A képek életre kelnek

Tárlat: William Kentridge – No It Is!, Martin-Gropius-Bau, Berlin

William Kentridge: Journey to the Moon (képkocka a filmből), 2003

William Kentridge: Journey to the Moon (képkocka a filmből), 2003

Az idei tavasz–nyár két fontos berlini kortárs művészeti kiállításán a mozgóképek kerültek főszerepbe. A két tárlat között nincs semmilyen közvetlen kapcsolat a berlini helyszínen kívül, az egyik egy világszerte ismert művész életművére koncentrál, a másik pedig egy fiatalabb német alkotó legújabb projektjét mutatja be. Mindkét kiállítás igyekszik a  technikai újításokhoz hozzászokott nézőt lenyűgözni a monumentalitás és a minden részletre kiterjedő illúzió eszközeivel. Ugyanakkor a mozgókép, a profi filmes vizuális nyelv használatát csak részben magyarázza a közönség megnyerésének vágya. A film egy olyan komplex kifejezési eszközt ad a művészek kezébe, amivel látványosan kísérletezhetnek, és mondanivalójukat tökéletes illúzióba csomagolhatják. Julian Rosefeldt Manifesto című hatalmas projektje művészeti kiáltványok szövegének narratívába, szituációba helyezésével foglalkozik, profi rövidfilmeket állított ki Cate Blanchett főszereplésével a Hamburger Bahnhofban. A híres színésznő nemcsak húzónév, játéka lebilincselő, könnyedén befogadhatóvá varázsol régóta csak művészettörténeti könyvtárak polcain porosodó szövegeket.[1] A másik kiállítás, jelen cikk témája, William Kentridge életművét mutatja be. A monografikus igény lehetőséget ad arra, hogy megvizsgáljuk, milyen szerepet tölt be a mozgókép Kentridge művészetről alkotott elképzeléseiben, és talán ahhoz is közelebb jutunk, hogy a film mint művészi kifejezési eszköz miért olyan népszerű ezen a nyáron.

A Martin-Gropius-Bauban rendezett kiállítás hangsúlyozottan az első interdiszciplináris bemutatása Kentridge életművének. A kiállításon helyet kaptak grafikák, szobrok, festmények, sztereoszkópikus fényképek, animációs filmek és többcsatornás, monumentális videóinstallációk, ezenkívül július első felében Kentridge részt vett a Foreign Affairs nemzetközi performansz fesztiválon. Időközben elérhetővé vált a kiállításhoz készített katalógus is, ami részletes elemzéseket, interjúkat ad a látogató kezébe. A kötet művészkönyvként is forgatható, és egy ingyenesen letölthető app segítségével nemcsak képeket és szövegeket tartalmaz, hanem Kentridge videóinak és animációinak részleteit is. A mobil app kiterjeszti a könyv valóságát, bizonyos képek megmozdulnak, videókká alakulnak: augmented reality. A kiállításon bemutatott művek, illetve a katalógusban található szövegek mind az elmúlt húsz év munkái közül kerültek ki. Minden művet úgy válogattak, hogy egy organikusan fejlődő művészi életmű lépéseit jelenítse meg, nemcsak kronologikus, hanem tematikus értelemben is. A katalógusban maga Kentridge elemzi a saját alkotásait, keres összefüggéseket, és rendezi egy nagy egésszé a részeket. Ez az „egész” Kentridge-nek a rajzoláshoz mint gondolkodási és alkotási folyamathoz való viszonyaként írható körül legegyszerűbben. Ez a bonyolult viszony mindenféle kísérletezést magába foglal, legfőképpen a technikák váltogatását és keverését, ilyen módon a mobil app szintén egy módja a kísérletezésnek. Kentridge a legmenőbb technikai újdonságokat nem csupán a fiatalabb generációk becsalogatásának céljából alkalmazza: a „kiterjesztett művészkönyv” szervesen illeszkedik életművébe.

William Kentridge: Alakok szemtől szembe, rajz a Felix in exile című filmhez, 1994, fotó: Lars Lohrisch

William Kentridge: Alakok szemtől szembe (rajz a Felix in exile című filmhez), 1994, fotó: Lars Lohrisch

William Kentridge: Parcours d'atelier, 2007, kollázs, tinta, pasztell, ceruza, 25 × 39 cm

William Kentridge: Parcours d’atelier, 2007, kollázs, tinta, pasztell, ceruza, 25 × 39 cm

A kiállítás első termének tízcsatornás videóinstallációja, ahol három 2003-ban készült videómunkát (Seven Fragments for George Méliès, Journey to the Moon, Day for Night) vetítenek párhuzamosan, az alkotás mágikus folyamatába invitálja a belépőt. Az egyik falon fehér hangyákat látunk rohangálni fekete háttér előtt. Kentridge úgy vette fel a hangyák irányított útját, hogy cukros vizet locsolt szét a kertben és a stúdióban, így vezette őket az elképzelt koreográfia szerint, majd az elkészült filmet invertálva az éjszakai égbolton mozgó csillagokhoz hasonló képet hozott létre. Ahogy a katalógusban kifejti, a hangyák útja számára a rajz ősi prototípusát testesíti meg.[2] A többi falon futó Méliès-fragmentumokat filmes vázlatfüzetként definiálja: a stúdióban fel-alá járkálás, a tárgyak ide-oda rendezgetése számára a munka első fázisa, ami a gondolkodás folyamatában fontos szerepet tölt be.[3] A videókban megjelenő tárgyak, rajzok, képek látszólag maguktól mozognak, életre kelnek, mintha varázslat történne, és a művész csak asszisztálna ebben a mágikus alkotási folyamatban. Kentridge a mozgókép varázslatos erejét kihasználva teremti meg a céljainak megfelelő illúziót. Az utazás a holdra egy kotyogós kávéfőzővel, illetve az utalás Georges Méliès 19. századi bűvész-filmrendezőre szintén a fantasztikumot, az alkotás misztikus folyamatként való felfogását erősítik.

Ezután a bevezető után a konkrét, kézzelfogható, kevésbé misztikus alkotási folyamatba is betekintést nyerhetünk két stúdiótérként berendezett teremben, ahol nem csak vázlatokat vagy a művek készülésének folyamatát bemutató werkfilmeket nézhetünk meg, Kentridge inspirációs forrásait is feltárja a látogató előtt – metszetgyűjteményéből láthatunk néhány darabot (például Dürer, Goya, Rembrandt, Piranesi, Picasso, Max Beckmann egy-egy grafikáját). Sokat elárul, hogy Kentridge Wunderkammerként definiálja a stúdióját, ahova „begyűjti” a világ dolgait, szétszedi és újrarendezi őket, hogy a készülő művek alapjait adják. Ezt a módszert a 20. század kedvelt technikájához, a kollázshoz hasonlítja.[4] A werkfilmeken keresztül nemcsak a stúdió idealizált képét látjuk, hanem a valódi alkotási folyamatba is bepillanthatunk, látjuk mennyi asszisztensre és együttműködésre van szükség egy-egy nagyobb volumenű projekt létrehozásához. A kiállítás kicsinyített másával is szembetalálja magát itt a látogató, így bepillantást nyerhet a tárlatot megelőző tervezési folyamatba. A stúdiótérként berendezett termek komplex képet adnak az alkotási folyamat elméleti és gyakorlati hátteréről.

A további három terem két monumentális videómunkát, illetve végtelenített lejátszásban Kentridge 1989 es 2011 között készült szénanimációiból egy hosszabb válogatást mutat be. Azonban túl egyszerű lenne a kiállítás két főbb egységét az elmélet–gyakorlat fogalompár mentén elképzelni. A kiállítás korántsem a „hogyan készült” és a „kész művek” szembeállítására törekszik, minden egysége tovább boncolgatja a művészi alkotás, a világ befogadásának és megértésének kapcsolatát. Ahogy Kentridge egy videóban megfogalmazta, őt leginkább a gondolkodás folyamata érdekli, animációiban nem azt szeretné megmutatni, mit jelent a minket körülvevő világ, inkább azt, miként érthetjük meg ezt a világot.

A radírozással előállított szénrajz-animációk instabil, efemer képek: Kentridge nem egyenként rajzolja meg a fázisokat, hanem minden lépésnél átalakítja a képet. A transzformáció tehát nemcsak a filmben, hanem a valóságban is megtörténik, a képek eltűnnek, megsemmisülnek, átalakulnak, miközben mégis nyomot hagynak maguk után, hiszen a kiradírozott felület más textúrával rendelkezik, mint az üres papír. Nézőként is szemtanúi lehetünk az alkotás mágikus folyamatának, nem olyan tökéletes az illúzió, mint egy klasszikusan animált film esetén. A mágikus összetevőt a narratíva kérdésében is hangsúlyozza Kentridge: a történetmesélés szerinte szükségszerűség, ami magától előáll, a néző elkerülhetetlenül saját maga állítja fel az összefüggéseket. A művész/rajzoló/filmes feladata megfelelően rendezni a képeket, majd az egyes kockák között úgy kitölteni az űrt, hogy a történet nagyjából összeálljon.[5] Minden filmet a szürke tónusai uralnak (néha egy-egy pillanatra megjelenik a kék és a piros), a dél-afrikai művészre általában jellemző a monokrómia, a visszafogott színhasználat. Ez a színvilág az animációk melankolikus világából és a társadalmi-politikai mondanivalóból is adódik: a bánya és az apartheid abszurd és kegyetlen világa elevenedik meg a rajzokon keresztül.

Képkockák a More Sweetly Play the Dance videóinstallációból, 2015

Képkockák a More Sweetly Play the Dance című, nyolccsatornás videóinstallációból, 2015

A kiállítás csúcspontja Kentridge egyik legfrisebb munkája: a More Sweetly Play the Dance (2015) egy lélegzetelállítóan monumentális videóinstalláció. Nyolc projektor egy összefüggő panoráma képét vetíti elénk a terem teljes hosszában, figurák árnyai nyolc vásznon keresztül menetelnek táncolva és zenélve, végtelennek tűnő körmenetben tizenöt percen keresztül. Színészek, zenészek, táncosok, bábok, maszkok keverednek. Kentridge azt írja a katalógusban, hogy számára a körmenet mint forma egyfajta enciklopédikus kísérlet, ahol megpróbál minél több embert a világ minden tájáról egy színpadra állítani.[6] Ez az egyenlősítő elképzelés rokon a középkori haláltánc-koncepcióval, ahol a halál színe előtt szintén egy színpadra kerül mindenki, bármilyen pozíciót is töltött be földi élete során. A processzió formája számtalan inspirációs forrásból táplálkozik, egyrészt művészettörténeti (például diadalmenetek kapcsán gondolhatunk az I. Miksa császárnak készített monumentális grafikai sorozatra), másrészt történeti példák (vallásos körmenetek, menekültek vonulása) ihlették. Az elméleti hátteret Platón barlanghasonlata szolgáltatja: ahogy a barlangban lakók, úgy a videó nézői is csak árnyakat látnak, csak a tárgyak, emberek, figurák névtelen sziluettjét, például az arcok nem kivehetők, a háttérsztorikat is csak sejthetjük, tudásunk az elvonulókról rendkívül korlátozott. A menet szól a dél-afrikai történelemről (rabszolgaság, bányászok), de a cím révén (idézet Paul Celan Halálfúga című verséből) a második világháború szörnyűségeit, menekülőit is megidézi. A haláltánc is csak egyik rétege a filmes menetnek, egyes részei artistákra, cirkuszi produkciókra emlékeztetnek, máshol afrikai néptáncokat vél felfedezni az avatatlan európai szem. Kaotikus és lehengerlő a nyolc vászonra vetített videó, monumentalitásán kívül éppen a mozgás, az átváltozás, a folytonos alakulás miatt képes lekötni a néző figyelmét. Nem elhanyagolható alkotóeleme a műnek a Philip Miller által a kommunista internacionálé témájára írt zene, ami mindig az éppen elhaladó figurákhoz igazodik, folyton átalakuló ritmusban és stílusban. A film a tökéletes multimédiás eszköz, amely képes megközelíteni Kentridge-nek az állandóan (a mondanivaló függvényében) változó műről alkotott fogalmát. Számára nem a képek az érdekesek, hanem maga a folyamat, ahogy a képek életre kelnek, feltűnnek és eltűnnek.

Az utolsó teremben a 2012-es Documentára készített The Refusal of Time viedóinstalláció mindezt még komplexebb formában, térinstallációval kiegészítve ismétli meg. Ezek a videók akár önálló kisfilmekként is nézhetők, értelmezhetők. A térrel is többet játszik itt Kentridge: a nézők helye székekkel kijelölve, a terem közepén pedig egy „lélegző” kinetikus szobor áll. Az egész hihetetlenül bonyolult, nehezen érthető minden részletében, de mégis látványos és élvezhető, megengedi, hogy akár csak egy kis részletre koncentráljunk, és ignoráljuk a többit. Talán nem túlzás szürrealista videókollázsról beszélni, hiszen ez a videóinstalláció mindent magába akar foglalni a fekete lyuktól kezdve az időpumpán és a relativitáselméleten át a greenwichi obszervatórium felrobbantásának kísérletéről szóló történetig. A sok különböző gondolat, ötlet, történet végül kakofóniába fordul. Úgy tűnik, az idő témakörén keresztül Kentridge főként arra keresi a választ, hogy az emberiség hogyan próbál értelmet keresni a kozmosz működésében, s az értelemalkotást hogyan szövik át politikai és hatalmi kérdések. A térképek és a metronómok mind az értelem keresésnek a szimbólumai. Kentridge megkérdőjelezi az időről és térről alkotott elképzeléseinket, arra próbál rámutatni, hogy mennyire hatalmi viszonyoktól függ, hogy ki dönti el, mi a periféria és mi a központ: miért éppen Greenwichhez igazodunk? Egyben arra is ösztönzi a nézőt, hogy megfogalmazza tér és idő szubjektív, számára létező kereteit, értelmét.

Természetesen nem lehet egyszerre követni öt videócsatornát, holott a téma és a forma (forgó székekre ülhet le a teremben egyszerre több látogató) ezt sugallja. Az installáció felfogó- és befogadóképességünk határait is feszegeti, rámutat arra, hogy a világ teljessége nem befogadható, ahogy nem is teljesen lemérhető vagy leírható. Az idő tagadása a tudomány korlátaira is felhívja a figyelmet – ahogy Kentridge a mágikus képalkotással is a tudományos megközelítést kérdőjelezte meg már az első teremben.

William Kentridge Breathe, dissolve, return, 2008 háromcsatornás videó

William Kentridge: Breathe, dissolve, return, 2008, háromcsatornás videó

William Kentridge: Remembering the Treason Trial, 2013, litográfia, lenvászon, 63 tétel, 195 x 180 cm

William Kentridge: Remembering the Treason Trial, 2013, litográfia, lenvászon, 63 tétel, 195 × 180 cm

William Kentridge: Polychrome head 5, 2014, 31,5 × 20 × 11 cm

William Kentridge: Polychrome head 5, 2014, 31,5 × 20 × 11 cm

A kiállítás, az előadások, a performanszok és a multimédiás katalógus elénk tárja nemcsak Kentridge művészetének sokszínűségét, hanem magát az alkotói folyamatot is. A stúdiónak berendezett terekben láthatjuk a művek elkészülését bemutató werkfilmeket, a katalógusban pedig Kentridge művészetfilozófiáját, az alkotás folyamata köré felépített magánmitológiáját és művészetelméleti elképzeléseit olvashatjuk. Egy magamfajta művészettörténésznek, aki nap mint nap azzal foglalkozik, hogy próbál megérteni több évszázada keletkezett műveket, ez a kiállítás igazi paradicsomnak, utópiának tűnik, ahol a művész maga kommentálja és mélyrehatóan elemzi saját alkotásait, az alkotás folyamatát. Ennek ellenére, bár látszólag minden kérdésre választ kaphatunk a különböző médiumokon keresztül, mégis marad a nézőnek is hely, hogy maga értelmezze, amit lát. A kiállítás és a köré szervezett események, kiadványok, inkább csak felkínálják a temérdek információt, a válogatás mindenkinek a maga dolga marad.

 

Kocsis Szandra

 

William Kentridge kiállítása május 12-e és augusztus 21-e között volt látható a berlini Martin-Gropius-Bauban.

(A reprodukciókat a kiállítóhelytől kaptuk. © William Kentridge; Marian Goodman Gallery [New York, Párizs, London]; Goodman Gallery [Johannesburg, Fokváros]; Lia Rumma Gallery [Nápoly, Milánó].)

[1] A kiállítást részletesen elemeztem a Magyar Múzeumok Online felületén.

[2] Illetve a „hangya kalligráfia” a családi legendárium része is. Az anekdota szerint egy tanára úgy kommentálta Kentridge apjának egy olvashatatlanul megírt dolgozatát, hogy azt biztosan betanított hangyákkal íratta. William Kentridge. No, It Is!, szerk. Herzogenrath, Wulf– McIlleron, Anne– Breidbach, Angela, Köln, Walther König, 2016, 4.

[3] William Kentridge, No, It Is!, 8.

[4] William Kentridge, No, It Is!, 25.

[5] William Kentridge, No, It Is!, 60–62.

[6] William Kentridge, No, It Is!, 86–88.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: