Test általi művelődés, hangjegy általi művelődés, hálózat általi művelődés – hogyan tudunk zenét megosztani? (tanulmány, fordítás)

Michael Funk Leibbilden, Notenbilden, Onlinebilden – Wie wissen wir Musik zu teilen? című szövegének fordítása

Összefoglalás

Nincs tudás, annak megosztása nélkül. Először is különbséget kell tudnunk tenni, hogy „testi tudásról” beszélünk, vagy „teoretikus tudásról”. A „testi tudást” már hallás útján és a szavakat nem igénylő gesztusokon keresztül is közvetítjük. Ebben az esetben a zenéről mint testbeszédről van szó (test általi művelődés). A „teoretikus tudás” alapvető tulajdonságát másképp közelíthetjük meg, mégpedig a jelbeszéden keresztül. Ez a zenén belül a harmóniatan vagy hangjegy szemantika tudásának átadását jelenti, tehát mindazt, amit szavakkal egyértelműen ki tudunk fejezni (hangjegy általi művelődés).

A feltevéseim a (technika-)filozófia szemszögéből lesznek megérthetőek. Első lépésként a három „tudásformát” fogom kidolgozni, figyelembe véve az európai filozófiatörténetet: a „testi tudást” a maga két alcsoportjával („szenzomotorika” és „percepció/esztétika”), valamint a „teoretikus tudást”.  Ezt követően felvázolok egy újfajta megközelítési módot, a „hermeneutikai episztemológiát”. Ez alatt egy filozófiai koncepciót értek, amin keresztül a zenei tudás átadására, megosztására általános magyarázatot adhatunk. A „tudás átadásának, megosztásának kultúráit” a klasszikus indiai és európai zene, valamint az internet segítségével szeretném bemutatni. Az indiai és európai zenei tudás átadása közötti különbségek kiemeléséhez, bevezetem az „episztemológiai struktúrák” koncepcióját. Meg szeretném mutatni, hogy a zene tanulásában és létében a tudás megosztásának mind a három formája fontos szerepet játszik, amellyel a fontossági sorrend alapján kirajzódnak a kulturális különbségek. A klasszikus indiai zenét nem hatja át olyan erősen a „tudás teoretikus formája”, mint az európait. A „testi tudás” átadása itt nagyobb elismerésre talál, ami az improvizáció kultúrideáljában mutatkozik meg, míg Európában a kompozíció kultúrideálja vált uralkodóvá.

Az európai kultúra más területein is (mérnöktudomány, informatika stb.) a „teoretikus tudás” átadása alkotja a „szakemberek” önmeghatározását. A technika-felhasználókra viszont, ennek nem kellene vonatkoznia. Nem utolsó sorban a különféle vizuális digitális felületek hatására a kultúrában felértékelődik az érzéki alapú tájékozódás a mindennapok során. Az internettel kapcsolatban állhat új érzéki alapú kompetenciák elterjedése is, amiket a fiatal nemzedékek világszerte és a különböző kultúrák határait átlépve, a számítógépek közös használatával elsajátíthatnak. A vizuális kompetenciák mellett tehát akusztikus kompetenciákról is szó van, vagyis arról, hogy „világszerte hallhassunk” (hálózat általi művelődés). Azt javaslom, hogy itt az érzéki, szenzuális tudás globalizálódásáról beszéljünk. Ugyanis, amikor ezeket a kompetenciákat továbbadják, megosztják, akkor új tudás keletkezik. Ám nem csupán a zene területén veszíthetünk az érzékelés hagyományos formáiból, és lehetünk tanúi új formák létrejöttének. Ugyanakkor a hagyományos kulturális horizontok továbbra is világszerte különféleképpen fogják meghatározni a szakosodott zenei és technikai szakértői tudás képződését és átadását.

„Tudásformák”

Először három tudásformát szeretnék bevezetni az európai filozófiatörténet figyelembevételével. A nézőpontom (technika-)filozófiai, amivel hidakat teremthetek. Itt nem csupán filozófiai szövegek történetileg hiteles kiadásainak hagyományos, klasszicista műértelmezéséről van szó. Ez a híd összeköti 2500 év filozófiatörténetét, úgymint a hétköznapok kérdésfeltevéseit. A meglátásaim a „tudás átadásának kultúrájával” kapcsolatban a zene körül forognak. Ugyanis egy bizonyos körülmény a meggyőződésem, amit Georg Mohr a következőképpen fogalmazott meg:

Egy még messzemenőbb értelemben, akárcsak az akadémiai filozófiatudomány sok egyéb témakörében, a zene éppúgy az ember mindennapjainak a szerves része, akárcsak a magasan szakosodott tudomány tárgya (Mohr 2011: 1318.).

Tisztázzuk tehát a „zenéről való tudás átadásának, megosztásának kultúráit”, ezzel ugyanis összeköthetjük a tudás megosztásával kapcsolatos meglátásokat, észrevételeket a hétköznapi életben és a szaktudományokban. A zene az emberi kultúra tükre, és ezzel a kulturális megosztás tükre is. Platón Theaitétosz és Menón dialógusa gyakran számít a propozicionális tudás kiindulópontjának. Klaus Rehkämper és Thomas Wachtendorf erről a következőket írja:

A Menón dialógusában Platón ad egy meghatározást, ami egészen a mai napig megőrizte érvényességét. A tudás propozicionális, nyelvi tudás, ami eleget tesz valós, hiteles megalapozott feltételezésnek. Egy adott S személy tudja, hogy p, pontosan akkor, ha: (1) p valós

(2) S hisz p-nek és

(3) S rendelkezik p-vel kapcsolatban egy indoklással (Rehkämper−Wachtendorf 2009: 79.).

Ezt a tudásdefiníciót Edmund Gettier, az 1963-ban megjelent Is justified true Belife Knowledge? című esszéjében megcáfolta és ezzel viták sorát elindítva a teoretikus tudás szükséges és elégséges feltételeiről. Jelen tanulmányom szempontjából a Platónra tett utalás a lényeges. Ezt az első lábjegyzetben lehet megtalálni:

Platón úgy tűnik, foglalkozik olyan definíciókkal a Theaitétosz 201-nél és valószínűleg el is ismer egyet közülük a Menón 98-ban (Gettier 1963: 121.).

A Menón dialógusában ez a következőképpen szerepel:

Ugyanis még a helyes elképzelések is szép dolgoknak számítanak, amíg megmaradnak és minden jóra hatnak, viszont nem maradnak sokáig, elszállnak az ember lelkéből, ezért csekély értékűek, amíg köti őket az ok-okozatság viszonya (Platón 2005: 591.).

”A helyes értelmezések megkötése” egy „okkal” kapcsolatban úgy is értelmezhető, mint egy „valós feltételezés” megindoklása, megalapozása. A Menón dialógusának ez az értelmezése adja Edmund Gettier analitikus vitapontjainak fő sodrát. Platónt folytatva:

És ez, kedves Menón, maga az emlékezés, ahogyan azt már korábban meghatároztuk (Platón 2005: 591.).

Platón itt a saját ideatanára utal, ahol a lélek mielőtt a fizikai test megszületik, az igazi és időtlen ideákat látja. Menón 81d:

Ugyanis a keresés és tanulás ezek alapján teljes egészében emlékezés (Platón 2005: 541.).

Az ember testének a szerepét ebben a felfogásban viszont meglepően lekicsinyítve látjuk, aminél „tudás” és „emlékezés” nem köthetők a testi kompetenciák témaköréhez.

1966-ban Michael Polanyi a The Tacit Dimension (Implicit tudás) című kötetének első fejezetében ad egy alapos összefoglalást a saját filozófiatudományáról, amiben egy a Platón Menón dialógusában lévőtől eltérő megközelítést alakít ki. Ugyanis a tudományos kutatás nyelviség előtti testi alapjain kezd gondolkodni, vagyis valami olyasmin, mint egy egyéni, ösztönös tudás. A döntő kérdés afelé irányul, hogy mit várunk el a kimondott szavak hatályától. Az analitikus ismeretelméletre jellemző egy a testről megfeledkező elvárás, ami során a tudás nyelvileg pontosan egy fogalomhoz vezet minket. Másrészről egyben a nyelviség előtti problématudás is jellemzi, illetve a „belső szem”, az „intuíció”, az „ösztönös megérzés”, vagy az „előérzet” mind alapvető emberi felismerésnek számítanak. Polanyi a következőket írja:

Platón Menón dialógusa ugyanis meggyőzően demonstrálja, hogy egyetlen problémát sem ismerhetünk fel és a megoldásukhoz sem juthatnánk el, ha minden tudás explicit, vagyis tisztán megadható lenne. Ha tehát mégis léteznek problémák és az emberek felfedezéseket tesznek, úgy ebből megfordítva az következik – és ezt is megmutatja a Menón dialógusa nekünk – hogy dolgokról, méghozzá fontos dolgokról van tudomásunk, anélkül, hogy ezt a tudást szavakba tudnánk önteni (Polanyi 1985: 29.).

Edmund Gettier és Michael Polanyi nyilvánvalóan két különböző kulcsfogalmat emelnek ki Platón Menón dialógusából. A propozicionális tudás („igaz, igazolt tudás Gettiernél) az érem egyik oldala, ami magát, mint a „tudás teoretikus formája” szeretné megmutatni. Polanyi értelmezése szerint a koncepció másik oldalán az implicit tudást találjuk. Itt a „tudás” testi formájáról” szeretnék beszélni. Mindkét „tudásforma” együtt jár az emlékezés különböző formáival.

A megoldás, amit Platón erre a paradoxonra felkínált abból állt, hogy minden felfedezés egy visszaemlékezés a korábbi életünkre. Nem mintha ezt a magyarázatot valaha is elismerték volna, de nem is kerestek másik megoldást (Polanyi 1985: 29.).

Hierin lefekteti a fő szempontokat. Úgy tűnik, platón olyan mértékben leértékeli az emberi testnek a szerepét, hogy a lélekvándorlási tanában a „testi tudást” elfelejtett teoretikus ideákra akarja redukálni. A testi gesztusokkal kapcsolatos személyes emlékekről, az egyéni tapasztalatokról és érzéki észlelésekről nem beszél. Pontosan erre utal Polanyi. Javaslata a testi kompetenciák episztemikus elismeréséből indul ki Platón filozófiájában. Ezt három idézettel a Knowing and Being című műből illusztrálhatjuk. Először is a tudás ezek alapján nem statikus fogalom (igaz, megerősített feltételezés), hanem egy aktív, tevékeny folyamat:

A tudás egy tevékenység, amit jobb lenne úgy meghatározni, mint a tudás fejlődését (Polanyi 1969: 132.).

Egy probléma méghozzá egy tárgy magyarázata együtt jár bizonyos készségek elsajátításával:

Van hasonlóság egy tárgy magyarázata és egy készség elsajátítása között (Polanyi 1969: 123.).

Ezzel episztemológia és hermeneutika szoros kapcsolata oda-vissza hat, ugyanis kompetenciák, tudás és megértés a beszédelőttiség területén szorosan összekapcsolódnak:

Habár arról szoktunk beszélni, hogy megértünk egy átfogó tárgyat, vagy egy helyzetet, és hogy elsajátítunk egy készséget, mégis könnyen felcserélhetjük a két fogalmat egymással. Tulajdonképpen nem teszünk különbséget egy tárgy vagy egy művészet elsajátítása között. A gyakorlott cselekvésnek és tudásnak egy sajátos egyvelege van jelen az érzékek működésében (Polanyi 1969: 126.).

A kompetenciák és érzékelhetőség itt egy alapvető episztemikus felértékelésben részesülnek. A „testi tudás” egy önálló terület, ami nem hagyja magát leredukálni a propozicionális „teoretikus tudás” lehetséges megerősítési funkcióira. Ennél a megállapításnál Bernhard Irrgang módszertani meghatározásokat tesz:

A kompetenciák tehát a posztfenomenológia szemszögéből nézve az ember-testi szellemiség kulcsfogalmának számítanak, ami az érzelmi szféra részét képezi, és nem tartozik a tudás logikus következetességéhez. Az implicit és explicit kompetenciák szellemi fajtái nem csupán a gyakorlatiasság lehetőségét adják meg, hanem már az explicit nyelviség előtt lehetővé teszik, hogy megértessük magunkat a gyakorlattal kapcsolatban (Irrgang 2009/I: 61.).

Irrgang kifejleszt egy fenomenológiai-hermeneutikai filozófiát az emberi-testi mibenlétről. Eközben nem arról van szó, hogy a tudattal és a propozicionális tudással kapcsolatban egy aktuális fenomenológia kizárólagos alapja képződne (Don Ihde „posztfenomenológiája” alapján [Ihde 1993]), hanem a már Michael Polanyi által említett implicit tudással állunk szemben. Ezek a módszertani megfontolások egy episztemikus fordulatra nyúlnak vissza, tehát a „testi tudás” felfokozott figyelembevételére a 20. század első felében. Ehhez eszmetörténeti gyökerek is kapcsolódnak Martin Heidegger korai művének technikafilozófiájában. Ludwig Wittgenstein kései műve is ezt a tapasztalatot tükrözi. Thomas Rentsch ezt így fogalmazta meg:

A klasszikus ontológia tudat- és transzcendentális filozófia úgy, mint szemantika helyébe lép (Wittgenstein és Heidegger) a becsaphatatlan élettapasztalat és a hozzá fűződő háttértudás rekurziója. Ezzel a rekurzióval a pragmatika központi elemei, mint az érzékelés alapjainak pragmatikus elemzésével állnak kapcsolatban (Rentsch 2003: 15.).

„Mindennapi gyakorlati tudás” és a „végrehajtott háttértudás” az implicit tudásra utalnak. Ezzel nem csupán a platóni időtlen ideákra való visszaemlékezés áll kapcsolatban, hanem a gyakorlatias cselekvésben feltáruló ismeret és tudás. Ezt bizonyítja a gyakorlás és a szenzomotoros mozdulatok megtanulása. Egy ilyen testhez kötött emlékezés nem önkényesen történik, hanem mint technikai gyakorlat, mindig egy konkrét, kulturális és társadalmilag kialakított környezettel kölcsönhatásban. Az emberi testet eközben különösen aprólékos mozdulatok (gége, opponálható hüvelykujjak) jellemzik, csakúgy, mint az emberi elme megfelelő területeit. Így abban is különbözünk a főemlősöktől, hogy az implicit tudás alapját a testi emlékek képezik:

A majmok nyilvánvalóan nem rendelkeznek azzal a képességgel, hogy összetett mozdulatsorokat időben pontosan hosszabb cselekvésláncokhoz rendeljenek, felfedezzék közöttük az összefüggéseket, és hogy emlékezzenek is rájuk. Ez a képesség nem csupán ahhoz szükségeltetik, hogy az ember zongorázhasson, hanem, hogy az egyes szótagokat szavakhoz, szavakat pedig gyakorlatilag mozdulatok végtelen sorához rendeljünk (Irrgang 2009/I: 49.).

Azt javaslom, hogy a „testi tudást” két alkategóriába soroljuk, aminél az egyik, mint a „tudás szenzomotoros formája” szerepel. Ezzel a „Know how” alatt a kézügyességi, művészi testi-készségeket értem. Emellett létezik a „tudás percepciós/esztétikai formája” vagy röviden „érzéki alapú tudás”. Ez utóbbi több mint tudás a test mozgásával kapcsolatos képességeiről, még ha a kettő szorosan össze is tartozik. Aki ismer egy mozdulatot, az ismer egy érzéki alapú tapasztalatot és fordítva. Alva Noë szavaival:

A perceptuális tapasztalat tartalomra tesz szert a testi adottságainknak köszönhetően. Azt, hogy mit tapasztalunk, meghatározza az, amit teszünk (vagy amiről tudjuk, hogyan kell megtenni); azáltal van meghatározva, hogy mit vagyunk képesek megtenni. Azt szeretném ezzel leszögezni, hogy végrehajtjuk az érzékek útján tett tapasztalatainkat, eljátsszuk őket (Noë 2004: 1.).

Ez az elmélet maga is episztemikus, ugyanis az észlelésnek, mint tevékenységnek elismerése kapcsolatba hozható azokkal a meglátásokkal is, amik nyelviség előtti tudással foglalkoznak. Az érzékelhetőség nem csupán az egyik igazolási módja a propozicionális tudásnak, az érzékelés a „szenzomotoros tudás” mellett a mozgáshoz kötött „testi tudás” egyik formája.

Itt két eset egybefonódásáról van szó: 1. „percepciós tudás” mint általános testi érzékelési tudás és 2. „esztétikai tudás”, mint specifikus érzékelési tudás a szépségről. Vegyük a hétköznapi „aisthêsis” szót. Thomas Schirren a következőket írja:

„aisthêsis” elsősorban valamit észrevenni, érezni, tudomásul venni, felismerni, Platón óta alapvetően érzéki alapú észlelés. A jelentés fejlődését Platón és Arisztotelész filozófiája határozza meg, ami az érzékelt tapasztalatokat és az érzékek felett álló gondolatokat különválasztja (Horn−Rapp 2002: 23.).

Egy inkább újkori eldologiasodás, tehát az esztétika leszűkítése a művészetre, ami a szépséggel foglalkozik, nem tartozik szorosan a kérdéshez. Még ha ez nem is következik közvetlenül Platón művéből, az érzék alapú tudást mint az emberi ismeret és tudás alapvetően sajátos jellemzőjét filozófiailag háttérbe szeretném szorítani. Az érzéki alapú tudás és az érzékek feletti platóni és arisztotelészi különbségtétel nem jelenti feltétlenül, hogy ezzel egy időben csupán érzékek felett álló gondolkodás létezhet.

Ezt a zongorázás példáján keresztül szeretném bemutatni. Amikor egy zongorista hangjegyeket mint dallamokat lát, akkor az „percepciós tudás”. Ez egy olyan tudás, ami a mozgással kapcsolatos érzékelés, észlelés képességéhez tartozik a vizualitás és az akusztika területén. Erre építi fel a zongorista az „esztétikai tudását”, tehát szép dallamok ismeretére és tudására. Ez több hangjegyek vagy dallamok alakjának puszta felfogásánál. Ez vizuális és kulturális tudáshorizontok felfogásának képessége a szépséggel való érzékelhető bánásmódon keresztül. A kézügyesség és a zongorázás technikái a „szenzomotorikus tudás” részei, míg végül a zongorázni tudás a jelelmélet vagy más szóval a harmóniatan teoretikus törvényei (kadencia, intervallum stb.) a „teoretikus tudáshoz” tartoznak. Egy zongoramester játékában ezek a tudásformák kimondatlanul egymásba játszanak. Csak „teoretikus tudást” tudna nyelvileg egyértelműen kifejezni. A „percepciós tudás” és az „esztétikai tudás” szorosan összefonódnak, ami miatt le szeretném egyszerűsíteni a „tudás percepciós/esztétikai formáját”:

Névtelen4.png

  1. ábra: tudásformák

A gyakorlati tudás tehát egy zongoristamester zenei tudása vagy egy mérnök mester technikai tudása a „testi tudás” és „teoretikus tudás” egy sajátos egyvelegéből áll. A kékkel kiemelt részen található az a három tudásforma, amikkel a továbbiakban foglalkozni szeretnék. A zölddel jelölt sorok a zongorista tudására vonatkoznak. A „szenzomotoros tudásforma” és a „percepciós tudás” szorosan összetartoznak. Ha valamit kifinomult mozdulatokkal végre tudunk hajtani, akkor azzal kapcsolatban valamit képesek is vagyunk észlelni. Maga a szó „szenzomotoros” utal az érzékelés és cselekvés egybefonódására, ami miatt kurzív betűtípussal szerepel a táblázatban. Erre épül az „esztétikai tudás”, amit az aláhúzott rész jelöl, hogy ezzel az „esztétikai tudást”, mint az egyéni viszonyulások legmélyebb emberi-testi formáját jelöljem. Ezeket nem lehet humanoid robotokba beültetni, ugyanis túl kevés a tudásunk az „esztétikai tudás” tanulásának és megosztásának biológiai és organikus alapjairól, csakúgy, mint ezek technikai alkalmazhatóságáról. Szenzomotorika, percepció és esztétika mind a nyelviség előtti, implicit „testi tudásforma” ezzel szemben fogalomközpontúak. Ahhoz, hogy hidat építhessünk a megosztás kultúrái közé, a következő fejezetben megadom a „hermeneutikai episztemológia” egy rövid vázlatát.

Folytatása következik!
Az idézetek a szerző saját fordításában szerepelnek.

fordította: Speer Marcell

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: