Feketemosó: „S letették kinn az udvar hűs kövére”

feketemoso-kisebbHiába küzdötte fel magát betétemelgetőből felfogóvá, majd duplázóvá, ott állt éveket a mákdarálóra emlékeztető hengerek között, amelyek között izzó állapotban kellett áttolni a lemezeket. A csavarhajtó minden egyes újbóli áttolás előtt húzott egyet a hengereken, hogy még szorosabban nyomja és vékonyítsa a lemezeket. A hengereken átfutó lemezeket a duplázó úgy hajtotta össze, akár az újságpapírt egy szellemi munkát végző tanárember, csakhogy ezek a munkások 60-70 cm hosszúságú fogóval tudták csak megemelni a 30-40 kilós lemezeket, és a forróságtól csak az egy munkásra jutó egyetlen fogó végére húzott gumitömlő védte a kezüket, amivel az életük árán is szorították a lemezt. Mikor innen bevonult apám katonának, a keze olyan volt, akár a cipőtalp. – Bezsenyi Tamás írja az Apokrif naplóját.

                                                                                          Sz. Á. Alezredes emlékére

IMG_1894Így mutatta be József Attila a Munkáshalált, egy névtelen dolgozó halálát, akit a gyárban ért utol a végzete. Akkor is „megáll egy percre a dolog zaja, elszáll egy ember könnyes sóhaja”, és most is egy rendkívül fontos sír előtt állunk, ami egy igen értékes ember nyughelyéül szolgál mostantól. A gyász felkorbácsolja az érintettek racionalitás érzékét és magyarázatot keresnek ott is, ahol különben sem találna senki. Mi mégis magyarázatot akarunk találni, mert érezzük, hogy egy fontos helyen állunk és a közelünkben élők nem igen szoktak véletlenül ilyen helyre kerülni.

Tudjátok rólam, hogy ahogy a céghez kötődöm, úgy ragaszkodom a lakóhelyemhez. Az itt eltöltött évtizedek alatt több milliószor fordultam be az Üllői útról a IX. kerületbe. Számtalanszor láttam az Igazságügyi és Biztosítás-orvostani Intézet után: Temetés felvételi Iroda. Amilyen abszurd, olyan valószerűnek hat, hogy még a halált sem adják ingyen az ide kerülő embereknek. A Patológiai Intézet után a Lenhossék utca elején az I-es és II-es bonctani vizsgálók előtt egy kisebb kert van, de amióta az átalakított kápolna épületében elhunytakkal foglalkoznak, egy-egy megfáradt patológuson kívül senki sincs, aki ezt benépesíthetné. A hiányt és az elmúlást rendőrként is érezzük, ahogy azt is értjük, hogy most, amikor egy értékes ember, egy kiváló rendőrtiszt sírjánál állunk, akkor valójában saját magunkról is szó van. Hiába nem a mindennapos halálközeliség határozza meg az életünket, mégis folyamatosan veszélyben vagyunk.

IMG_1889

Ha végiggondoljuk, hogy mégis miben rejlik a mi munkánk veszélye, akkor kiderül, hogy nem közvetlen életveszélyben élünk egy mindennapi fenyegetettséggel terhes állapotban, hanem az apró problémákra és a hiányosságokra ráterpeszkedő hétköznapi közönyt legyőzni kívánó küzdeni akarás jellemez minket. Mi ritkábban halunk meg golyó ütötte sebektől, mint inkább gyomorfekélytől vagy szívritmus problémák miatt. Ezek nem csak az éveknek köszönhetőek, hanem annak a speciális munkának, amit mi választottunk ugyan, de ami folyton kísért, még talán azután is, ha leszereltünk.

Mindannyian jól ismeritek a nehézkes tanúkihallgatásokat, az eredménytelen szembesítéseket, a kiskorú sértett miatt elvárt nyomozási bíró leterheltségét, a túl gyors gyanúsításokat, a hosszadalmas szakértői véleményeket, a védői indítványok miatt megnehezülő bizonyítást, amelyek közül egyik sem veszélyes, ám együtt mégis arra emlékeztet, ahogy egykor apám dolgozott betanított munkásként a Csepel Vas- és Fémművekben, a lemezhengerműben. Hiába küzdötte fel magát betétemelgetőből felfogóvá, majd duplázóvá, ott állt éveket a mákdarálóra emlékeztető hengerek között, amelyek között izzó állapotban kellett áttolni a lemezeket. A csavarhajtó minden egyes újbóli áttolás előtt húzott egyet a hengereken, hogy még szorosabban nyomja és vékonyítsa a lemezeket. A hengereken átfutó lemezeket a duplázó úgy hajtotta össze, akár az újságpapírt egy szellemi munkát végző tanárember, csakhogy ezek a munkások 60-70 cm hosszúságú fogóval tudták csak megemelni a 30-40 kilós lemezeket, és a forróságtól csak az egy munkásra jutó egyetlen fogó végére húzott gumitömlő védte a kezüket, amivel az életük árán is szorították a lemezt. Mikor innen bevonult apám katonának, a keze olyan volt, akár a cipőtalp. Hónapok kellettek, mire lehámlott a kezéről a rücskös, megkeményedett bőr. A vádemeléshez vagy a tárgyalás miatt megismételt bizonyítási cselekményekhez hasonlóan a vasgyári munkásoknak is a kemencéből kivett lemezeket újra át kellett préselniük a hengereken, és fűrészport szórtak közéjük, nehogy összeolvadjanak. A faforgácsnál is porózusabb anyag felszisszent és feketén füstölt el a lemezeken. Mindennap úgy dolgoztak, hogy tudták, ha a lemez meggypiros vagy bordó, akkor már nem ég össze a másikkal, csak akkor ha még fehér vagy még igen világos piros. Mindez rutin munka volt, mégis mindenkin fapapucs volt, mert a munkakörülmények miatt a padlózat állandóan izzott a 40-50 fokos hőségben. Félmeztelenül dolgoztak, mégis kizárólag hosszú szárú nadrágban, mert ez volt az egyetlen, ami megóvta őket az égési sebektől. Azok a bűnügyes nyomozók és felderítők, akikről beszélek, még ma sem egyenruhában dolgoznak, még a kitüntetések átvételekor is civilben vannak. A mai rendőrök is ugyanúgy tudják, ahogy egykor a csepeli melósok, csak együtt tudnak bármit is csinálni, hiszen egyedül, egy fogóval senki sem tudott megemelni egyetlen lemezt sem. Amíg apám ott dolgozott, általában két-három év alatt szinte teljesen kicserélődtek a munkatársai, akár ma egy kerületi kapitányságon. A gyári munkások munkavédelem híján minden héten maguk kalapálták rá a vásznat a fapapucsra, ami egy-két hét alatt nem elvásott, hanem szinte elégett. A mindent elemésztő forróság miatt sós szódavizet kaptak, a gatyájukat pedig magukkal együtt tették a zuhany alá, hogy a kicsapódó sót minél előbb kimossák és holnap is tudjanak miben dolgozni. Mindennapos volt, hogy a csavarhajtó feszesebbre állította a hengereket, így a hengerek közé a lemezt betoló hengerész és az ellenoldalon a munkaasztalt is felemelő betétemelő és az ott álló felfogó hiába tolta vissza. Majd minden héten történt kisebb-nagyobb baleset, égési sérülések és az ernyedt izmok miatt csonkolt végtagok tették hétköznapivá a kiszámíthatatlanságot. Pedig ők csak az átlag lemezeket, a feles vagy 0,75 cm vastagságúakat állították elő, a többi melegüzemben, mint a finom- vagy a durvahengerműben készültek az igen speciális anyagok, előbbiben a konzervek anyaga, míg utóbbiban a szögacél. Ahol apám dolgozott, az nem volt különleges, még csak nem is volt veszélyesnek nyilvánítva, noha mindennapos volt a forróság, az elnehezülő koncentráció és a folyamatos figyelem mellett az izmok állandó használatba vétele.

IMG_1885

Kollegánk tragikus halálát is éppen az okozta, hogy sajnos folyamatosan küzdünk a munkánk feltételrendszerével, és a hivatásukat eláruló, a gerincesek csoportjába se tartozókkal, akik több hónapos munkánkat tennék tönkre dekonspiráció révén. Mindez tönkre tenné a munkánk értelmét, ha olyan elhivatott rendőrtisztek mint az elhunyt nem lennének, akik képesek egy áruló miatt éjjel is autóba ülni, hogy egy házkutatás sikerrel záruljon. Az ilyen ügyekben bármilyen nyomozati munka és bizonyítási eljárás metaforikusan ugyanolyan óriási fogókkal történik és ugyanolyan izzó forróság vesz minket körbe, mint az egykori vasgyári munkásokat. Minden idegszálukat meg kell feszíteniük azoknak a kollégáknak, akiknek teljesítőképességének határai minket, az itt maradottakat terhelik, és látnunk kell, hogy milyen küzdelmek árán áldozzák életüket olyan becsületes és derék emberek.

Ennek ellenére, amit mi rendőrök csinálunk, azt nagyon kevesen köszönik meg. A pályánk elején az utak szélén állunk vagy kocsikból figyeljük a város népét, majd előadóként egyre inkább kell kiigazodnunk a bűnügyek érintettjeinek érdekei és nemtörődömségei között. Amikor a fiam megszületett és kerületi rendőrként késő esténként értem haza, akkor láttam a Szerelem tengere című amerikai filmet, ahol a főszereplő nem meri elmondani a neki megtetsző nőnek, hogy igazából rendőr, mert fél, hogy elutasítja azért, mert zsaru. Mégis, amikor rákényszerül, egy cipőboltban állva a jelvényét felmutatva azt mondja a nőnek: „Hadd mondjak neked valamit erről, az összes vevőt idebenn az ékszereikkel, meg a bundáikkal kirabolják, megtámadják és egyszer csak én leszek az apukájuk. Adódjék csak bármilyen gubanc, én leszek mindenki apukája.”

A dolgozóból kilépve hiába nem akarunk beszélni saját munkánkról, vagy csak nem kívánunk válaszolni a foglalkozásunkra való rákérdezésre. A hallgatásunk is meghatározza a viszonyunkat a külvilággal, az eltávolodási szándékunknál semmi sem árulja el jobban, hogy bűnügyes zsaruk vagyunk. Miközben tisztában vagyunk vele, hogy mennyire súlyosak azok a helyzetek, amikor szükség van ránk és amikor nekünk ott kell állnunk.

IMG_1881

Édesanyámtól énekelt néptáncosként régen egy csiki népdalt, amit én még gyerekként hallottam. Azt hiszem a névtelenségbe burkolózó rendőri erőfeszítéseket és a tragikus rendőrhalált semmi sem jellemzi annál jobban, mint ennek a dalnak a sorai. „Úgy elmegyek, meglássátok, Soha hírem nem halljátok. Mikor híremet halljátok, Koporsómat takarjátok.”

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: