Feketemosó: A házmester (2.rész)

feketemoso-kisebbAz utolsó kukát is kihúzta. Zsolt izzadtan állt a meg koromfekete reggel metsző hidegében és várta, hogy az emberek végre előszivárogjanak a háztömbökből. Az apró Mme Moussard jelent meg elsőnek, a középkorú nő úgy sietett, szinte futott ki a D épületből, mint az első buborék, ami a felszínre szökik az edény aljáról, jelezve hogy a víz elérkezett a forráspontra.  – Stolcz Ádám írja az Apokrif naplóját.


A rugalmasan autója felé igyekvő nő sajnos ismét kénytelen volt hátrafordulni, ugyanis M. Mayer olyan lendülettel ejtette ki az ablakon az öngyújtóját, hogy azt már aligha lehetett figyelmen kívül hagyni. Különösen, hogy a kis zöld vacak ezúttal majdnem arcon találta Mme Moussard-t.

– Jaj, mi van már, mit nézel te ribanc ?

Cigarettázott hanyagul a volt börtöntöltelék, félmeztelenül az ablakpárkányára könyökölve.

– Azt hiszed, hogy majd én mindig pofázok neked reggelente, mi? – folytatta a kásás beszédű, lerobbant férfi. Aztán kidobta a cigarettacsikket az ablakon.

– Azt hiszed, hogy…

Egy másodperc törtrésze alatt, mint Mme Moussard évek óta dédelgetett bosszújának megtestesülése, vágott fel a tűz a félpucér férfi ablaka előtt, aztán átfutva az ablakpárkányon kis híján arcon találta M. Mayert. Ez utóbbinak, bár roppantul meglepődött, eleinte nem tűnt fel a dolog súlyossága, egészen addig, ameddig észre nem vette, hogy a cigarettát tartó karja is lángba borult. A D épület előtti füves rész már majdnem a lángok martalékává vált, amikor Zsolt lassan odalépett a ház pincéjének ajtajához gondosan odakészített vízzel teli vödör mellé és annak tartalmát egy mozdulattal az udvaron lobogó tűzre borította. Azonban ez a manőver nem oltotta el az összes lángot. Mire a középkorú férfi ráébredt, hogy egy kisebb kanna benzint locsoltak végig az ablakpárkányán már nem sok hasznát tudna venni ennek a megállapításnak, ugyanis már nem csak a karja, de az egész teste, és nemsokára a lakása is, egy hatalmas lángfüggöny áldozatává vált, ami szállingózó virágpollenekként szórta szét a szerencsétlen ember hamvait a lakótelep betontömbjei között.

A gondnok még sötétben ért az A és B épület előtt elhelyezkedő szerszámos bódékhoz. Majd gyorsan meg is húzta magát a kocka alakú épületek árnyékban, akárcsak a középkorban játszódó filmekben a vándor, ha a vadonban paták dobogását hallja. A közeledő jószág most azonban csak egy habzó szájú rottweiler volt. A kutya iszonyatos sebességgel húzott végig az apró raktárépületek közötti, még teljesen sötét utcácskán. Amikor viszont a lógó nyelvű állat a B épület előtt álló bódék között futott volna el, hirtelen, egy borzasztó hang kíséretében pördült egyet, majd három méteres repülés után ért földet, közvetlenül az A épület összekaristolt üvegajtaja előtt. M. Azzouby meghallhatta az állat vészjósló nyikkanását és az utána következő még baljósabb puffanást, mert futva érkezett a gyéren megvilágított szerszámtároló viskók közötti apró térre.

– Cézár! Merre vagy?
– Már megint elfutott, ezt nem hiszem el…
– Cézár, te büdös dög, gyere ide azonnal!
– Nem hallottad, te szaros kutya! Azonnal gyere ide!

Mély csend uralkodott a több mint tízemeletes házak előtti téren.

– Jaj, de gyűlölöm ezt a kutyát – suttogta a görnyedt hátú, őszülő Azzouby.

Hirtelen megugrott.

– Segíthetek valamiben? – kérdezte Zsolt, aki előtűnt a betontömbökkel szemben húzódó szemeteskukák erdejéből, amelyek a parkoló egy, számukra kijelölt részén, a raktárépületektől pusztán kilenc-tíz méterre sorakoztak.
– Jaj, dehogy is, csak már megint ez a… Cézár, te büdös dög, gyere már, a francba!
– Szóval ez a kutya már megint elfutott – lihegett az idegességtől, a szemüveges öregúr.
– Ne aggódjon, biztos itt van valahol. Csak ki ne fusson az úttestre. Reggel őrültek az emberek az utakon – mondta, szinte suttogva a gondnok, majd szomorúan nézett az öregemberre és a keskeny arcán kidudorodott az arcsontja.
– Persze, persze, tud… Cézár, te hülye kutya, agyonverlek a gumicsirkéddel, ha nem jössz azonnal – üvöltözött tovább az immár vörös fejű öreg.

Lassan elcsendesedett a környék. A nap első sugarai kicsit elkedvetlenítették az ingerült kutyatulajdonost, aki erre egy kis időre haza is ment, hogy hírül vigye a feleségének ezt az apró katasztrófát.

Hazament ugyan, de még többször kijött a reggel nap folyamán, egészen addig, ameddig el nem vitték a szemetet. Vadul nyitogatta a kukafedeleket. Meg mert volna esküdni rá, hogy kutyaugatást hallott az egyikből, ebben azonban semmi különös nem volt, ugyanis a nyugalmazott építészmérnök elég gyakran hallott hangokat. Leginkább a régi bútorok mondanivalóját tartotta izgalmasnak. Ez a tartós szenvedélye új erőre kapott mióta az egyetlen lánya meghalt egy autóbalesetben.

Még akkor is kint állt, amikor a szemetesautó, mint egy óriási pók végre belopózott a lakótelepre és emberi csáprágói segítségével szívogatni kezdte a szemeteskukák tartalmát. És akkor is, amikor az autó zúzóberendezései egyenként darabokra törték az egyik kuka alján nyüszítő kutya minden egyes csontját, aki hiába akart kitörni a rádobott szemeteszsákok közül. Erre ugyanis egy, a szerszámosbódék közé kifeszített damillal, szinte orvosi gonddal leamputált mellső lábai képtelenné tették.

Zsolt visszadobott a tálba egy szem szőlőcukrot majd unottan hátradőlt a székén.
Kora délután volt, tudta nem kell sokáig várni arra, hogy a „kecske” megérkezzen.

Csöngettek. Az idős, testes néni lassan rátette a kezét a kilincsre, a gondnok pedig vett egy nagy levegőt vett és kinyitotta az ajtót.

– Jó napot! – köszönt a hölgy. Jó reggelt, akarom mondani.
– Jó – nyitotta ki a száját Zsolt.
– Jó – konstatálta a néni.
– Reggelt – suttogott a gondnok.
– Jó – mondta a hölgy.
– Jó reggelt – zárta le a témát a beszédhibás asszony, a gondnok pedig egy nagy zacskó fehér cukrot töltött ki a már félig teli tálkába, majd azt az édességgel már megérkezése óta szemező, őszes hajú, izzadó asszonyság arca elé tolta.

A virágos ruhában divatozó Mme Jabourre egy másodperc tört része alatt ott termett, és odahúzva a szoba sarkában álló sámlit, gondosan el is helyezkedett a csemegézéshez.

– Tudod, én annyira át tudom érezni, tudod én annyira át tudom, át tudom, tudom, tudom… – visszhangozta az idős hölgy. A megviselt segéd házmester úgy érezte, ki kell nyitnia egy ablakot, különben mindjárt rosszul lesz.
– Há-…
– Tudom, tudom.
– Nem-…
– Tudom, tudom, hm hm.

Zsolt, a végeláthatatlan mondatok foljtó ölelésétől bólogatni is alig volt képes. A nap lassan felkúszott az égre, majd, mint egy szemhéj mögé szorult kontaktlencse, időzött el a felhők takarásában. Úgy tűnt, hogy mostanság nem is kíván onnan lejönni.

Aztán hirtelen elfogyott a szőlőcukor. A gondok homloka mellett futó, keményen dolgozó ér kidudorodott, amikor Zsolt kizökkent a már-már elviselhető, félálomhoz hasonlatos állapotból, amiben általában munkáját végezte, és amivel most igyekezett elnyomni a hölgy folytonos szövegelését. A házmester helyettes kinyitotta a számítógépe alatti kis szekrényt, ahol a szőlőcukrot szokta tartani, majd elővett egy átlátszó zacskót, ami tele volt fehér porral.

– Ugyan a szőlőcukor elfogyott, de ilyet még találtam, jó lesz? – mondta halkan és kitette az asztalra a szép zacskó patkánymérget, amit a szekrényben rejtegetett.
– Ami azt illeti, már meg is hintettem vele az előző tál cukrot. Remélem nem baj.

Olyan rosszindulat csillant meg a fiatalember szemében, amitől az idős hölgy megértette : itt szó sincs viccről. Mme Jabourre, aki beszélni ugyan már alig, de olvasni még elég jól tudott, elkerekedett szemmel nézte a zacskót, majd vizenyős tekintete a házmester grimaszba torzult arcára siklott.

– Finom volt a patkányméreg? – folytatta a gondok.

Mme Jabourre hirtelen kapkodni kezdte a levegőt, felpattant a székről, köhögve az ajtó felé hátrált.

– Ugyan, ugyan, hova ez a nagy sietség ? – suttogta Zsolt.
– Hiszen még csak most kezdtünk beszélgetni!

Az idős nő felsikoltott, majd teljes testtel nekiment az üvegajtónak, ami viszont meglehetősen stabilnak tűnt, ugyanis meg sem reccsent a nekivágódó súly alatt.

– Me, me, me – dadogta a tajtékozó néni és krákogni kezdett.
– Menne?

Zsolt rányomott az ajtónyitó gombra, mire Mme Jabourre elkapta a kilincset. Azonban a hölgy túl lassúnak bizonyult, mire kinyitotta volna, az ajtó ismét zárva volt.

– Mentőket! Segítség! Khá! Khák!
– Jaj, ne csináld már itt a fesztivált mama – nevetett fel a gondok.
– Kha, Khá, Kh – Mme Jabourre arcszíne vörösbe csapott át, majd lassan lilulni kezdett.
– Mi a baj? – kérdezte Zsolt ártatlanul. Mi kell? Vizecske?

A kecske hirtelen térdre esett majd a mellkasára szorította a kezét és eldőlt oldalra.

– Néma gyereknek anyja sem érti a szavát – konstatálta a fiatalember és odament a fekvő nénihez, akinek még meg-meg rándultak a végtagjai.
– Mire a néni pupillái kitágultak, Zsolt már be is vonszolta a szobájába, ahol aztán egy szemeteszsákba csúsztatta a termetes asszonyság tetemét.

Mire visszajött a kukáktól, már Anne állt az ajtó előtt. Kifejezetten idegesnek tűnt. Zsolt beengedte, és lehuppant a számítógépe elé, míg a lány a pulthoz húzott sámlira ült.

Anne panaszkodott pár percet, csipegetett a szőlőcukorból, és már ment is volna.

– Nem kérsz még egy kicsit ? – nézett rá a mosolygós gondnok, a szőlőcukorra utalva.
– Ááh, neem, nem köszönöm.
– Azért még kirakok egy keveset – fűzte tovább a gondok.

Az aktuális házmester elővette a patkánymérget és teletöltötte a táltat a fehér porral. Majd letette a már majdnem üres zacskót az üvegtál mellé.

– Mi a szar ez? – kapta fel a szert Anne.
– Mi lenne? Hát patkányméreg ! Úgy tűnik, jó íze van, mert egész sokat ettél belőle.
– Micsoda? – kiáltott fel a nyáriasan öltözött lány, és teljes testében remegni kezdett.
– Most meg mi van ?
– Jézusom ! Mi a fenét csináltál? Ú.. Úristen! – a lány feje teljesen elfehéredett.

Zsolt meg sem mozdult, csak visszatámasztotta az időközben eldőlt zacskót a tálacskához.

Anne hirtelen átlendítette a feje fölött sámlit, amin eddig békésen üldögélt, hogy Zsolt koponyájához vágja. Az inas fiatalember viszont még a levegőben elkapta a rögtönzött fegyvert.

– Nyisd ki! – üvöltött a lány. – Nyisd ki a kurva ajtót!

Zsolt visszaült a helyére, szótlanul és mosolyra húzta a száját.

– Na és, mi lesz, ha nem nyitom?

A már az ájulás szélén álló, magas lány egy pillanat alatt a szoba egyik ablakánál termett, azt egy csuklómozdulattal kinyitotta, majd kiugrott rajta a földszinti ablak előtt húzódó cserjésbe. Sikoltva futott végig az utcán, kicsit bicegve is, ugyanis valószínűleg megránthatta a lábát futáskor.

“A Bromadiolon szagtalan, fehér, por állagú anyag. Leggyakrabban rágcsálóirtásra használják. Hatása alapján egy egyszerű véralvadásgátló. Kisebb állatok által történő fogyasztása esetén rövid idő alatt is halált okozhat, belső vérzéseket idézve elő az élőlény szervezetében. A szer az emberre ugyancsak veszélyes, erős hasfájdalmat, belső vérzéseket okozhat, de az azt elfogyasztó szervezet méretével arányosan csak nagyobb mennyiségben és hosszabb idő elteltével jelenthet életveszélyt.”

A kurva mindenit – nyomta ki a gépét hajnali ötkor a karikás szemű fiatalember, akinek kávéfőzője fekete harmatcseppekként csorgatta az élénkítő nedűt az alá készített pohárba a következő nap hajnalán.

– Ezek szerint Mme Jabourre is csak valami szívrohamot kaphatott, amitől úgy elkékült. Anne pedig minden bizonnyal még él. – gondolta keserűen Zsolt.

Mikor az első nap sugarai beszöktek az ablakon, Zsolt hanyagul felöltözködött, felvette a bőrkabátját, és magához vett egy, még az elromlott kerti kapu megjavítására a sarokba készített kalapácsot. Ezt berejtette a hátizsákjába. Egyenesen a kórházba ment, ahol Anne feküdt. Tegnap délután állítólag egy nyugdíjas pár akadt az úttest közepén fekvő lányra, néhányszáz méterre a tömböktől, ahol Zsolt dolgozott. A fiatal nő szerencsére öntudatlan volt egész nap, így a rendőrség még mindig csak találgatta, hogy honnan jöhetett a patkányméreg. A kórház csupán két kilométerre helyezkedett el a lakóteleptől, így Zsolt úgy döntött, gyalog indul útnak. A már omladozó vakolatú épületben reggel fél hétkor már jócskán zajlott az élet. A fiatalember gyorsan rákérdezett a portán a lány hollétére. Az idős néni, aki leginkább egy alvó bulldog benyomását keltette, ráncok közé cseppentett arcával jól kikérdezte Zsoltot, aki viszont, mivel mindent tudott Anne-ról, talpraesetten válaszolt. Bár természetesen a gondok nem mehetett fel a lányhoz, sikerült kikövetkeztetnie, hogy az a kórház melyik szárnyában feküdhet. Tudta, mit kell tennie. Elindult kifelé, de az épület vaskos kapujának takarásában megvárta, ameddig a portás kimegy vécére, és amikor eljött az idő gyorsan felfutott a T lépcsősoron, ami véletlenül közvetlenül a kapuval szemben elhelyezkedő porta mellől nyílt. Az árnyékos épület negyedik emeletén lehajtott fejjel sétálgatott, amikor egy zárt ajtó mögött megpillantotta Annet-t. Nemsokára jött egy beteghordó, aki szemmel láthatólag át akarta vinni a mészfehér teremtést egy másik szobába.

– Maga meg mit bámul? – szólt a csapzott gondokra a termetes, körszakállas ürge.

Zsolt odafordult felé.

– Hát, csak elkalandoztam, bocsánat.
– Azt lá…

Ebben a pillanatban a házmester úgy ütötte állkapcson a kalapácsával a beteghordót, hogy az előbb leült a földre, véres fogait majszolva, majd hátradőlve önkívületbe zuhant. Zsolt elvette az övén lógó kulcscsomót, majd idegesen, izzadó kézzel végig próbálgatta mind a tíz kulcsot. Csodával határos módon senki sem jött fel az emeletre, ameddig megtalálta a megfelelőt. Bevonszolta a szobába a testet, majd betolta a betegszállító kocsit is. Anne szervezete nagyon harcolhatott a méreggel, de talán még inkább a fáradtsággal, amit a tegnapi sokk okozott neki, ugyanis a filigrán lány arca percenként aggódó grimaszba rándult. Zsolt elővette a kalapácsát, és egy ütéssel megölte a nőt.

Gondolkodás nélkül kifordult a folyosóra. Csak egy fél perc múlva vette észre, hogy a kalapácsa még mindig a kezében van. Gyorsan eltette a méretes fejjel ellátott tárgyat a hátizsákjába. A kezét tördelve, hirtelen édesebbnek érezte a levegőt maga körül mint az elmúlt tíz évben bármikor. A szíve pezsgőtablettaként szikrázott a mellében és futásnak eredt, amint kiért a kórházból. Valami iszonyatos örömhullám vonult végig rajta, arra se figyelt fel, hogy a lakótelep előtti útkereszteződésnél egy autó hajszál híján elgázolta. Ebben a jóleső bizsergésben ült le a sötét kis szobájában az íróasztalához és arra gondolt, hogy holnap elmegy innen, haza, örökre, ha nincs pénze repülőjegyre, akkor vonattal vagy gyalog. El is kezdte keresni a repjegyeket az interneten, aztán hirtelen az órájára nézve ráébredt, hogy elfelejtette kivinni a kukákat ma reggel. Viszont már ez sem tudta elrontani a kedvét, gyorsan el is indult, hogy elvégezze, remélhetőleg életében utoljára, ezt a piszkos munkát.

A szemeteskukákat a többé-kevésbé S alakban elhelyezkedő épületegyüttesből közel két órába tartott kivinni, de most mintha minden gyorsabban ment volna. A borostás fiatalember hirtelen arra is gondolt, hogy nem is volt olyan rossz az itt eltöltött idő, de pont elég volt. Odaért M. Mayer leégett lakásához. Az eddig mindig betegesen hunyorgó lakásablak most mintha sokkal barátságosabbnak, békésebbnek tűnt volna, így feketén, tisztán, üresen. Végre, ma nyugodtan tölthet egy kis időt, videózgatva, nem lesz Mme Jabourre, hogy megzavarja, se Anne, hogy a közömbösségével megint önmarcangolásba taszítsa. Jól leizzadt, mire a hatalmas B és A épület következett. Most először merészkedett ki a kis szerszámosbódék közé mióta itt dolgozott. Magabiztosan sétált a kis téren a B épület karcos ajtajáig. Tudta, most már nincs mitől tartania.

– Na, ma se lesz rottweiler, se félelem, ez az állandó, rohadt félelem – gondolta.

Hirtelen nem kapott levegőt. Egy pengeéles, vékony damil iszonyatos erővel tekeredett a nyaka köré. Ez az ő damilja volt. Gyorsan a hurok alá csúsztatta ujjait, de nem tudta lefejteni magáról a fémzsinórt.

– Még mindig hallom, ahogy ugat – mondta M. Azzouby és teljes erejével rántott egyet a hurkon. Ebben a mozdulatban benne volt egy élet minden keserűsége.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: