Feketemosó: Múlt

feketemoso-kisebbVisszajöttem a lakásba és hosszan néztem magam a tükörben. Szürke sportkabátot és fekete farmert viseltem. Rettenetesen elhanyagoltnak tűntem ezzel a hosszú hajjal. Bár még mindig a saját bőrömben voltam, úgy festett, mintha valami földönkívüli testébe csöppentem volna. Így utólag már teljesen meg tudtam érteni, hogy miért nem volt sikerem a csajok körében, annak idején. – Stolcz Ádám írja az Apokrif naplóját.

– Amúgy, farmerben mentél le futni?

Nézett rám hirtelen ikertestvérem, aki az asztalánál ült ezen a világos téli délutánon.

– Nem, dehogy is – nyögtem ki pár másodperc gondolkodás után.
– Aha – nézett rám gyanúsan.
– Mármint, hogy érted, hogy futni? – próbáltam megérteni a szituációt.
– Csak azt mondtad az előbb, hogy futni mész.
– Én?

Egy kis időbe telt mire felfogtam, hogy egy homokszem kerülhetett az időgépembe. A tíz évvel ezelőtti énem valószínűleg éppen lent róhatta a köröket. Én, ennek ellenére kabátban és farmernadrágban voltam, nem éppen futáshoz öltözve. Így már egyszerű volt eljutni arra a következtetésre miszerint én valószínűleg nem egyezem meg a múltbeli énemmel. Lassan azt is felfogtam, hogy ez kisebb-nagyobb gondokat okozhat az önazonosságomra nézve. A helyzet súlyosságára tekintettel szó nélkül kimentem a kis garzonlakásból, lefutottam a belső udvarba, majd ki az utcára.

Ezek szerint mégsem tudom megváltoztatni a jövőmet. Borzasztó érzés fogott el: nem elég, hogy újra le kell élnem ezt a nyomorult tíz évet, de még csak ugyanaz az ember sem lehetek, mint aki voltam, ugyanis az itteni Ádám fogja leélni az én jövőmet. Leültem a jéghideg földre és csak néztem, ahogy a már öt éve tönkrement zöldség-gyümölcs bolt fiatal tulajdonosa besétál a frissen megnyitott üzletébe. Rám nézett. Felugrottam és futva elindultam, hogy megkerüljem a háztömböt. Tudtam, először célszerű lenne kideríteni, hogy van-e egyáltalán másik Ádám. A lakópark mögötti ligeten vágtam keresztül. Valahol itt futhattam akkoriban. Fogalmam sem volt ugyan, hogy mit mondanék annak az idegen embernek, aki akkor voltam, de azt világosan láttam, hogy meg kell győznöm: ne menjen el külföldre.

Ugyanis a saját boldogtalanságomnak egy, egyszerűen meghatározható oka volt. Nem tudtam hazajönni. Külföldön fejeztem be a jogi egyetemet. Nem volt mód rá, hogy egyszerűen hazakerüljek egy ilyen végzettséggel. A korábban még kalandvágyból elkezdett franciaországi élet túl jól sikerült. Gyakorlatilag kint ragadtam. Lassan már jobban ismertem, hogy mennek a dolgok külföldön, mint otthon. Volt egy jó munkám is, minden, ami szükséges lett volna ahhoz, hogy kényelmesen éljek. De nem beszélhettem az anyanyelvemet. Eleinte azt gondoltam, ez nem jelent majd problémát, hiszen azt sohasem felejti el az ember. Azonban egy idő után felébredt bennem a gyanú. Mint amikor egy oxigénpalack kimerülni készül, egyre kevésbé volt lehetőségem magyarul beszélni. Az anyanyelvem levegőtartaléka valóban vészesen fogyott, viszont nem találtam már a felszínre vezető utat. Lassan, de biztosan megfulladtam külföldön. Pontosabban megfulladtam volna, ha nem kapom meg ezt a csodálatos lehetőséget, hogy újrakezdjem az egyetemi éveimet és megtaláljam a pontot, ahol rosszul döntöttem.

Ezen töprengtem éppen, amikor egy futó tűnt fel a zúzmarás sétány másik végén. Az alak gyorsan közeledett. A járásomból felismertem: ez én leszek. Egyszerűen odaálltam az út szélére, és megpróbáltam elkapni az „alak” tekintetét. Sikerült. Provokatívan felvontam a szemöldökömet, majd integettem neki, hogy álljon meg. A tíz évvel ezelőtti Ádám megtorpant előttem.

– Mi van? – kérdezte a futástól kifulladt hangon.
– Nem ismersz meg? – vigyorogtam.

Ádám erre kicsit hátrébb lépett, mire én is.

– Ne szórakozz velem! – nézett rám hitetlenkedve.
– Nem is!
– Péter, te vagy? – Péternek hívták az ikertestvéremet.
– Nem. Én, sajnos a jövőből jöttem a…
– Ja, persze, faszom.
– Én a jövőből…
– Nem! Nem lehet! Jézus! Megőrültem! – esett hirtelen kétségbe fiatal énem.
– Nem őrül…
– Nem! Nagy baj van! Péter! Rohadt ókori irodalom! Tudtam, hogy beleeőrülök!
– Kuss! – kiáltottam el magam, olyan határozottan, hogy ijedtében a mellettünk sétáló rottweiler is kiejtette a szájából a már félig lenyelt tacskót.
– Csönd! Hallod! Hallgass meg! Annyit akarok mondani, hogy nem szabad külföldre menned… Na, de ha mész, akkor mindenesetre semmiképp se szedd fel azt a francia csajt, aki…
– Milyen csajról beszélsz? Honnan tudod, hogy ki akarok menni?
– De nem kell!
– Ki vagy te egyáltalán?
– Én a jövőbeli éned vagyok!
– Jaj! A fejem! Segítség! Hülye lettem! Nyáladzó elmebeteg lettem!

Láttam, hogy Ádám viselkedése közel sem olyan sztoikus mint azt én elképzeltem. Valószínűleg kihagyhattam a számításból, hogy már ebben a korban is elég zavart voltam. Végül a fekete pulóvert és melegítőt viselő énem eliramodott a sétány másik vége felé. Én pedig utána. Nemsokára egy ugrással sikerült kartávolságba érnem, majd egy hirtelen mozdulattal lerántottam a veszett iramban futó srácot. Felugrottam és gyorsan beszélni kezdtem:

– Hallod, nincs értelme! Csak egy szó!

A fiatal énem felállt. Olyan éktelen haragot láttam a szemében, amilyet eddig csak tükörbe nézve tapasztaltam. Viszont azt hittem, én vagyok az okosabb, így meg tudom neki magyarázni, miért is kell meghallgatnia. Sajnos tíz év nem volt elég arra, hogy felmérjem egy ilyen helyzet súlyosságát.

– Na, szóval figyelsz? – folytattam.
– Azt jegyezd meg, hogy semmiképpen se menj ki Franciaországba és…

A mondatra a fiatal énem ökle tett pontot, ami az ütés erejét tekintve büszkeséggel töltött el. Vigyorogni viszont nem tudtam, ugyanis az alsó állkapcsom kilazult a nyomás határára.

– Állj! – üvöltöttem egy fél perc kétségbeesett védekezés után. Teljesen hatástalanul.

Miután véresen felkeltem a földről egy baljósan ismerős dühroham futott végig a testemen. Hiszen ez az ürge itt elront mindent. A marhaságával képes lenne tönkretenni a saját jelenét. Vagyis az enyémet. Pedig itt a vissza nem térő alkalom, hogy mindent jóvá tegyek.

Ezekkel a gondolatokkal rúgtam gyomorszájon saját magamat azon a szép téli délutánon.

– Seggfej vagy? – üvöltöttem.
– Mi? – hörgött a fiatal Ádám.

Teljesen kikeltem magamból. Összevissza ütöttem fiatal önmagam, ahol csak értem. Amikor pedig véletlenül a lakópark vaskos kőkerítéséhez értünk, egy ügyes mozdulattal megragadtam az ellenfelem fejét és belevágtam a kerítést rögzítő oszlopba. A srác ficánkolva esett össze.

Megfordítottam. Csupa vér volt az arca. Egy percbe is beletelt, mire rájöttem, hogy már nem is lélegzik. Megöltem. Remegve hátráltam néhány lépést majd ijedten néztem körül. Legszívesebben sírva fakadtam volna. Hogy lehetek ennyire korlátolt és fejlődésképtelen. Visszajövök, hogy helyrehozzam a hibákat, amiket elkövettem, és egy brutális hibával indítok. A világ lehető legnagyobb hibájával. A helyzet okot adott a pánikra. Hirtelen ráébredtem: hiszen, ha megöltem a múltbéli önmagam, akkor én most, a modern filmművészet logikája szerint, meg fogok semmisülni. Kellemes borzongás járta végig a testem és örömmel dőltem hátra a hideg füvön, és kifújtam magam. Tudtam, most végre a szó szoros értelmében el is süllyedhetek szégyenemben, meghallgatásra találnak a könyörgéseim.

Azonban legnagyobb kiábrándulásomra semmi sem történt, csak a hó kezdett el esni időközben. Már-már azon gondolkodtam kétségbeesetten, hogy inkább itt maradok és gyorsan halálra fagyok, mielőtt valaki rám talál, amikor hangos morgásra lettem figyelmes a lábam tájékáról, majd éreztem, hogy valami elkapta a nadrágomat. Egy tacskó volt az, aki éppen jó úton haladt afelé, hogy rojtosra tépje a gatyámat. Elrúgtam magamtól az állatot, mire az egy gyakorlott harcművész rutinjával kigurulta az esést, és egy tizedmásodperc múlva már ismét marcangolta a nadrágszáramat.

– Nyomorult dög – gondoltam.

Csak csendesen meg szerettem volna fulladni vagy fagyni a rám zúdult események tömege alatt. De nem lehetett. Ugyanis a kutya ugatni kezdett. Hangos kiáltások válaszoltak a leadott jelekre. Emberi hangokat sodort elő a szél háztömbök közül. Tudtam, a kutya gazdája nemsokára itt lesz. El kell távolítanom ezt az állatot a közelből, különben az az ember egyből látni fogja, mit tettem. Eleinte arra gondoltam, hogy megfojtom, de bár embert ölni nem esett nehezemre, egy tacskóra még nem álltam készen. Megfogtam a kutyát és egyszerűen átdobtam a kerítésen. Néma csend következett.

Gyorsan felálltam, átkaroltam a mellettem fekvő tetemet, és elindultam vele a Haller utca felé a csípős, téli szélben. Úgy festhettünk ketten, mint egy vert hadsereg sebesült katonái, akik közül már nem lehet megállapítani, hogy melyikük vonszolja a másikat. Emlékeztem, hogy a ligetnek van egy olyan része, ahol a madár se jár, a kutyákat arrafelé nem sétáltatják. Remegve, kimerülten dobtam be a testet a bozótosba. Iszonyatos félelem lett úrrá rajtam. Megpróbáltam nem gondolni a történtekre és teljes sebességgel visszafutottam a lakásba.
Amikor berontottam az apró garzonba, Péter olyan gyorsan fordult meg az irodaszékén, hogy majdnem leesett, és magára is borította a kávéját.

– Összeverekedtem néhány köcsöggel – próbáltam elejét venni a várható kérdéseknek.
– Mi?
– Összeverekedtem. Ugyanott, ahol a Tamás, a Nagyvárad téren.

Majdnem összeestem a félelemtől és csendben könyörögtem, hogy ne tűnjön fel neki semmi. Egy apró hiba, és ezt nem viszem el szárazon.

– Felhívom apuékat!
– Jaj, a faszt! Dehogy is! Csak felszakadt a szám! Ennyi.
– De összevérezted a pulóvered! De mi az, hogy hogy utcai ruhában mentél le futni egyébként? És egyáltalán, mit kerestél te a Nagyvárad téren? Ma nem vagy normális, vagy mi van?

Ezekre a kérdésekre nem volt logikus felelet. Ugyanis a saját énjét meggyilkoló jövőből jött ember története nem hatott valami logikusnak.

Tudtam, el kell terelnem a szót, valami egészen másra.

– Nem tudom, hülye voltam. Én provokáltam őket.
– Te? Komolyan?
– Én. Igen, ideges voltam. A csaj miatt. Az Eszter miatt – reménykedtem, hogy ez egy elfogadható válasz lesz.
– Ja, értem – nyugtázta a helyzetet a testvérem és legyintett.

Valószínűleg megtaláltam az egyetlen kifogást, ami még egy gyilkosságot is indokolttá tudott volna varázsolni, adott esetben.

Leültem az akkoriban még új íróasztalomhoz és idegesen előkaptam egy tollat a rajta heverő tolltartómból. Csíkokat szántottam az asztalba, lesütött szemmel, és csak később jöttem rá, hogy milyen tökéletesen utánoztam azt az unatkozó, tudálékos egyetemistát, aki valamikor lehettem. Az íróasztal legfelső fiókjából elővettem a fiatal Ádám pénztárcáját és végigfuttattam az ujjaimat a már-már idegennek ható zsebeken. Végül a kezem ügyébe akadt a már rég lejárt, de itt és most még aktuális személyigazolványom. Nézegettem egy darabig és próbáltam összeszedni magam, hogy képes legyek folytatni ezt az új életet. Visszacsúsztattam az apró kártyát a pénztárcába, akár egy még zöld levelet, a többi sárguló irat közé, ebbe az életre szóló levélgyűjteménybe.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: