Az őrület határán (színházkritika)

A trubadúr, rendező: Galgóczy Judit, Erkel Színház

600x414xopera_2.jpg.pagespeed.ic.Klis3gV3Wa

Március 18-án került sor Giuseppe Verdi A trubadúr című operájának premierjére Galgóczy Judit rendezésében, az Erkel Színházban. A rendezőnő nyíltan szakít a lovagkori romantikával és leás Verdi karakterei lelkének legmélyebb bugyraiba. Az ott talált sötétséget pedig kellemetlenül közel hozza nézőihez.

Az előadás már a nézők beengedése közben kezdetét veszi. A színpadon a nézőtéri büfé és ruhatár jelenik meg, ahova szép lassan megérkeznek a szépen felöltözött vendégek. A szólisták a valódi nézőtérről közelítik meg a színpadot egy híd segítségével, melyet azonnal el is bontanak utánuk. Tehát látszólag megszűnik a kapcsolat, a szabadulás egyetlen egérútja. A művészek mellőzik a szerepbelépés posztdramatikus aktusát, így teljesen elmosódik a határ az operaház kiválóságai és az általuk megformált szerepek között ebben az előjátékban. Az estélyiben és öltönyben egymással társalgókról csak az veszi észre, hogy az opera által megszabott viszonyrendszer szerint viselkednek egymással, aki már előre ismeri A trubadúr történetét. Verdi operájának kezdetét Aczél András (játékmester) jelenti be, így a színpadról/ büféből távozó tömegből csak Komlósi Ildikó (Azucena) és Palerdi András (Ferrando), a rendezés két kulcsfiguráját alakító művész marad látható. Távozóban egyetlen pillanatra találkozik a tekintetük a nézőtéri büfében, és ez lesz az az esemény, ami elindítja a cselekmény lavináját. Ez teszi indokolttá, hogy mindkettejük első áriájában a tizenöt évvel ezelőtti eseményeket mondják el, amik azóta is hatással vannak a jelenükre.  Innentől a rendezés folyamatosan elmossa a határokat a szcenika által megjelenített két tér, a színház és a szanatórium között.

A díszlet gerincét három egymásba illeszkedő kapu alkotja. Mozgatásukkal nem csak az adott helyszínt, de a szereplők lelkivilágának állapotát is sikeresen jelenítik meg. A szcenika összhatása sötét és rideg, amit a kevés fénnyel és a megjelenő sok fémmel ér el a rendezés. A szanatóriumban játszódó jelenetek az első felvonásban olyanok, mintha egy darab lenne a darabban. Leonora Tacea la notte áriája alatt kerül az első kapu mögé, tehát a szanatóriumba, ahol kényszerzubbonyba bújtatják, így jelezve, hogy szerelme egyenlő az őrülettel. A Cigányok kórusa szintén, az előadás részeként az „őrültek” által kerül előadásra, mely elől Azucena kiszalad a színházi előtérbe, az első kapu elé. Mintegy a hallottak hatására pedig elmeséli az őt követő fiának legnagyobb tragédiáját. A szereplők szép lassan mind a részesei lesznek az „előadásnak”, ezt fokozza a kapuk fokozatos előtérbe helyezése a térben. Megszűnnek a határok és az előítélet szülte rasszizmus, a polgárháború lélekromboló szörnyűségei mind a mi valóságunkká válik. Mindezt fokozzák Juhász Katalin jelmezei, amik egy átlagos mai operalátogató öltözködését tükrözik. Letisztult, modern estélyit és bundát viselnek a nők, a férfiak pedig öltönyt szövetkabáttal. Se Manrico, se Azucena nem visel etnikai származásukra utaló jegyeket. A librettó is alátámasztja, hogy mindketten titkolják származásukat, hiszen a rasszizmus ma is élő probléma. A Ferrando nyitó áriája alatt falra festett 666 is előre jelzi és kihangsúlyozza az áriában is elhangzó vélt párhuzamot a cigányság és a sátánizmus között.

opera_1

Ahogy már említettem, Galgóczy Judit kulcsfigurái, Azucena és Ferrando, a múlt két képviselői lesznek. Egyazon esemény mozgatja mindkét karaktert, azonban ellentétes irányba. Ferrando életcélja a bosszú, a szüntelen keresés. Erre tüzeli a katonáit és Luna grófot is megszállott módon. Palerdi András alakításában ez a megszállottság ad erőt a karakternek, hogy testi fogyatéka (kerekes székes) ellenére is tovább kutasson és mindig mindenhol ott legyen. Ezzel szemben Azucena felejteni akar, menekülni a múlt elől. Komlósi Ildikó egy ereje teljében lévő erős asszonyt formál meg a színpadon, aki azonban azonnal megrokkan, ha a múltat valami felidézi benne. Állandó harc dúl benne az anyai szív és a bosszúvágy között. Amikor anyaként védi fiát, akkor a tekintete tiszta, jelleme erős. Így egészen Manrico haláláig ez az az érzés, ami távol tartja az őt kerülgető őrülettől, tehát az értelmetlen bosszútól. Utolsó mondatát („Anyám, bosszút álltam érted”) azonban már megtörve, zavartan mondja el. Mellettük a Leonorát alakító Létay Kiss Gabriella kerül előtérbe. Ő a cselekmény igazi passzív elszenvedője. Egy érzékeny lélek, aki már a szerelem mindent felforgató terhét is nehezen viselte. Első aktív cselekedete maga az öngyilkosság, ami az egyetlen lehetséges válasz számára egy ilyen kegyetlen világgal szemben. Létay Kiss ennek megfelelően naivan sodródik az eseményekkel a börtönjelenetig. Ezek után méltán merül fel a kérdés, hogy akkor hol is van ebben a történetben a trubadúr. Ott van persze Kamen Chanev kiváló tenor torkában, de talán Verdinek volt igaza, amikor művének eredetileg La gitana, azaz a Cigányasszony címet akarta adni. Galgóczy Judit interpretációjára legalábbis utóbbi találóbb cím lenne.

Az előadás nézői egy zeneileg közel hibátlan operaelőadást láthatnak, ami modern köntöse ellenére talán minden eddigi hazai interpretációnál közelebb áll Giuseppe Verdi eredeti elgondolásához az ő trubadúrjáról, mely szembesít a szomorú valósággal.

Bagi Ágnes

A képek forrása.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: