Feketemosó: A házmester (1. rész)

feketemoso-kisebbAz utolsó kukát is kihúzta. Reggel fél hét volt, így már hallani lehetett a közeledő kukásautó ásítás szerű fékhangját, ahogy a környező utcákban szedi össze a szeméttárolókat. A szürkésfehér járgány, mint egy éhes dögkeselyű közelített. – Stolcz Ádám írja az Apokrif naplóját.

Az autó még a lakótelepen kívül járt, Zsolt tudta, hogy legalább fél órája van mielőtt idér. A könnyebb része következett a napnak. Vissza kellett tolnia a kukákat a háztömbök pincéibe, aztán már csak le kellett pucolnia pár ablakot, és vége.

Zsolt segédházmester volt, a lakótelep gondnoka, már legalább tíz éve, de tekintettel a környékre és a munka minőségére, ezt az időtartamot joggal nevezhetjük egy kisebb örökkévalóságnak. Most, augusztusban, hogy a házmester szabadságon volt, az utóbbi irodájában tevékenykedett többnyire, a piszkos munka nagyrészét egy idénymunkás látta el. Persze, ez alól voltak kivételek. Például a szemetes kukákat továbbra is ő húzta ki reggelente a pincékből a házak elé, hogy aztán a szemetesek kiürítsék őket. Szám szerint kilencvenkét kukát rángatott elő, közel két óra alatt.

Zsolt már indult volna vissza az irodába, amikor látta, hogy Mme Moussard, egy középkorú nő, kisiet a D épületből. A házmester-helyettes figyelemmel kísérte, ahogy a tízemeletes panelből kiépve a nő egy gyors pillantást vet a kukákra, majd, megundorova a mocskos fedél megérintésének gondolatától, leteszi a szemetét a szeméttárolótól pár méterre. A hölgy már tovább is indult volna az autója felé, ha a háztömb egyik világos, földszinti ablakából kihajoló M. Mayer nem üvöltött volna rá:

– Ökhm, jó reggelt! Elnézést, leejtettem az öngyújtómat, lenne olyan kedves, hogy feladja nekem?

Mme Moussard csak intett a fejével majd továbbsietett az autója felé.

– Jaj, ne szarakodjál már anyukám! Na, gyere ide, mondani akarok valamit! Valami fontosat! Hé!
– Istenem, te ribanc – tette hozzá suttogva.

Mme Moussard tudta, hogy M. Mayer egy ötvenes éveit taposó börtönviselt úriember, akinek nincs jobb szórakozása, mint a háztömb körül feltűnő nőnemű egyéneket szivatni a szobájából, ahonnan olyan füllesztő alkoholszag dől ki reggelente, hogy azt egy rendes borospince is megirigyelné. A hiányos fogú alkoholista az utóbbi hónapban nagyon kiszemelte magának a szerencsétlen Mme Moussard-t. Zsolt elindult vissza az irodába, de még a szeme sarkából látta, ahogy M. Mayer kidobja a füstölgő cigarettacsikkjét az ablakon.

A gondnok az A és a B épület árnyékában járt. A két húszemeletes betontömb előtt elterülő apró teret kisebb szerszámtároló bódék szegélyezték, amelyek némileg akadályozták a tornyok előtti közlekedést. Zsolt épp a bódék között sétált, amikor egy rendkívüli gyorsasággal mozgó árnyék suhant ki a kis raktárépületek takarásából, elhúzva a gondnok és az emeletes ház között. A hatamas termetű kutyát, M. Azzouby követte, kezében egy vaskos lánccal és egy termetes gumicsirkével.

– Jó reggel, Zsolti – mondta az apró, őszülő úr.
– Jó reggelt – válaszolt kelletlenül Zsolt, aki biztos volt benne, hogy egy nap, az épületek között cápaszerűen cirkáló rottweiler következő gumicsirkéje lesz.

A fáradt gondnok bement az A épület összekarcolt üvegajtaján majd lement a pincéhez vezető lépcsősoron, kinyitott egy vasajtót, azután még egyet, hogy egy nyirkos szobában levehesse végre a kesztyűjét és a munkaruháját. Átöltözés után fellélegezve lépett ki az állott levegőjű folyosóra. Ekkor azonban mozgásra lett figyelmes. Megfordult. A háta mögött egy macska méretű patkány vonaglott a földön, szinte pörgött. Zsolt nem először látott ilyet, de a görcsösen brékelő órási rágcsáló látványa nem tartozott a kedvencei közé. A sarokban még látszott a megdézsmált patkányméreg fehér anyagot rejtő zacskója. Gyorsan lapátra tette a jószágot, miután az megmerevedett, majd kidobta az egyik nagyobb szeméttárolóba.

Valahogy így végzi ő is, gondolta, egy szomszéd találja majd meg habzó szájjal, a szemetes kukák között vergődve, mint egy megmérgezett patkányt. És valójában ennyit is ér. Ő sem más, csak egy eleme a szelektív hulladékgyűjtésnek, kiselejtezik és kidobják, csak nem éppen úgy mint egy közönséges hulladékot. A munkaszerződésébe csomagolva dobják majd ki, valami speciális szeméttárolóba, jó nehéz fedéllel, ahova csak az emberek kerülnek, mivel őket aztán végképp nem lehet újrahasznosítani.

Zsolt visszament az irodába, még nem húzta fel a redőnyöket, maradt két órája kezdésig. Innen egyenesen át tudott menni a saját szobájába a hátsó ajtón keresztül. Úgy döntött, hogy leheveredik egy kicsit, ameddig a kukásautó kiüríti a szemetesládákat.

Lassan telt a nap, épp az ebéd utáni álom ostromolta a gondnok éberségét, amikor Anne kopogott az ajtó üvegén, Zsolt volt barátnője. A környéken lakott, jóban voltak, még így, évek után is. A már harmincas évei közepén járó Zsolt egykor őmiatta jött külföldre, aztán pedig itt is ragadt. Jól megfizették, és bár a munka nem volt kellemes, ki lehetett bírni. Anne derűsen köszönt, aztán pár percig beszélgettek. Csipegettek az iroda pultján elhelyezett nagy tál szőlőcukorból. Ebből sohasem volt hiány. Majd Anne, amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan el is sietett. A házmester-helyettes rezignáltan nyomta meg az ajtónyitó gombot, ami hangos berregéssel reagált. Olyan volt ez mintha önmagának csöngetett volna be, mintha csak ennyivel uralná jobban a saját életét a középiskolai évek óta.

Nem sokkal később már egy öreg hölgy, Mme Jabourre, rövid élettörténetét hallgatta, egy, pusztán néhány órás előadásba összerántva. A Kecske (ahogy mindenki hívta a beszédes nénit) pályája és munkássága nem lett volna unalmas, de az elbeszélést nagyon felduzzasztotta a tény, hogy az idős hölgy minden már elhangzott mondatot újra elismételt, mielőtt egy újat fűzött volna hozzá. A lakótelepen töltött néhány év így rá is ébresztette Zsoltot az örök igazságra, miszerint az ismétlés a tudás anyja, bár szíve szerint a tudás anyja címet ő Mme Jabourre-nak adta volna személyesen. A sötétség beálltával a néni hazasietett ebédelni, és ezzel a gondnoknak is megadta ezt a páratlan lehetőséget. Zsolt csak ekkor vette észre, hogy a vénség már megint megette az összes szőlőcukrot. Amikor pedig a kimerült házmester kinyitotta a szekrény ajtaját, ami ezt a fehér aranyat rejtette, egy merész ötlete támadt.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: