Esterházy Péter és Marianna D. Birnbaum beszélget (archív)

Az évek iszkolása2015_1_borito

– részlet egy interjúkötetből –

(megjelent az Apokrif 2015/1. számában)

Mi az első emlék (vagy emlékfoszlány), amely megjelenik az agyában, ha rákérdez? Mi az első emléke a szüleiről?

Elolvasván a kérdést, jó ideje ülök már az íróasztalomnál, és lényegileg, hogy nevetségesen fejezzem ki magam, elméleti megfontolásokat teszek. Ez nyilván azért van, mert nem ugrik be semmi nagyon határozottan „mint első”. Pedig nyilván van első, mert például van utolsó. Természetesen ez az utolsó emlékem, ez, itt, most, hogy nyüstölöm ezt a szegény, árva, magyar mondatot. Jut eszembe: vannak-e szegény, árva angol mondatok? Vagyis a magyaréhoz hasonló státuszban lévő mondatra mondanak-e ilyesfélét. Illetve a kérdés még csak nem is ez, hanem hogy én mondanám-e ezt, ha angolul írnék. Vagyis gondolnám-e ezt. Azt hiszem, nem.

Érdekes volna megírni az angol emlékeimet. Az amerikairól nem is beszélve. Első angol emlékem… I am afraid, válaszoltam Mummynak kimérten, ahelyett, hogy torkom szakadtából ordítottam volna; lehettem tán 3 hónapos. Volna egy-két kifejezés, ami miatt szíves-örömest volnék angol. Igaz, magyar is. Ki gondolta a válasz elején, hogy kiderül, szíves-örömest vagyok magyar. De hát tényleg van egy-két okom erre. Igaz, rögtön hozzá szoktam tenni, hogy ez bármelyik országgal kapcsolatosan így lenne: addig keresnék, amíg csak meglátnám, mért is olyan jó etiópnak lennem. Izlandi mamával. Állj, elég.

Ahogy valamelyest önparodisztikusan írni-mondani szoktam, nekem szavakról szavak jutnak eszembe, és ez ugyan csak félig-meddig igaz, de most eszembe jutott, hogy mintha erről, az első emlékről írtam volna a Termelési-regényben. Megyek, és utánanézek. (Megy, utánanéz. Közben kikanyarodik a konyhába, letör egy darabka kenyeret, belemártogatja a hideg hús megdermedt szaftjába. Tudja, hogy ezért pellengérre lesz állítva, és már a gyerekek sem laknak otthon, hogy rájuk kenhetné. Az unokák meg még kicsik, nem érnek föl a lábosig. De majd csak megnőnek, gondolja hanyagul, és gonosz fény gyullad allergia-gyötörte szemében.) „A gépekre emlékszem! Tudja, ilyen nagy áttételek voltak. (…) Meg valami betonfelületre és a mázsálóra. És a betonon néhány elszórt sáros vagy, hm, szaros – ezt ebből a distanciából nehéz megmondani – szalmacsomóra!”(1979, 209. oldal). Hát ez nem sok. Minthogy íróként az emlékezéssel is dolgozom, és ha már valami konkréttal dolgoztam volt, és a gyerekkor magától értődőn ilyen, akkor már nem lehet tudni, hogy mire emlékszik az ember, a dologra magára vagy az emlékezésre, vagyis a későbbi mondatra.

1951 nyarán ki lettünk telepítve, vagyis a heves megyei Horton jelöltek ki kényszerszállást számunkra. Akkor én egy éves múltam volt. De mintha erről a vidéki létről maradtak volna képek, állatok, libák, kacsák, tehén, az említett mázsáló – megesküdni nem mernék.

A képek egy újabb problémát jelentenek, hogy mire, valóságos képekre, életképekre vagy fotókra emlékezem-e. Ez vezet rögtön a következő kérdésre. Mert ott az első emlék bizonyosan „emlék” csupán, egy fotó anyámról, amint a kezében tartja a csecsemőt, első gyermekét, a fiát (többet most nem árulnék el). Szívesen emlékszem erre a szép, vonzó fiatalasszonyra, nincs zavar bennem, ha a sugárzó érzékiségére gondolok, se akkor, amikor a nagy, élő melleire. Semmilyen más emlékem nincs anyámról mint nőről. Akibe szerelmesnek lehetett lenni. Aki után vágyakozni lehetett. Megszerezni akarni. Ez az egyetlen kép az. Legyen hát ez az első emlékem, időzőjelek nélkül. Ez 1950-es kép; Ráth György utca. Olyan, mintha nem tudná, mi vár rá. Boldog. Boldognak látszik. A csecsemő… (név nem fontos) az.

Tudja, hogy ki írta, vagy kik írtak alá a kitelepítésükről szóló ukázt? (1951) Történt azokkal az emberekkel valami a változás után?

Sokáig úgy tudtam, hogy 1951.  június 16-án
 érkezett a gonosz papír…(Harmonia…, 2000)

Nem tudom. De mintha megvolna a papír. Nincs jelentősége. Nyilván mindenki halott már. Némelyikük nyilván a mennyországban. Az én életemnek nem ártottak. Apámét szétszedték. Anyámét talán nem. Illetve ott az lehet a helyzet, hogy a szétszedett élet volt valóságosan az övé.

Ha ábrándozott gyerekkorában, melyik évszázadban szeretett volna élni – és mint mi? Volt olyan hőse az olvasmányainak, akihez hasonlítani szeretett volna? Ha ábrándozott felnőttkorában, melyik évszázadban szeretett volna élni, és mint mi?

Az Egri csillagokkal adódott a 16.század, de ez nyilván nem lett részleteiben végiggondolva, inkább csak a Vicuska felől. Aztán a 17. a kurucokkal, ez meg nyilván a családom  felől nem lett végiggondolva. Mint látjuk, elég egyszerű világkép szerint mozogtak ama gyermeki gondolatok. Nem emlékszem hősre, akivel mindenestül cseréltem volna. Az andersenes ólomkatona kitartása, elszántsága tetszett. Persze a Boka is.

Felnőttes idő-ábrándozásaimat erősen korlátozta a grófi föladatoktól való ódzkodásom. Középkorban szerzetes, azt bírtam volna. Imádkozni, elesetteken segíteni, és főleg mindebben és mindenben értelmet találni. Hinni, minden jelző, kiegészítés nélkül. Bár egy 19. századi párizsi bohém-világ is menne. Ott, akkor menne. Pezsgő, nők, férfiak, szifilisz: aranyélet! A Degas által lepasszolt lányokat festeném. Festegetném. Egy magyar mágnás pénzelne. Szent élet volna ez is, hogy úgy mondjam, hátulról.

Vagy jöjjek az Esti Kornéllal? Mint följavított önarckép? Akkor inkább Jean Valjean. Végre igazi férfi volnék, amiből ez idő szerint csak az igaziról meg a férfiról nincsen elképzelésem.

Vajon válaszaim többé-kevésbé akaratlan komolytalansága azt bizonyítaná, hogy jól (el)vagyok a mában, itt és én (illetve természetesen: „én”, de ezt most kivételesen nem részletezném)? Ha nem bizonyít is, de valamit jelez, amit tényleg gondolok. Hogy van, ami van. És hogy egy másik kor nem tudna megoldani semmit. (Mondjuk esetemben a napi kastélygondokat igen, de legalább én ne grófozzak… grófozzam, ikes.) Ahogy a hely sem. Mindig is nevetségesnek gondoltam azokat az európaiakat, akik Indiában remélik megtalálni életük harmóniáját. De persze jó lenne beszélgetni Csokonai Vitéz Mihállyal, és meg sem mondom mit csinálni Balassi Bálinttal. Ám itt már egyszer voltunk: fölkészül Jumurdzsák. Fölébredvén (az álmos francia kisvárosban), feleségem épp kocsikázni készül, menj csak, chérie, a rendelőben leszek. És még tovább színezhetném azt a szép életem. Látja, a Maga kedvéért kis váltás a poétikámban: Monsieur Bovary c’est moi. Regény Bovaryról –már megírta a kolléga.

Mi volt a legkedvesebb gyerekkori olvasmánya? Felolvastak Magának, mielőtt olvasni tudott?  És amikor már voltak testvérei, együtt olvastak fel Maguknak (és melyik szülő vagy rokon)?

Jó (de mindenképpen van jó abban), ha az embernek sok testvére van, mindegyik jó (ez azt hiszem, nem ugyanaz a jó, mint a mondat elején; de ezen kicsit még gondolkodnom kéne) valamire, olyasmire, amire mi magunk nem vagy nem annyira. Megkérdeztem hát azt, amelyik legjobban emlékezik a közös múltunkra (például ha érdeklődöm (klasszikus fogalmazási hiba, milyen bicebóca ez az „érdeklődöm”, az ember a testvérénél nem érdeklődik, vagy ha igen, az súlyos állítás; egyszerűen megkérdeztem, de a szóismétlés elkerülése végett szinonimázni kezdtem, vesztemre), hogy hogyan is hívták a Rákoskeresztúrban játszó balösszekötőt, aki bármilyen erősen meglőtt labdát le tudott mellel venni, akkor, ha hiszik, ha nem, tudja), hogy miként is volt ez a fölolvasásokkal.

Most már emlékszem (miután megkérdeztem). Anderseneket mesélt nekünk a mamám, meg Benedek Eleket. Apánk nem, „nem az a típus volt”. Én (mint apa) sem nyújtottam ebben nagyot, de kezdetben meséltem az enyéimnek, nem meséket, hanem lényegében a velük történteket mint történetet. Opera aperta vala az a legklasszikusabb formában. Emlékeim szerint élvezték, de azért nem mernék kutakodni. Élvezték azt a furcsaságot és nagyszerűséget, hogy kitalálhatják magukat. Hogy kitalálhatják, mi történt volt. És ez ugyanaz és mégsem ugyanaz, mint ami ténylegesen történt. Nagy szerencsémre, pontosabban szerencséjükre egyik sem lett ennek következtében író.

Melyik gyerekének van a legnagyobb fantáziája?

(Gondolkodik, kérdezi a feleségét, vitatkoznak, összevesznek.) Mintha nem lehetne összehasonlítani a fantáziájukat. Ez a kit szeretek a legjobban? kérdéshez hasonlít. Mondjuk 2 évesen Dóra volt a leglátványosabb, nagyon verbális, ahogy a Termelési-regény állítja: “és a nyugatosok modorában verselt”. (1979) Nem tudok szabadulni attól a kellemetlenül öndicsérő gondolattól, hogy a fantáziájukat, ha nem is mi teremtettük meg, de a nagyon hamari szerep-játékokkal erősen befolyásoltuk. Többször hivatkoztam már jelentős némaoroszlán-alakításaimra (szeretek erről fecsegni), vagy ahogy egy szót szó szerint vettünk, egyáltalán, hogy a nyelvet nemcsak eszközként, hanem tárgyként is használtuk. Most talán munkájánál fogva (képzőművész) Marcellnek van a legnagyobb fantáziája. De akkor rögtön eszembe jut Zsozsó iróniája, ami könnyen csap át a fantáziába, Micu von Haus aus nagy képzelgő – abba is hagyom; mindegyiket könnyű ilyesmikbe csábítani, könnyen elemelkednek a földről – hogy aztán, folytatja az aggódó apa, annál nagyobbat koppanjanak ott. (Talán ne mutassuk meg nekik ezeket a sorokat.)

Fontos volt Magának (vagy a szüleinek, másképpen az apjának, mint az anyjának?), hogy Maga volt a legidősebb? Járt ez kötelezettséggel? Bátor gyerek volt?

*Testvérnek lenni sem egyváltozós függvény!-E.P. (Egyszerű
történet…
– a kardozós változat-, 2013)

Volt egy játékszerű evvel a státusszal, a majoreszkósággal. Hogy egy efféle családban nagyon is nagy jelentősége van az elsőszülöttségnek. Szegény harmonia caelestis-es (2000) Pál már azt hihette, megúszta, olvasgathat, írogathat, komponálgathat kedvére, amikor abban  a pimf vezekényi csatában (1652)  meghalt László bátyja, s neki nyakába szakadt a hatalom, felelősség, katonásdi. Van egy nem erős hierarchia a testvérek közt, vagy inkább annak csak az árnyéka, és ebben az árnyékvilágban én vagyok az első négyünk közt. Ha lett volna mit örökölni, jól rácsesztek volna.

A szüleim mégiscsak számon tartották ezt a dolgot. Hogy én vagyok a legidősebb, tessem jó példával elöljárni.  És ezt én váratlanul teljesítettem is, minthogy problémátlan, jól nevelt, jó tanuló kisfiú voltam. Valahogy kihagytam az unalmas jelzőt, ezt most pótolom.

Azt hiszem, se bátor, se gyáva nem voltam. Félni nem nagyon féltem. Szorongani se nagyon. Nem tudtam verekedni. Illetve úgy voltam vele, hogy grandiózus humorérzékem se maradjon parlagon, úgy voltam vele, mint a hegedüléssel, lehet, hogy nagyon tudtam, de soha nem próbáltam. Soha nem verekedtem, szinte hihetetlen.  Itt állok 64 évesen plusz nyomdai átfutás, anélkül, hogy verekedtem voltam lett légyen. Lettem volt légyen. Volna, légy nélkül. Vagy mélyen eltemetem magamban, hogy valakit véres péppé vertem, illetve engem, megalázva és… és a többi? Viszont hogy valami jót és fölemelőt is mondjak: a testvéreimet vertem. Vertem, míg lehetett, aztán ezért bűnhődtem, aztán meg többé-kevésbé fölnőttünk. De néha még ma is emlékeztetnek rút álnokságaimra.

A futballpályán sem érte inzultus? Olyan, ami úgy tűnt, mintha véletlen lett volna, de Maga tudta, hogy szándékos?

Futballpályán mindenkit ér inzultus, ez szóra sem érdemes, és ezek egy része természetes módon álnok. Én avval kérkedtem, hogy soha senkit szándékosan nem rúgtam meg, de, ismét természetesen, sokakat megrúgtam, pontosabban szólva sokakba belerúgtam, többnyire bocsánatot is kértem, de azt nem mondanám, hogy nagyon elgondolkodtam volna ezen, vagy hogy különösebben lelkifurdalásom lett volna. Van egy fajta nem okvetlenül rokonszenves gyakorlatiasság a futballban, ne nyafogj b… meg, amúgy is kaptál egy szabadrúgást.

Szeretett volna egy lánytestvért? lásd: A Szív segédigéi (1984). Jó, hogy Magának két fia és két lánya van, vagy mindegy lett volna?

Jó lett volna lánytestvér, többet tudnék. Anyám a feleségemet fogadta ebbe a státuszba (vagy ebbe is), hogy végre valakinek elmondhassa azt, amit ezeknek a futballista tökfilkóknak nem lehetett.

Nem tartozom azon magyar férfiak nagyon nem üres halmazába, kik a fiú gyereket többre tartják, mint a lányt. (Régebbi szóhasználat: van két gyerekünk és két lányunk.) De jó, hogy van mindenféle gyerek; elkerülhetetlen, hogy   két egyforma után ne azt szeretné az ember, hogy most a másik típusú gyerek legyen már végre. Ettől megkíméltettem, ettől a végrétől, hogy akarnom kelljen valamit a születendő tárgyában. Csak a szokásos közhelyt, legyen egészséges.

 

One Response to Esterházy Péter és Marianna D. Birnbaum beszélget (archív)

  1. Fellner Akos szerint:

    Esterhazy apja “mindnyajunk apja”- allitja Birnbaum. -akik “felelembol elarultak koronkent amiben hittek.” (Az evek iszkolasa, 18.o.) Uzenem ennek az aljadek spinenek, hogy az en apam eppen azert volt mellozott a Kadar rendszerben, mert nem arulta el amiben hitt. Kikerem magamnak, hogy az apamat Esterhazy apjaval hozza egy szintre.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: