Az állam, a fotós és a társadalom

Tárlat: Pécsi 25 (Pécsi József fotóművészeti ösztöndíj, 1991–2016), Capa Központ, Budapest

Stiller Ákos: Tanyavilág [Nagykőrös mellett], 2012

Stiller Ákos: Tanyavilág [Nagykőrös mellett], 2012

Jól ismerjük Robert Capa bölcsességét: „Ha nem elég jók a képeid, nem voltál elég közel.” A közellét számomra azt jelenti: jól ismerni a lencse előtti tárgyat. Nem elkapni egy pillanatot, hanem a rögzített pillanatba sűríteni minden tudásunkat, érzésünket. Így lesz lelke a képnek. A női és férfi magazinok világában, az Instagram-/Google Photos-/Facebook-kultúrában a fénykép illusztráció. Gyors fogyasztásra készítik. Sok alkotó alkalmazkodik ehhez: felméri, mire lenne igény, mint egy jó marketinges, majd azt tálalja az emberek elé, amit látni szeretnének. Aki hozzám hasonlóan hiányolja az olyan képeket, amelyeken a fotós koncepcióját, világképét is láthatja, annak igényeit kellően kielégítheti a Capa Központ aktuális kiállítása. A kiállított fotók megtörik a szokásos gondolkodásmódot, és akár a néző akarata ellenére is elgondolkoztatnak. Ez aligha történhet anélkül, hogy az alkotás ne reflektálna az adott korra is. Számomra a legfontosabb, hogy egy kiállítás (különösen, ha fényképkiállítás) ne nyugtasson meg, hanem kavarja fel a gondolataimat, és tegyen fel kérdéseket.

A Pécsi 25 túlszárnyalta az elvárásaimat. A kiállított képeket 25 olyan fotós munkáiból válogatták, akik az elmúlt 25 évben a Pécsi József fotóművészeti ösztöndíj támogatásával dolgozhattak életük egy szakaszában. A tárlat kurátorai, Gellér Judit és Zsámboki Miklós komolyan megszűrték a két és fél évtizednyi anyagot, hiszen 1991 és 2016 alatt több mint száz fotográfus részesült az ösztöndíjban. (A fizikai kiállítás mellett elkészült egy internetes archívum is, ahol az összes eddigi ösztöndíjas anyag böngészhető.)

A széles időintervallum miatt a kiállítás szinte sugallja, hogy történelmi nézőpontból tekintsünk rá. Mit hozott számunkra a rendszerváltás, a demokrácia és a kapitalizmus? Hazánk közelmúltbeli sorsfordító eseményének hosszú távú hatásaira reflektálnak mindenekelőtt Kovalszky Dániel és Bozsó András projektjei. Bozsó András Downtown című összeállításának metaforikus képein egy háború vagy forradalom utáni pillanatképeket látunk a romokban heverő Budapestről. A trükk a képekben, hogy a pusztulás „effektjéhez” gyerekjátékokat használt, míg az épületek valódiak. Hogy mindez mit sugallhatott a rendszerváltás hajnalán, ma már egyértelmű. Az eufórikus hangulatot apokaliptikus képekkel megtörni akkor talán nem volt mindenki számára érthető, de ha a mai közállapotok felől tekintünk vissza, a képek fikciói mellbevágóan érvényesek. Kovalszky Dániel Emlékgyár projektje a rendszerváltás és a Kádár-rendszer maradékait jeleníti meg csontig hatoló realizmussal. A posztkádárizmus nyomait mutatja meg az embereken, a tárgyaikon és az életvitelükben, pedig a felvételek készítésekor már 2007-et írtunk. Bozsó a reménykeltő jövőt, Kovalszky a hátrahagyandó múltat kérdőjelezte meg. Mi lesz az illúziókkal? Elmúlik-e valóban a múlt?

Bozsó András: Downtown, 1995

Bozsó András: Downtown, 1995

Kovalszky Dániel: Emlékgyár, 2007

Kovalszky Dániel: Emlékgyár, 2007

Péter Ildikó: Határok, 2013

Péter Ildikó: Határok, 2013

A rendszerváltás után meghatározó esemény volt hazánk történetében az Európai Unióhoz való csatlakozás. Ezt „dokumentálja” (illetve inkább értelmezi) Péter Ildikó a Határok című sorozatában a funkciójukat vesztett, magukra hagyott egykori határátkelők fotóival. „Számomra a határok megnyitása szimbolikus, hiszen ebben rejlik a változás lehetősége” – írja a fotóművész. A képek viszont ennek az ellenkezőjéről árulkodnak: nem látunk új lehetőséget, csak a múltból örökölt, fojtogató válságot és a teljesületlen elvárásokat. A végtelenben összeérő, elhagyott út, üres sínpár, funkciójukat vesztett objektumok, magányosan álldogáló határkövek, megroggyant, rozsdás sorompó. Valami elmúlt, az biztos, de a helyét nem vette át semmi. Az egykori határátkelők pedig a múlt elfelejtett mementóivá gazosodnak.

Magával ragadott még Barakonyi Szabolcs 2006-os országjáró fotósorozata is. Felkéredzkedett egy Family Frost-kocsiba, és azt dokumentálta, hogyan néz ki a vidéki Magyarország egy fagylaltokat, jégkrémeket áruló hűtőautóról. A képek ironikusak, de jól egyensúlyoznak a keresett beállítás és a dokumentarista hitelesség között. Elzárt településeken vagyunk. Az izolált, falusi mikrovilágokat a Family Frostos autó dinamizálja. Az emberek emiatt jönnek ki a kertekből, és megajándékozzák magukat valami mirelittel. A fogyasztói kapitalizmus beszivárgásának torokszorító képei ezek. A szocializmusból itt maradt, jellegzetes színes, műszálas falusi köpenyek, az elhízott testekre feszülő műszálas pólók állják körül érdeklődő arccal az új csodát. Ritkán látni hasonlóan plasztikus megjelenítését annak, miként vette át a politikai paternalizmus helyét a gazdasági gyámkodás.

Barakonyi Szabolcs: Family Frost – Szólj anyádnak, hozzon pénzt, 2005

Barakonyi Szabolcs: Family Frost – Szólj anyádnak, hozzon pénzt, 2005

Stiller Ákos: Tanyavilág [Nyársapáti], 2013

Stiller Ákos: Tanyavilág [Nyársapáti], 2013

Személyes kedvencem a HVG jelenlegi fotósának, Stiller Ákosnak az összeállítása. Nála éreztem a legerősebb szociológiai és társadalmi töltetet. Ő a tanyavilágot, majd a pusztákat barangolta be a gépével. Budapestiként felkavaró volt a képeket szemlélni. Persze tudjuk, a vízfejű ország vidéki részei egyre jobban leszakadnak, de egészen más, ha ezzel szuggesztív képeken szembesülünk. Stiller fotói még kevésbé beállítottak, mint olykor-olykor Barakonyi felvételei, és nem a sztereotípiák hatásos alátámasztása a céljuk, hanem érdekes kettősséget rajzolnak ki. Egyfelől reagálnak a vidékre vágyódó és költöző városi középréteg harmóniakeresésére és a természeti utáni sóvárgására. Másrészről a falvak pusztulnak, a falusiak elvesztik a megélhetésüket, nincs munka, sem jövőkép. Az emberek elköltöznek ezekből a régiókból, így megkezdődik az elnéptelenedés. A maradók kiszorulnak a civilizációból, nincsen áram, rendes vízszolgáltatás, és beszűkülnek az emberi kapcsolatok. Mivel ezzel szemben fejtik ki hatásukat Stiller képei, ezért ezek a realista állítások kiemelten fontosak. Kit érdekel a vidék élete ténylegesen? Kit érdekel a magyar föld? Pont ezek miatt kell(ene) kiszélesítenünk a látásmódunkat, áthelyezni az ingerküszöbünket. Ebben segítenek Stiller drámai képei.

Hermann Ildikó elgondolkodtató szociográfiai fotósorozatot tár elénk a magyar társadalom posztkádári, posztszocialista mentalitását a nyaralókon és nyaraláson át tükrözve. Nem hiszem, hogy van olyan ember az országban, aki ne ismerne rá valamelyik jellegzetes elemére a saját hazai nyaralásának. Tíz év alatt szinte semmi sem változott, az ember azt hihetné, hogy ezek idei fotók. De Hermann munkái Pályi Zsófia Balaton-feldolgozásával összehasonlítva igazán izgalmasak. „[Képeim] hordozzák azt a kelet-európai hangulatot, ami évről évre tűnik el a modernizáció következtében.” – írja Pályi Zsófia. Én azonban egyáltalán nem érzem a kelet-európai hangulat elmúlását és a modernizációt a Balatonon, de az biztos, hogy ez ezeken a képeken sem látszik sehol. Ha nem olvastam volna a leírást, nem érteném a koncepciót. Beállított szereplők, megtervezett elrendezés, élettelenül fényes világítás. A felvételek se nem ironikusak, se nem gondolatébresztőek. A stilizációs irány egyértelmű: kiüresedik a hely, falanszterszerűvé vagy, ha tetszik, űrbéli helyszínné válik. Hozzáteszem: először az archívumban néztem meg Pályi képeit, s csak azután a kiállításon. Felnagyítva, kasírozva jobban hatottak rám, jobban érződött, hogy valami elvesztését, egyféle kiüresedést sugallnának. Ezzel szemben Hermann Ildikó felvételeinél éppen a kettőség megjelenítése tetszett. A Balaton a 80–90-es években a Nyugat-feelinggel kapcsolódott össze. A vágyott, csillogó Nyugat egy darabkája volt – persze hamis ragyogásként. Hermann ez a múlt olvad össze a legprózaibb mai valósággal.

Hermann Ildikó: Nyaralók, 2007

Hermann Ildikó: Nyaralók, 2007

Pályi Zsófia: Balaton, a magyar tenger, 2013

Pályi Zsófia: Balaton, a magyar tenger, 2013

Szombat Éva: Boldogság, 2013

Szombat Éva: Boldogság, 2013

A kiállításon experimentális anyagokat is láthatunk, de a médiummal való kísérletezések sorából hiányoltam a mai kor eszközeire, lehetőségeire való reflexiót. Bárki bármikor készíthet fotókat, manipulálhat, összeállításokat alkothat belőlük, és a fotósok követhetik egymást. Mi a fotóművészet most? Inflálódott, vagy éppen ellenkezőleg: megerősödött? Ezzel egyik kép sem foglalkozott, még csak érintőlegesen sem. Ami viszont határozottan körvonalazódott, hogy az idő múlásával csökken a társadalmi érzékenység az alkotókban, és felszívódnak a társadalmi összefüggéseket elemző szociofotók. Erre érzékletes példa Szombat Éva 2014-es Boldogság című sorozata. Vállalt célja, hogy megkeresse, és megmutassa nekünk a magyarok boldogságát. De ezekben a képekben nem volt hagyományos valóságtartalom. A naiv festészet, a gyerekrajzok és az amerikai konzumgiccs egyvelegét adták. Szombat fotói számomra túlságosan egyértelműre stilizáltak voltak. Értem, hogy a boldogság külsőleges dolog a korunkban, illetve, hogy azt is próbálják konzumcikké tenni, de számomra rövid volt az áttétel a gondolat és a fotók között.

Erdei Krisztina fotói és nyilatkozata

Erdei Krisztina fotói és nyilatkozata

Magának az ösztöndíjat gondozó alapítványnak a léte is elgondolkodtató. Bár a kiállítás érthetően nem reflektál a most következőkre, de a háttéranyagok böngészése során felmerültek bennem kérdések. Mit jelentett egy állami ösztöndíj elfogadása mind politikai, mind az alkotók közfeladat-vállalása szempontjából. Erdei Krisztina egy írást feszíttetett ki a fotósorozata mellé. Hosszan részletezi az érzéseit, gondolatait és a problémáit az ösztöndíjjal és a mostani jubileumi tárlattal kapcsolatban. A hangvételéből arra tudok következtetni, hogy Erdei csak úgy járult hozzá a képeinek a kiállításához, ha gondolatait is melléjük teszik. Az enyhén cinikus, ezzel együtt őszinte írás csavart ad a történetnek. Az Ernst Múzeum évekkel ezelőtti átnevezése Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központtá másképp kontextualizálja az ott kiállított tartalmakat és a nézők hozzáállását azokhoz. Ugyanakkor vajon a kiállítás „államisága” nem abban nyilvánul-e meg, hogy a fotósok munkája egyfajta közszolgálat is? A köz érdekében támogatják a fotóművészetet, hogy az gondolkodásra sarkallja az alkotókat, és ők hatással legyenek az emberekre. Persze ezen kérdések vizsgálatát nem lehet számon kérni a kiállításon, ez teljesen más terület. De az anyag annyira erős, hogy érdemes lenne egy ehhez mérhetően igényes formátumú könyvvel kiegészíteni, amelyben nem csupán a fotók aspektusából, de történeti, kritikai módszerrel is feldolgozzák az alapítvány teljes történetét.

Tanner Balázs

 

A 25 éve alapított Pécsi József fotóművészeti ösztöndíj retrospektív kiállítása január 8-ig látható a budapesti Capa Központban.

(Köszönjük a fotókat a kiállítóhelynek.)

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: