Feketemosó: A feladat

feketemoso-kisebbEkkor a metró nyikorogva lefékezett, és a szerelvénybe belépett egy csöves. Úgy jött elő a forró levegőt felkavaró, szétcsapódó ajtók takarásából, mint valami haldokló cowboy, szakadt barna csizmában, fekete foltokkal tarkított pulóverben, piszkos, izzadtságól fénylő arccal. Előreszegezett tekintettel úszott végig az egymás mellett nyomorgó emberek sorai között. – Stolcz Ádám írja az Apokrif naplóját.

– Azért, mert inkább kenyeret kéne nekik adni meg tejet, különben biztos, hogy alkoholt vesznek abból, a pénzből, de egyébként is valószínű, hogy valamilyen hálózatnak a tagjai. Aztán az sem száz százalék, hogy csövesek, lehet, hogy azért kéregetnek, mert… mit tudom én.

– De én akkor is oda szeretném adni ezt az eurót – mondta húgom.

– Nem vágod, hogy nem segítesz vele? Nem mondtam el elég világosan? Maximum alkoholt fognak belőle venni. Nehony odaadd! Vagy vegyél nekik zsemlét, és kész. Meg egy kis felvágottat.

A metrón ültünk. A késő nyári levegő fojtogató súllyal nehezedett a zajos szerelvényben üldögélő emberekre. Mintha mindez nem lett volna elég, éppen arról próbáltam meggyőzni legkisebb testvéremet, Ágnest, hogy nem éri meg adni a kéregetőknek, ugyanis semmit sem javít a helyzetükön. Persze, ő minden áron oda akarta adni azt az egy eurós érmét egy hajléktalannak. Egy hétre jött engem meglátogatni Párizsba, ez volt az utolsó napja.

– Végül is, ezzel csak baromira ártasz nekik. Kinyírod őket a hülye pénzeddel. A fennálló rendet erősíted ezzel a haszontalan, leereszkedő…

Ekkor a metró nyikorogva lefékezett, és a szerelvénybe belépett egy csöves. Úgy jött elő a forró levegőt felkavaró, szétcsapódó ajtók takarásából, mint valami haldokló cowboy, szakadt barna csizmában, fekete foltokkal tarkított pulóverben, piszkos, izzadtságól fénylő arccal. Előreszegezett tekintettel úszott végig az egymás mellett nyomorgó emberek sorai között. A húgom egy erőtlen mozdulatot tett, hogy előhalássza a pénztárcáját a zsebéből. Azonban, amikor a csoszogó hajléktalan mellénk ért, Ágnesnek nem volt bátorsága odaadni azt a kis pénzt. A reptér felé tartottunk. Mielőtt megérkeztünk volna a végállomáshoz egy nő sántikált be a szerelvénybe. Csak az egyik karja volt meg, mindenféle színes rongyok borították a testét. Valamit motyogott, és egy kis poharat nyújtott az emberek elé, akik mellett elhaladt. Mi következtünk. Magamon éreztem a vesébe látó, világoskék pillantását. Ági nem reagált időben, az őszbe csapó szőke hajú nő elhaladt mellettünk, és leszállt a következőnél.

Aztán a reptéren voltunk már. Nemsokára el is búcsúztunk. A húgom jobb híján rám bízta azt a bizonyos egy eurót, hogy majd adjam valakinek oda akkor én.

– Micsoda marhaság! – gondoltam. Pénzkidobás.

Elindultam vissza a városba. Egy haverommal találkoztam délután, és egy ajándékot is kellett vennem a barátnőmnek, még aznap. Persze, visszafelé figyeltem a metrón, hogy kinek adhatnám oda ezt a nyomorult eurót, de bosszantó módon senki sem kéregetett. Akkor bezzeg nincs jelen a nyomor, amikor az embernek egyszer tényleg szüksége lenne rá. Így nem lehet embereken segíteni.

Barátommal a belvárosban egy apró kávézóban ültünk, valahol a Monge utca forgalmas éttermei és ruhaüzletei között. Már túl voltunk a második csészén, amikor egy, a füstös helyiségből távozni próbálkozó férfi hanyagul meglendített táskája leverte az poharamat. Felálltam, és mielőtt még kisurranhatott volna a zsúfolt kávézóból elkaptam a vállát.

– Leverte a kávém! – mondtam feldúltan.
– Én nem láttam semmit! Hát akkor bocsánat, vagy mi – vonta meg a vállát.
– Bocsánat, bocsánat, legalább, akkor kérjen nekem egy újat!
– Sietek! – gesztikulált ingerülten.
– Ez parasztság, de mindegy.
– Paraszt ám az anyukád! – erre kirántotta a vállát a kezem alól, és eltűnt az utca forgatagában.
– Seggfej – motyogtam utána, inkább csak úgy magamnak.

Odamentem a pulthoz.

– Az az ember leverte a kávémat! – szóltam az egyik pincérnek feldúltan.
– És akkor mi van? – kérdezte a söröspoharat törölgető férfi.
– Nem én vertem le. Gondolom például hozhatna még egyet, ennyi csak jár – erősködtem.
– Jólvan, két euró ötven.
– Az persze, a hülye ké…
– Mit mondtál?
– Mondom, az az ember leverte a kávémat, nem az én hibám volt, ilyenkor nem szokták kárpótolni a vendégeket valamivel, például még egy kávéval?
– Nem. Én nem tudom, hogy ki verte le, nem rám tartozik.
– Jólvan, menj a fenébe… – suttogtam, mielőtt fizettem volna.

Visszamentem az asztalhoz.

– Na, mi van? – kérdezte az asztalnál ücsörgő barátom.
– Semmi, bunkó itt mindenki – sóhajtottam. De basszus, mi ez a szag? – valami iszonyatos bűz terjengett az asztal körül, és én már-már haveromat is meggyanúsítottam volna, amikor megfordultam és megláttam a kipárolgás forrását.

A mögöttünk lévő asztalnál éppen egy idős, csapzott férfi szedett elő a rongyos túrahátizsákjából egy sárgás folyadékkal megtöltött műanyag üveget, néhány, már meglehetősen érett csomag felvágott kíséretében.

– Áh, ez elviselhetetlen! – bosszankodtam.

Kimentem a kávéházból, meg sem várva a már kifizetett kávét. Rövidesen el is búcsúztam a barátomtól, ugyanis másnap volt az évfordulónk barátnőmmel, és mégiscsak kellett vennem valamit. Már régen kinéztem egy ajándékot, csakhogy éppen elfeljtettem megvenni. Fél hat volt, sietnem kellett, gyorsan lefutottam a metróba. Az út sokkal hosszabbra sikerült a vártnál, mint kiderült, az üzlet a város másik végén helyezkedett el.

Majdnem elmúlt hat óra, mire megérkezten az áruházhoz legközelebb eső állomásra. A levegő kellemesen lehűlt, és a sűrű szmog egy szürkés rózsaszín felhőt képezett a város felett. Ennek a napszaknak a szépséghibája talán csak az volt, hogy pont ezekben a percekben zárt be a bolt, ahol az évfordulóra szánt ajándékot szándékoztam megvenni.

Kétségbeesetten, két kézzel szorongattam a telefonomat, mint valami gonosztevő torkát, hogy információt csikarjak ki belőle. Történetesen azt, hogy merre található az az átkozott üzlet, amiért idáig kijöttem. Időközben mellém szegődött a metrómegállótól nem messze sátorozó népes család egyik tagja, egy középkorú nő, akinek a lábán egy akkora kislány csimpaszkodott, hogy azt könnyen össze lehett volna téveszteni egy vastagabb csizmával. Már bele is kezdtem a válaszba, mielőtt feltehette volna a kérdést.

– Sajnos most sietek, baromira sietek, nagyon, nagyon, úgyhogy könyörögve kére…
– Valamit keres ?
– A Filles du Calvaire utcát keresem.
– Az ott van! Lemegy az útkereszteződésig és utána rögtön jobbra.

Meg sem köszönve az útmutatást elfutottam a feltüntetett irányba. Egyáltalán nem törődtem azzal, hogy az információ forrása nem tűnt kifejezetten megbízhatónak. Mint kiderült azonban, a nő nagyon is megbízható volt, ugyanis az utasítást követve nemsokára már a Filles du Calvaire-n sétáltam és őrülten kerestem a hatvanas számot. Megtaláltam. Olyan eltökélten rontottam be a boltba, hogy azt egy mindenre elszánt betörő sem tudta volna jobban csinálni. Sajnos a sietségem teljesen fölöslegesnek bizonyult, ugyanis, mint az eladónő tudtomra adta, az üzlet legalább nyolcig nyitva tartott.

– Valamit nagyon elnézhettem az oldalukon – gondoltam.

Dolgom végeztével elégedettem siettem ki az áruházból. Sötétedett. Amikor visszaértem a metrómegállóhoz, visszagondoltam a húgom által rám bízott euróra. Szívesen odaadtam volna a nőnek, aki útba igazított. Körülnéztem, de senkit sem találtam. Alaposan bejártam a metrómegálló környékét. A nő sehol, sőt még a sátrak is eltűntek.

– A büdös életbe – mentem le végül a metróhoz. Már egészen idegesített, hogy nem tudtam odaadni egy nyomorult embernek sem azt az egy, piszkos eurót.

Hosszú volt az út hazafelé, szinte kizártnak tartottam, hogy ne találkozzak senkivel, aki kéreget. Az életben egyszer a rohamosan romló gazdaság és a növekvő létbizonytalanság nekem dolgozott. De nem dolgozhatott elég keményen, ugyanis már majdnem otthon voltam, és még emberek is alig voltak a metrón, nemhogy hajléktalanok. Szinte szürreálisnak tűnt a szituáció. Az utolsó előtti megállónál viszont végre belépett egy barna, kopottas inget és egy, már tíz évvel ezelőtt is elnyűttnek számító bermudát viselő öregúr. Miután alaposan elmagyarázta, hogy szúrt ki vele az élet elindult az utasok között remegő kézzel gyűjtve az igencsak esetlegesen érkező adományokat.

– Na most, eljött az én időm – gondoltam magamban. Az idős ember mellém is ért lassan, én pedig hevesen jeleztem neki, hogy álljon csak meg. Előrántottam a pénztárcámat, hogy kivegyem az eurót.

Csakhogy az érme nem volt a helyén. Sőt, semmi apró nem volt a pénztárcámban. Hitetlenkedve tapogattam végig a belső zsebeimet, majd megnéztem mi volt a legkisebb címletem. Húsz euró. Most aztán kérdezhetem meg, hogy nem tud-e véletlenül visszaadni. Izzadtan lesütöttem a szemem. Nem mertem felemelni a fejem, és belenézni a rám meredő ember szemébe.

– Hol költhettem el ezt a pénzt? – gondolkodtam. A kávezóban? Abban az elcseszett kávézóban? Ajándékot vettem belőle? Hogy lehetek ekkora egy önző kretén?

Aztán felnéztem, hogy elnézést kérjek az embertől. Viszont a görnyedt hátú öreg már rég nem volt sehol. A szerelvény szinte teljesesen kiürült. Aztán metró csikorogva lefékezett. Hazaértem.

2 Responses to Feketemosó: A feladat

  1. katalinkinga szerint:

    Velem is megtörtént,előítéletes vagyok,mint minden ember. Aki moralizál ,véleményem szerint álszent. Aki ezt felismeri csökkentheti a hátrányát saját árnyékával szemben.

  2. katalinkinga szerint:

    Ezt segít átérezni ez a naplóbejegyzés.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: