Test általi művelődés, hangjegy általi művelődés, hálózat általi művelődés – hogyan tudunk zenét megosztani? (tanulmány, fordítás)

Michael Funk Leibbilden, Notenbilden, Onlinebilden – Wie wissen wir Musik zu teilen? című szövegének fordítása

„Hermeneutikai episztemológia”

A „hermeneutikai episztemológia” egy önismeret-filozófiai koncepció, ami nem korlátozódik a propozíciós tudás csupán fogalmi alapú formaelemzéséhez. Mind a három „tudásformát” figyelembe vesszük. Ezzel a „teoretikus tudásforma” analitikusan leírható. Az implicit „testi tudás” azonban nyelviség előtti, ami miatt interpretáló erővel bír. A görög mitológia isteni hírnökéhez, Hermészhez fűződik a hermeneutikának az elnevezése. Ahogy Hermész fényt visz útmutatásaival az istenek világába, úgy teszi ezt a „hermeneutikai episztemológia” a „testi tudás” nyelvileg feltáratlan területein. Tehát a néma ismeret és a tudás filozófiailag reflektált nyelvi moderálásáról van szó. Ehhez a filozófiának a testi gesztusokról pontos leírásokat kell adnia. Ez inkább interpretáció, mint analízis. Hogy ez az európai filozófiatörténetben, hogyan is néz ki, azt a következő fejezetben fogom kifejteni. A „hermeneutikai episztemológia” nem az analitikus ismeretelmélet ellentéte, mindkét módszer ugyanis konstruktívan hat egymásra. Mindhárom „tudásforma” figyelembevétele mellett különböző „episztemikus horizontok” vizsgálatára is szükség van, amik világszerte és történetileg is különféleképpen körvonalazzák a „tudás átadásának kultúráit”. Még erre is kitér az „analitikus ismeretelmélettel” kapcsolatban a „hermeneutikai episztemológia”, anélkül, hogy ezeket a fenti szempontokat ne venné figyelembe. Ahogy azt korábban kifejtettem, minden egyes „tudásforma” minden egyes emlékformával szoros kapcsolatban áll. Filozófiai nyelven: a „bánni-tudás” a „bánni-tudással” kapcsolatban emberi sajátosság, a metareprezentatív fenoménra való lehetőség, a saját cselekvésre, úgy, mint a saját emlékezésre való aktív figyelem. Emberekként ezek alapján egy konkrét, kulturálisan meghatározott világba növünk bele, amiben tanulással jutunk előre, ami során, kreatív módon lehetőségeket teremtünk. Egy „episztemikus horizonton” belül tanuljuk meg, hogyan bánjunk a környezetünkkel, saját magunkkal és más emberekkel.

Ez az eljárás a három „tudásforma” alkalmazása:

Névtelen6.png

A „bánni-tudás” az emberi-testi szellem kreatív szubjektivitását jelenti, tehát azt, amit az ember a szociális, nyelvi és technikai interakciók segítségével sajátmagából és az életéből teremt. A külső kör a 3 „tudásformával” heurisztikát alkot, ami alapján a „tudás átadásának kultúrái” nyelvileg modellezhetővé válnak. Ez tehát egy séma, amin keresztül a kulturális keretek leírhatóvá válnak, amiben konkrét emberek, ismeretekkel és tudással megtervezik magukat. Ezzel az „episztemikus horizont” meghatározhatóvá válik. Hogy ezt részleteiben is megismerhessük, a következő fejezetben, a zene példáján keresztül fogom bemutatni.

Episztemológiai struktúrák”

A zongoraórákon keresztül szeretném megmutatni, hogy mik is az „episztemikus struktúrák”. Így ugyanis még részletesebben feltárhatjuk a „hermeneutikai episztemológia” fogalmában rejlő lehetőségeket és jobban ráláthatunk a „tudás átadásának kultúráira”. Gondoljunk egy tanulóra a zongoraórán. A tanár a látóterébe helyez egy kottát és első lépésként megegyeznek a hangnemről. Az, ami ilyenkor végbemegy, a „teoretikus tudás” területéhez tartozik, ugyanis mindketten intellektuálisan reflektálnak arra, hogy melyik dúr vagy moll hangnemre utalnak bizonyos hangnemek („teoretikus tudásforma”). Következő lépésként a tanár eljátszatja a tanulóval az első taktust. Innentől már nem csupán a hangnem teoretikus felismeréséről van szó, hanem a testtel és a billentyűkkel való bánásmódról. A tanuló egy bizonyos módon és egy bizonyos technikával üti le az ujjaival a billentyűket („szenzomotoros tudásforma”). Néhány ismétlés és támpont megadása után, az első taktust már sikerül megszakítások nélkül lejátszania, majd a tanár azt mondja: „Hallgasd meg még egyszer pontosabban, valóban így gondolta a zeneszerző?”. Nem a test vagy a hangnem teoretikus felfogásáról van itt szó, hanem az érzéki alapú megértésről és a zeneszerző művébe való beleérzésről. Arról, hogy átérezzük azt, amit a zeneszerző el akart érni a művével. Amikor a tanár kijavítja a tanuló artikulációját, játékát, akkor érzéki alapú tudást oszt meg („percepciós/esztétikai tudásforma”). Az óra végén ismét megkérdezhetné a tanulótól: „Melyik kadencia adja ennek a taktusnak az alapját?”. A tanuló okos választ adna, és egy jelsort (pl.: I-IV-V-I) adna meg („teoretikus tudásforma”). Ez a példa a következő „episztemikus struktúrához” vezet el minket:

Névtelen2.pngA kulturális interakció során a tanár és a tanuló között időrendben először a „teoretikus tudásforma” kerül átadásra (hangnem), aztán a „szenzuális tudásforma” (testtechnika), majd a „percepciós/esztétikai tudásforma” (hangzó kifejezés), és végül az óra végén ismét a „teoretikus tudásforma” következik (kadencia). Az „episztemikus struktúrák” vagy más néven „tudásszerkezetek” a fentiek alapján a nyelviség előtti kulturális gyakorlat vázlatai, amiben egy „tudásforma” megosztását, átadását képezik. Az „episztémé” kifejezés „tudást”, a „logosz” pedig „szót” jelent. Ezek tehát „struktúrák”, amikkel a „tudást” „szavakba” öntjük, vagyis „episztemológiáról” beszélünk. Az itt javasolt megközelítés, az „episztemológiai struktúr” és Edmund Kösel (Kösel 2007: 231.) valamint Dietrich Dörner „emisztemikus struktúrái” (Dörner 1987) között különbséget kell tennünk. Sem Kösel, sem Dörner nem mond ellent a felfogásomnak. A filozófiailag motivált horizont egy hasonló szóhasználatra vezeti el őket, viszont más módszerrel alapozzák meg. A technikai hermeneutika a technikai fenomenológia szempontjából, ahogyan azt a német szakirodalomban Hans Lenk, Hans Poser, Walther Zimmerli és Bernhard Irrgang munkáiban olvashatjuk (lásd Irrgang 2009/II: 7.), nem más, mint a kulturális technikai cselekvés interpretációja és reflexiója. A filozófiának reflektálnia kell a konkrét gyakorlati jelenségekkel kapcsolatos nyelvileg precíz felvilágosításokra. A technikai filozófia szándéka, kifejezetten az interkulturális diskurzusban, ahol különböző nyelvi, testi vagy technikai kultúrák találkoznak, hogy értelmezési lehetőségeket és tájékozódási pontokat nyújtson.

Így egy teoretikus előzetes megegyezéssel (hangnem) megosztható a „szenzomotoros tudás” (testtechnikák), vagy akár fordítva: egy a testtel kapcsolatos előzetes, közös megegyezésen keresztül juthatunk közelebb a „teoretikus tudás” megosztásának, átadásának lehetséges módjaihoz. A három „tudásformának” megfelelően kilenc „episztemológiai struktúrát” különböztetünk meg, amiket tetszőleges hosszúságú láncokba rendezhetünk.

Névtelen3.png

A következő fejezetben ezt a filozófiai tervezetet a zenei tudás átadásával, megosztásával kapcsolatban Indiára és Európára szeretném alkalmazni.

Tudás = kultúra = zene: a test általi művelődésről és a hangjegy általi művelődésről

A következő feltevésből indulok ki: a tudás egyenlő a kultúrával. Nem beszélhetünk tehát külön „kulturális tudásról” vagy egy kultúráról való tudásról, hanem „episztemikus horizontokról”. Ezek a horizontok meghatározzák azt, hogyan orientálódunk, amikor tanulunk és tanítunk, megosztunk. Ezek alapján egyes kultúrákban a „teoretikus tudás” átadása (kb. a 9-es számú „episztemológiai struktúra”: teória → teória) kiemelkedő szerepet játszik, míg más kultúrákban a „testi tudás” átadását (kb. az 1-es, a percepció/esztétika → percepció/esztétika kategóriát) alkalmazzuk inkább.

A „teoretikus tudás” fogalmilag hagyományozódik, a „testi tudás” (szenzomotoros és percepció/esztétikai) a sikeres társadalmi cselekedetekben őrződik meg, és érvényes akkor is, amikor szavak nélkül értjük meg egymást. Mit jelent ez a „zenei tudás átadásának kultúrái” számára? Az európai és indiai zene összehasonlításával kapcsolatban Ronald Kurt a következőket írta:

Ha a zenét úgy értelmezhetjük mint a kultúra kifejezését, akkor ezt az ellentétet a következőképpen általánosíthatjuk: a klasszikus indiai zene számára az improvizáció, míg az klasszikus európai zenének a kompozíció számít kulturideálnak (Kurt 2009: 184.).

Úgy vélem, a „zene mint a kultúra kifejezése” helyes megfogalmazás. Ezzel együtt a kultúra és a zene ilyen egymás mellé állításához, még azt is hozzáfűzhetjük: „a zene a tudás kifejezése”. Indiában az improvizációnak mint kulturideálnak a hangsúlyozásáról, a „testi tudás” átadásáról van szó. Aki improvizál (természetesen nem lehetséges egy bizonyos dolog improvizálása), azzal az implicit tudást helyezi az ő zenei jelenlétének a középpontjába. Más szavakkal: egy kultúra, ami az egyéni, hangulatfüggő és a testi kifejezést kiemeli, azzal a „testi tudás” képzésére és átadására is nagyobb hangsúlyt helyez. Markus Schmidt az észak-indiai zeneesztétika esszenciáját így foglalja össze:

Ha a lényegét egyetlen mondatban szeretnénk összefoglalni, akkor azt mondhatnánk, hogy a fő szempont a mű és a befogadó közötti kölcsönhatásra esik, külön figyelve a művészet érzelmi élményére (Schmidt 2006: 2; lásd még, Schmidt 2006: 5−13.).

Európában e helyett fordított a helyzet: a kompozíció a kulturideál, ami a „teoretikus tudásformát” hangsúlyozza. Így itt az intervallumok vagy kadenciák logikája a jelentéstan és harmóniatan szempontjából jobban jellemzi a zenei énképet. Stefan Lorenz Sorgner az „Antik filozófia zenéje” című kötetének bevezető értekezésében a következőképpen közelíti meg ezt a kérdést:

A zene egy techné, amin belül a számokhoz egy egészen egyedi viszonyulásról van szó (Sorgner 2010: 16.).

Tekintettel a pitagoraszi és platóni hagyományra, a klasszikus európai zenében felértékelődött a számokhoz való viszonyulás. Ez vezet a test zenei kifejezésének erős teoretikus összehangolásához, ami során domináns szerephez jut a „teoretikus tudás” átadása. Bernhard Irrgang hasonlóképpen fogalmaz erről:

A nyugati hagyományokhoz az öntudat és racionalitás túlértékeléséhez vezetett (Irrgang, 2009/I: 161.).

Episztemológiailag ez azt jelenti:

A nyugati filozófia a propozicinális tudás túlhangsúlyozásán alapul és tárgyközpontú. Így az nem okoz meglepetést, hogy a kísérleti természettudományok ebből a kultúrkörből származnak (Irrgang 2009/I: 109.).

Ezt kiegészíteném azzal, hogy: éppen ezért nem meglepő, hogy ebből a kultúrkörből egy rendkívül összetett harmóniatan keletkezett a megkomponált zenében. Így a hangjegy általi művelődés az európai zene ideálját jelképezi, ami során a „teoretikus tudás” átadására esik a hangsúly. Indiában inkább a test általi művelődést idealizálják, aminél a „testi tudás” átadása kerül a középpontba.

Névtelen4.png

A képzés és a tudás átadásának a hangsúlya és az idealizálása az alapvető „tudásformáknál” különböző.  Ez viszont nem jelenti azt, hogy a „testi tudás” formája minden kultúrában ugyanazokból az elemekből épül fel. Indiában másképp hallanak az emberek, mint Európában. Valószínűleg ez a megfigyelés az internet bevezetéséig számított érvényesnek. Viszont nem éppen ezen az új médiumon keresztül kirobbanó kommunikációs forradalom hozza magával az évszázadok alatt létrejött zenei hagyományok határainak fellazulását? Hát nem oldódnak fel a különbségek a hallgatás kulturális hagyományai, úgymint a „testi tudás” képzése és átadása között, egy az interneten újonnan létrejövő „globális kultúrán” keresztül? Ezekről a kérdésekről szeretnék az utolsó részben értekezni.

Hálózat általi művelődés: az érzéki alapú tudás „globalizálódása” az interneten keresztül?

A „globalizáció” itt eljárások sűrűsödését jelenti, olyanokét, amik részben messze visszanyúlnak az emberi történelemben. Az érzéki alapú tapasztalatok átadásával kapcsolatos eljárások nagy földrajzi távolságot átölelően, évszázadok óta léteznek. Minden egyes árucserénél, érzéki alapú tapasztalatok cseréjéről is beszélhetünk. Így nem csupán fűszert adunk át, hanem vele együtt egy ízt is. Nem csupán hangszereket osztunk meg a kultúrák határain keresztül, hanem egyben mindig a zenei hallást és a zenei testmozgást is.

Az interneten keresztül és a számítógépek egyre nagyobb elterjedésével a „percepciós/esztétikai tudás” globális átadásának, megosztásának egy új minőségéről beszélhetünk, ami veszteségeket okoz a helyi hagyományokban ugyan, viszont ezzel egy időben új kezdeteket is ad a mindennapi életben. Bernhard Irrgang Internetetika című könyvében ezt az „intézményesült értékváltás technológiájának” nevezi (Irrgang 2011). Ezzel nem vesznek el a három „tudásformával” kapcsolatban a különböző súlypontok és idealizálások? A tudás megosztása és képzése a következő generációk számára nem oldódik fel egyetlen óriási globális kultúrában mindennemű vonatkozás nélkül a hagyományokra? A számítógépes alkalmazások, a látható felületek, a displayek a látás egy bizonyos módját közvetítik, és így a felhasználótól egy bizonyos „vizuális kompetenciát” várnak el. Egyszerre találkozunk egy displayen minden ismert kultúrából különféle benyomásokkal, tarka képekben. Don Ihde ezzel kapcsolatban a „Pluriculture” kifejezést használta. Megtanuljuk tehát, hogy különböző öltözködési stílusokat, vagy testkultúrákat úgy lássunk, mint egy kirakós játék egymás mellé dobált darabkáit. Ehhez hasonló helyzettel találkozunk a zenével kapcsolatban. A regionális zene(kultúrák) terjesztésének és megosztásának tevékenységeinél is tapasztalhatunk egy alapvető sűrűsödést, és ezzel együtt a „percepciós/esztétikai tudás” átadásánál is. Az internet lehetővé teszi a látás és a hallás gyors és nagy hatósugarú megosztását. Világszerte a felhasználók számára ez azt jelentené, hogy minden előtt az új percepciós/esztétikai testi kompetenciák (egész életen át tartó) tanulásáról van szó. Ez alatt egy érzékeken alapuló orientációs képességet értek a grafikai felületi struktúrákkal kapcsolatban (desktop, érintőképernyő). Mit jelent ez a propozicionális „teoretikus tudásforma” képzése és megosztása szempontjából Európában? Tekintettel Arisztotelész filozófiájára Wolfgang Welsch megállapítja, hogy:

Az érzéki alapú modern kétségtelenül egyre jelentősebbé válik. A racionalitás dominanciája, ami a tudomány szintjétől a technikai adminisztratív szférán át egészen az ember életteréig terjed, csak látszólag áll vele szemben, a valóságban éppen ösztönző és erősítő tényező a prognosztizáló esztétikai fejlődésben. A jövőbeli megértés és cselekvés tengelyeit valószínűleg alapvetően az érzékek fogják meghatározni (Welsch 1987: 19.).

Welsch ezzel úgy tűnik, hogy egy hasonló rangváltozást hajt végre egy tudományos és technikai tevékenység, hasonlóan pozitív beállítottsággal bevezetett, és erősen teoretikus kulturális magától értetődésével:

A technikai tudomány magától értetődésével szemben a technikai művészi karaktere a domináns (Irrgang 2008: 8.).

„Művészi karakter” alatt a „testi tudásnak” a technikával való bánásmódját érti. Eközben a technika használójának a szemszöge áll a figyelem középpontjában. Az internet globális használata elvezethet egy érzékelésen alapuló emancipációhoz, a technika felhasználói és a teóriákkal terhelt definíció és magyarázat adás felsőbb jogával rendelkező szakértők között (pl.: mérnökök). Ennek következtében az érzéki alapú kompetenciák felértékelődnek a hétköznapok során az európai kultúrában, úgymint a fiatalok világszerte keletkező kultúrája. A propozicionális tudás dominanciájának a technikai szakértők önismeretében nem kell feltétlenül csökkennie. A hétköznapi gyakorlatban viszont, kifejezetten a technikai laikusoknál, az érzéki alapú eligazodás (percepciós/esztétikai tudásforma) kaphatna egy új jelentést az önkép számára.

Ezzel az „érzéki alapú tudás globalizálódása” és az „érzéki alapú tudás felértékelődése” mellett színre lép még egy harmadik aspektus az európai tudáshorizontban. El kell döntenünk, hogy a hétköznapi kultúrákkal, vagy a magasan szakosodott tudományokkal kapcsolatban beszélünk a tudás átadásáról. Az internet életteli zenei mindennapjaiban a hagyományos határok törékenyek lesznek és feloldódnak a fiatalok új kultúrájában. Viszont éppen a zenei és a zenén kívüli szakértői tudás területén fogja a testi képzés a hálózati képzésen túl a mesterek szakismeretét és szaktudását kultúrspecifikusan jellemzi. Így egyszerű Beethovent világszerte online hallgatni. Ám ahhoz, hogy valaki Beethoven műveit elő is adhassa, többre van szükség, mégpedig egy tanárra, aki a személyes interakcióval a saját implicit „testi tudásformáját” átadja, megosztja.

Mit tudunk megállapítani?

  • A test általi művelődés nélkül nincs zene, mindegy, melyik kultúráról beszélünk: a zene több puszta szemantikánál.
  • A test általi művelődés során a tudás átadása néma folyamat, ami a testi gesztusokon keresztül sikeres ráutalásokkal működik.
  • A hangjegy általi művelődés alatt megragadható információk átadását, megosztását értem.
  • A hálózat általi művelődés világméretű hallást jelent, vagyis az érzéki alapú tapasztalatok megosztásának globalizálódását.
  • A test általi művelődés a „testi tudásformával” az improvizáció idealizálásával, az indiai zenéhez tartozik.
  • A hangjegy általi művelődés a fentivel szemben a „teoretikus tudásformát” és a kompozíció idealizálását jelenti az európai zenében.
  • A hálózat általi művelődés a kulturális hagyományok összemosódásához vezet az internet (zenei) mindennapjaiban (fájlok megosztása, YouTube stb.)
  • Az érzéki alapú tudásátadás területén a globális mindennapi kultúrákban hatalmas fejlődést tapasztalhatunk (fiatalok kultúrája), és ezzel egy időben a helyi szakértői kultúrák ennek hatására mégsem fognak eltűnni. A zenei mestertudást (testi, úgymint teoretikus alkat) nem csupán hálózaton keresztül lehet megosztani, hanem a személyes interakciót (test általi művelődés) helyezi előtérbe, ami által a tudáshorizonton egy konkrét kulturális hagyomány elmozdíthatatlanul továbbra is ottmarad.

Az idézetek a szerző saját fordításában szerepelnek.

fordította: Speer Marcell

Az eredeti szöveg bibliográfiája:

Baumann, Peter (2006): Erkenntnistheorie. 2. Aufl., Stuttgart/Weimar: Metzler. Chiappe, Armando (2010): Martin Heideggers »Ontologisierung der Praxis« und ihr Beitrag für die hermeneutische Technikphilosophie. In: Leidl, Lars & Pinzer, David (Hrsg.): Technikhermeneutik. Technik zwischen Verstehen und Gestalten. Frankfurt am Main u. a.: Peter Lang 2010 (Dresdner Studien zur Philosophie der Technik Bd. 3), S. 29–44.
Corona, Nestor & Irrgang, Bernhard (1999): Technik als Geschick? Geschichtsphilosophie der Technik bei Martin Heidegger. Eine handlungstheoretische Entgegnung. Dettelbach: J. H. Röll.
Dörner, Dietrich (1987): Problemlösen als Informationsverarbeitung. 3. Aufl., Stuttgart u.a.: Kohlhammer.
Dreyfus, Hubert & Dreyfus, Stuart (1987): Künstliche Intelligenz. Von den Grenzen der Denkmaschine und dem Wert der Intuition. Reinbek bei Hamburg: Rowohlt. Ferguson, Eugene S. (1993): Das innere Auge. Von der Kunst des Ingenieurs. Basel u. a.: Birkhäuser.
Funk, Michael (2010): Verstehen und Wissen. Ludwig Wittgensteins Philosophie der Technik. In: Leidl, Lars & Pinzer, David (Hrsg): Technikhermeneutik. Technik zwischen Verstehen und Gestalten. Frankfurt am Main u. a.: Peter Lang 2010 (Dresdner Studien zur Philosophie der Technik Bd. 3), S. 75–88.
Funk, Michael (2011): Vom Blick zum Klang – Was wissen die Noten über mein Klavierspiel? In: Hug, Theo & Kriwak, Andreas (Hrsg.): Visuelle Kompetenz. Beiträge des interfakultären Forums Innsbruck Media Studies. Innsbruck: Innsbruck University Press, S. 270–284.
Gettier, Edmund (1963): Is justified true belief Knowledge? Analysis, Vol. 23, No. 6 (Jun.), S. 121–123.
Gröbl-Steinbach, Evelyn (2000): Wissen und Praxis in der pragmatischen Sprachphilosophie Wittgensteins. In: Neuweg, Georg Hans (Hrsg.): Wissen – Können – Reflexion. Ausgewählte Verhältnisbestimmungen, Innsbruck u.a.: Studien-Verlag, S. 27–43.
Heidegger, Martin (2002): Phänomenologische Interpretationen zu Aristoteles. Stuttgart: Reclam.
Heidegger, Martin (2006): Sein und Zeit. 19. Aufl., Tübingen: Max Niemeyer.
Horn, Christoph & Rapp, Christof (Hrsg.) (2002): Wörterbuch der antiken Philosophie. München: Beck.
Hug, Theo & Perger, Josef (Hrsg.) (2003): Instantwissen, Bricolage, Tacit Knowledge… Ein Studienbuch über Wissensformen in der westlichen Medienkultur. Innsbruck: STUDIA (Studientexte Band 7).
Hug, Theo & Kriwak, Andreas (Hrsg.) (2011): Visuelle Kompetenz. Beiträge des interfakultären Forums Innsbruck Media Studies. Innsbruck: Innsbruck University Press.
Ihde, Don (1993): Postphenomenology. Essays in the postmodern Context. Evanston: Northwestern Universitiy Press. 16 Michael Funk
Irrgang, Bernhard (2001): Technische Kultur. Instrumentelles Verstehen und technisches Handeln. Philosophie der Technik. Band 1., Paderborn u.a.: Schöningh.
Irrgang, Bernhard (2008): Philosophie der Technik. Darmstadt: WBG.
Irrgang, Bernhard (2009a): Der Leib des Menschen: Grundriss Einer phänomenologisch-hermeneutischen Anthropologie. Stuttgart: Steiner.
Irrgang, Bernhard (2009b): Grundriss der Technikphilosophie. Hermeneutisch-phänomenologische Perspektiven. Würzburg: Königshausen & Neumann.
Irrgang, Bernhard (2010): Martin Heideggers Technikphilosophie. Vom UmgehenKönnen zum Entbergen. In: Leidl, Lars & Pinzer, David (Hrsg): Technikhermeneutik. Technik zwischen Verstehen und Gestalten. Frankfurt a. M. u. a.: Peter Lang 2010 (Dresdner Studien zur Philosophie der Technik Bd. 3), S. 45– 59. Irrgang, Bernhard (2011): Internetethik. Philosophische Versuche zur Kommunikationskultur im Informationszeitalter. Würzburg: Königshausen & Neumann.
Kösel, Edmund (2007): Die Modellierung von Lernwelten. Bd. II. die Konstitution von Wissen. Eine didaktische Epistemologie für die Wissensgesellschaft. Bahlingen: SD-Verlag.
Kurt, Ronald (2009): Indien und Europa. Ein kultur- und musiksoziologischer Verstehensversuch. Bielefeld: transcript.
Luckner, Andreas (2008): Heidegger und das Denken der Technik. Bielefeld: transcript.
Mohr, Georg (2011): Einführung: »Musikphilosophie – Musikästhetik«. In: Gethmann, Carl Friedrich (Hrsg.): Lebenswelt und Wissenschaft. XXI. Deutscher Kongress für Philosophie. 15.-19. September 2008 an der Universität Duisburg Essen. Kolloquiumsbeiträge. Hamburg: Meiner, S. 1317–1326.
Neuweg, Georg (2004): Könnerschaft und implizites Wissen. Zur lehrlerntheoretischen Bedeutung der Erkenntnis- und Wissenstheorie Michael Polanyis. 3. Aufl., Münster u.a.: Waxmann.
Noe, Alva (2004): Action in Perception. Cambridge Mass./London: M.I.T.
Platon (2005): Menon. In: Ders.: Platon. Werke. Band 2. Darmstadt: WBG, S. 505– 599.
Polanyi, Michael (1969): Knowing and Being. Essays by Michael Polanyi. Ed. by Marjorie Grene. Chicago: University of Chicago Press.
Polanyi, Michael (1985): Implizites Wissen. Frankfurt a. M.: Suhrkamp.
Rehkämper, Klaus & Wachtendorf, Thomas (2009): Analytische Erkenntnistheorie. In: Leerhoff, Holger; Rehkämper, Klaus & Wachtendorf, Thomas: Analytische Philosophie. Darmstadt: WBG, S. 79–91.
Rentsch, Thomas (2003): Heidegger und Wittgenstein. Existential- und Sprachanalysen zu den Grundlagen philosophischer Anthropologie. Stuttgart: Klett-Cotta.
Schmidt, Markus 2006: Ästhetik und Emotion in der nordindischen Kunstmusik. Empirische Untersuchungen zur interkulturellen Rezeption. Osnabrück: epos.
Sorgner, Stefan Lorenz (2010): Einige Überlegungen zur antiken und modernen Musikphilosophie. In: Ders. & Schramm, Michael (Hrsg.): Musik in der antiken Philosophie. Eine Einführung. Würzburg: Königshausen & Neumann, S. 15–31. Vincenti, Walter G. (1990): What Engineers know and how they know it. Analytical studies from aeronautical history. Baltimore, London: Hopkins.
Welsch, Wolfgang (1987): Aisthesis. Grundzüge und Perspektiven der Aristotelischen Sinneslehre. Stuttgart: Klett-Cotta.
Wittgenstein, Ludwig (1970): Über Gewissheit. Frankfurt am Main: Suhrkamp. Wittgenstein, Ludwig (2006): Philosophische Untersuchungen. In: Ders. Werkausgabe Bd. 1. Frankfurt am Main: Suhrkamp, S. 224–578.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: