Ecce homo (színházkritika)

Látszatélet, rendező: Mundruczó Kornél, Proton Színház, Trafó

12696550_163522390693147_155114697_o

Forrás

Jó lenne hirtelen, minden bevezető nélkül, rögtön az előadásról beszélni. Egy nagy levegővel, gyorsan, beszélni Mundruczó Kornél formanyelvéről, aktualitásról, újításról és nem újításról, és ha nagyon nagy az a levegő, akkor egy kicsit tényleg az előadásról, ne adj isten magamról. Pedig így nem lehet. Meg hát mi értelme lenne? Itt már tudom, hogy a következő mondat egy nagy ugrás lesz, remélhetőleg olyannyira, hogy egyértelművé válik: egyáltalán nincs ugrás. Mert ha akarnám, se tudnám szétválasztani a kettőt: ha magamról beszélek, akkor az előadásról is, és fordítva.

„Azért, mert cigány vagyok”. Ezt Ruszó Lőrincné mondja, akit kilakoltatnak, igen, azért, mert cigány. Sudár Mihály érkezik a cég megbízottjaként, hogy ezt közölje vele. Egy hatalmas kivetítőn láthatjuk Monori Lili arcát, csak az arcát, miközben ez a monológba forduló párbeszéd zajlik. Bár abból a pár percből, amit az embertelen és türelmetlen Sudár Mihályból hallunk, egyáltalán nem következne, de végül csöndben végighallgatja Ruszó Lőrincnének és fiának az élettörténetét. A bevezető túlságosan hosszúra sikeredett, bár Monori Lili játéka erős, pontos és meggyőző. A probléma sokkal inkább az alakokkal van, akiket inkább jellemeknek hívnék, mintsem összetett, emberi karaktereknek. Sudár Mihály egy szenvtelen, érzéketlen, kegyetlen ember, aki szeretne minél előbb meglenni a kilakoltatással és menni a haverokhoz. Rába Roland messzemenő könnyedséggel formálja meg a pofátlanul erkölcstelen és embertelen Sudár Mihályt, az apró pillantásoktól a szélsőséges gesztusokig, minden pillanatban árad belőle a bántóan ismerős közönyösség.

És akkor felmegy a fal. Innentől kezdve élőben láthatjuk az eseményeket, de valami más is megváltozik. Valami elképesztően fenyegető, nyomasztó van a látványban, valami nincs rendben. Egy belvárosi lakás, mosógéppel, szárítóval, kanapéval, asztallal, az egész nagyon ismerős. Kellet egy kis idő ahhoz, hogy rájöjjek, mi is ennyire félelmetes ebben az egészben. Egyrészt a hihetetlen pontosság és részletesség, nem lehet egészében befogadni, felfogni; a tér teljesen ki van töltve, annyi tárgy van a színpadon, hogy utólag a hangsúlyosabbakon kívül nem is lehet megnevezni konkrétan egyet sem. Másrészt pedig az irreális belmagasság, ami valami hatalmasat, valami emberfelettit sugall. És már ebben a pillanatban elkezdődik az a kettősség, ami az előadásnak szervezőeleme, mégpedig hogy nem egyértelmű, mi az élő és mi az élettelen. A lakás életre kel, mozog, cselekszik. És eközben benne az ember, legszívesebben azt mondanám, hogy egyre kevésbé ember, de ez nem igaz. Nem teljesen. Vagy nem így. És ez a pont az, amikor el tudom engedni a rendezést, az ötleteket, a mindenféle megoldásokat, a színházat, a távolságot köztem és az „élmény” között. Bár leírom ezt most ide, magamtól kérdezem meg, mi is az, hogy ember?

Ruszó Lőrincné rosszul lesz, hányás, ájulás, minden, ami kell. Sudár Mihályban egy pillanatra megcsillan az emberség: mentőt hív. Csakhogy a beszélgetésből egyértelműen kiderül, hogy az a mentő soha nem fog megérkezni, mert akkor nem jutna idő a magyar emberekre. Sudár Mihály pedig elmegy, sorsára hagyja az asszonyt. Nincs felelősség.

A két történetet elválasztó jelenet maga az elemi erejű pusztulás, végignézzük, ahogy lassan, kegyetlenül minden elpusztul, törik, zuhan, fröcsög, pattog, szétesik, összedől. Élettelen tárgyakat próbálunk meg irányítani, érzékeny, válaszképes dologként nézni őket. Ez legtöbbször a félelem kifejeződése, hiszen az élővel ki lehet alakítani valamilyen viszonyt. Erre pedig szüksége van az embernek. A lakás és az ember, a kamera és a hús-vér színész létrehoz egy én-te struktúrát, aminek a célja a saját magam megteremtése. Az „én”van függővé van téve a „te”-től, ezen a „te”-n keresztül történik az „én” megteremtése. Ez a világtól való elidegenedés kompenzációjának a vágya. Mindig lelepleződés, mindig inkább a vágy és nem a valóság. Valami hiányát leplezik le. És az egész, valahogy pusztulásában is gyönyörű.

Latszatelet

Forrás

A második rész szintén egy anyának, Fenyvesi Veronikának és a fiának a története. A fizikai erőszak nyomai látszanak, a kiszolgáltatottsága pedig minden gesztusában. Ez a kiszolgáltatottság, ami összeköti a két nő történetét. Illetve, a két fiú, akik találkoznak, talán a fiú álmában, talán ténylegesen is, hiszen egyre inkább elmosódik a kettő közti határ, a lakás pedig újra életre kel, horrorfilmeket idéző fények, magától mozgó fiókok, végül pedig tévéző majmok. Végül mégiscsak próbál – sajnos elég erőltetetten – összekapcsolódni a valósággal, a néző valóságával, egy megtörtént, késeléses eset felvételeivel. És ekkor újra, már megint, és folyamatosan: mi is az, hogy ember? Sőt, mit jelent, hogy emberebb, emberibb? Láng Annamária a teste egészével fejezi ki Fenyvesi Veronika széttöredezettségét, aki már nem tud sem feleség, sem anya, sem nő lenni.

A történet nem bonyolult. Az elsőre talán közhelyesnek ható cím sem igazán rejtélyes. Egyszerűen nincs mit mismásolni, nincs miben elveszni, nincs mire azt mondani, hogy nem értem, nem tudtam, nem láttam, nem akartam. Mégis kérdéses, hogy ez a képszerűség elegendő erővel bír-e ahhoz, hogy egy egész sorsot kifejezzen, vagy csak azt a pillanatot képes megragadni, amikor elmúlik a látszat, és csak az élet marad, ez esetben viszont kidolgozatlanul. Mert mindent össze tudunk rakni a vetítésekből, dialógusokból, de tulajdonképpen minden jelenet egy kép, aminek statikusságában van ereje, de történetté szerveződve kevésbé állja meg a helyét. Ez is lehet az oka az eléggé nehézkesen illeszkedő harmadik rétegnek, a néző valóságának, ami görcsösen próbál rárakódni az előadás valóságára.

Furcsán éreztem magam, amiért ki van mondva, hogy cigány, hogy magyar, hogy gárdista, hogy politika, hogy „mindenki tudja”, hogy „nem érdekel”. Furcsán éreztem magam, amiért örültem neki, hogy végre valaki nem kertel, tényleg kimondja. Furcsán éreztem magam, amiért nem én mondtam ki. És az is furcsa, hogy mindezt nehéz leírni.

Németh Gábor Dávid

Látszatélet, Trafó

bemutató: 2016. április 27.

Rendező: Mundruczó Kornél

Szereplők:

Ruszó Lőrincné: Monori Lili

Sudár Mihály: Rába Roland

Fenyvesi Veronika: Láng Annamária

Ruszó Szilveszter: Jéger Zsombor

Harcos Jónás: Kozma Dáriusz/Gerendás Ruben

Díszlet: Ágh Márton

Jelmez: Ágh Márton, Domán Melinda

Írta: Wéber Kata

Dramaturg: Boronkay Soma

Zene: Asher Goldschmidt

Rendezőasszisztens: Csonka Margit

Producer: Büki Dóra

Produkciós vezető: Csató Zsófia

Produkciós asszisztens: Kiss Ágota

Műszaki vezető, világítás: Éltető András

Hang: Szilágyi Zsigmond Farkas

Videó: Fancsikai Péter

Kellék: Fekete Tamás

Öltöztető: Domán Melinda

 

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: