Történelmi pillanat

Tárlat: Gróf Ferenc – Mutató nélkül. B. A. úr X-ben, Kiscelli Múzeum, Budapest

ferenc_grof_without_index_kiscelli_museum_budapest_2016_photo_agnes_bakos_bence_tihanyi-22

„ – Nem vágyik vissza a szabadságba, Bowen úr?
– Majd bolond leszek – kiáltotta a rab. – Az ember
nem szabadságra termett.”

 

Budapest, 1958. A hely és az idő, különösen ez a hely, és ez az idő világot teremt. Megidéz egy kort az ahhoz tapadó hangulatokkal együtt, történelmi távlatokat nyit, érzelmeket és ítéleteket mozgósít, emlékeket kelt életre. A Kiscelli Múzeum látogatója számára ezek a koordináták nem egyszerűen megtelnek tartalommal, a Mutató nélkül. B. A. úr X-ben nézője azzal szembesül, hogy a térnek egy bizonyos történelmi pillanatban milyen sokféle, egymásnak akár ellentmondó narratívája létezhet. Gróf Ferenc egyszerű, de egyszerűségében hallatlanul izgalmas koncepciója ilyen tartalmak ütköztetésére épül: a kiállítás két látképet nyújt, két művész, Bernáth Aurél és Déry Tibor sajátos reflexióját a forradalom utáni magyar főváros és a benne élő emberek állapotára, amelyet Gróf saját, kortárs gondolataival, műveivel egészít ki.

Az 1958-as év nem is lehetett volna különbözőbb Bernáth és Déry számára. Előbbi állami megrendelést kapott a brüsszeli világkiállítás magyar pavilonjának dekorációjára, ami lényegében azt jelentette, hogy főszerepet kapott a forradalom utáni, megroskadt hírnevű ország és a forradalmat leverő, hosszú távra berendezkedni kívánó Kádár-rendszer nagy propagandaprogramjában. Utóbbi börtönbüntetését töltötte 56-os szereplése és a felálló Kádár-rezsim kritikája okán. A festő, a világkiállítási pavilon tematikájához alkalmazkodva, annak hátsó falára egy monumentális, 4×18 méteres Budapest-látképen dolgozik, az író egy másik, egy elképzelt disztópikus város, X kontúrjait vázolja fel.

ferenc_grof_without_index_kiscelli_museum_budapest_2016_photo_agnes_bakos_bence_tihanyi-1

ferenc_grof_without_index_kiscelli_museum_budapest_2016_photo_agnes_bakos_bence_tihanyi-29

ferenc_grof_without_index_kiscelli_museum_budapest_2016_photo_agnes_bakos_bence_tihanyi-30

A nézőben mindez nyilván mozgásba hozza a „velünk vagy ellenünk” logikáját. A kiállítás azonban finoman, de határozottan amellett foglal állást, hogy hatalom és művészet viszonya sohasem lehet ilyen egyszerű, nem létezik a kollaboráns és az ellenálló művész ideáltípusa. A két mű ötletes prezentálása ugyanis izgalmas párbeszéd-helyzetbe hozza a műveket. A pannó eredeti alumíniumdarabjai összekeverve, 66 részletté bontva láthatóak, hozzájuk 66 részlet tartozik a Déry-regényből. Képaláírások. A kép a szöveg illusztrációjává válik, a szöveg a kép értelmezésévé. A végeredmény valószínűleg teljesen eltér a művészek eredeti szándékától, de Gróf tálalásában nagyon összeáll az élmény: az egész abszurd történelmi helyzetet, amelyben az alig másfél éve rommá lőtt főváros a világkiállítási program középpontjába kerül, aligha lehetne művészi eszközökkel hatásosabban megfogalmazni. Utópia és disztópia, a kedélyes(kedő) diktatúra propagandája és paródiája egy platformra kerül, egymást egészítik ki, együtt alkotnak egészet és kiállításélményt.

ferenc_grof_without_index_kiscelli_museum_budapest_2016_photo_agnes_bakos_bence_tihanyi-5

ferenc_grof_without_index_kiscelli_museum_budapest_2016_photo_agnes_bakos_bence_tihanyi-19

Mintha Gróf is arra törekedne, hogy saját hozzájárulásával az egyértelműség, az elválaszthatóság hiányát emelje ki. Üvöltő abc-je és Napórája is arra az ötletre épül, hogy a karakterek (betűk, illetve számok) elveszítik felismerhető körvonalaikat, egymásba folynak, így funkciójukat vesztik: képtelenek lesznek jelentést közvetíteni vagy mutatni a múló időt. A templomtér és a Bernáth-pannó monumentalitása mellett ugyanakkor a Gróf-munkák vizuális jelként sajnos kissé erőtlenek. Fel is merülhet a kérdés, ebben a konkrét esetben vajon mennyiben Gróf Ferenc kiállításáról van szó? Művészeti alkotásnak tekinthető-e a kiállítási koncepció megalkotása, s ha igen, milyen szerep hárult a kurátorra (Mélyi József), hol válik el kettejük szerepköre? A tárlatot kísérő tanulmánykötet ezeket a kérdéseket is tárgyalja.

Az esztétikai megoldások mellett a tárlat erőssége a mögötte álló hatalmas történeti kutatás és az eredmény bemutatása. Ez a tudományos igényű dokumentáció szépen alátámasztja a fenti benyomást, vagyis hogy a kiállítás markáns állítása a „velünk vagy ellenünk” hamisan egyszerű dichotómiájának tagadása. Megtudjuk, hogy Bernáth és Déry jó barátok voltak és maradtak, személyes kapcsolatuk mintha védve maradt volna a történelem viharaitól. Művészi karrierjük pedig később, már a konszolidált, ún. puha diktatúra idején zavarba ejtően keresztezte egymást: 1972-ben Bernáth életmű-kiállítását Déry nyitotta meg, a vendégkönyvi bejegyzéseket pedig maga Kádár János. (A sajátos helyesírású laudációt a kiállításon láthatjuk, olvashatjuk is.) A művek sorsa is érdekesen alakult: a Budapest-pannó 1958 után egészen mostanáig raktárban porosodott, a megszületésekor nyilvánvalóan kiadhatatlan G. A. úr X-ben 1964-ben mégis a közönség elé került, majd számos kiadást ért el, legutóbb 2013-ban nyomták újra.

ferenc_grof_without_index_kiscelli_museum_budapest_2016_photo_agnes_bakos_bence_tihanyi-16

A történeti kutatómunka másik hozománya Magyarország világkiállítási részvételének igényes, izgalmas bemutatása. A gyémántmetszésű alumíniummal burkolt pavilon (Gádoros Lajos munkája) egy olyan kiállításnak adott otthont, amely arról igyekezett meggyőzni a világot, hogy Magyarországon minden rendben van, sőt, egy dinamikusan fejlődő, derűs ország. Tulajdonképpen bámulatos merészségnek tűnik a döntés, hogy másfél évvel azután, hogy a „nyugati” média tele volt a szovjet agressziónak áldozatul esett magyar főváros képeivel, Boldizsár Iván, a világkiállítás forgatókönyvének szerzője a kiállítás egyik fő céljaként a „budapesti élet könnyedségének” bemutatását tűzte ki. A modern, szocialista tartalmú, de már nem szocreál és a direkt politikai propagandát tudatosan kerülő anyag hatalmas siker volt, a merész húzás bejött. Nem sokkal az áprilisi megnyitó után a magyar pavilon és különösen az étterme a világkiállítás egyik legkedveltebb helyszíne lett. A rendezvény végeztéig több mint ötszázezer adag ételt szolgáltak fel. Közben Budapesten kivégezték, és jeltelen sírba, arccal lefelé eltemették Nagy Imrét.

A tárlat visszafogottan és finoman, de határozottan mutat rá mindazon erkölcsi dilemmákra, amelyeket a történelmi pillanat felvetett. A művészeti tartalom és a történeti anyag egymást erősítő egysége komplex élményt nyújt, egyszerre érdekes és látványos, nagyszerű kiállítás.

 

Eszik Veronika

 

A kiállításért 2017. január 13-ig érdemes Kiscellbe utazni.

(A fotókat Bakos Ágnes és Tihanyi Bence készítette. Köszönjük Róka Enikőnek, a Kiscelli Múzeum igazgatójának a tárlatvezetést, az írásos anyagokat és a képeket.)

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: