Feketemosó: Töltelék álmok

„hogy a helyzet jelenében felfedezzük a »jelen idejű jövőt«,
az a képesség, hogy gyakorlati indukció révén megelőzzük
 a jövőt, sőt, hogy – kiszámított kockázat segítségével – lehetségest
játsszunk meg a valószínű ellen; mindezek olyan készségek,
amelyek csak bizonyos feltételek mellett, vagyis bizonyos
 társadalmi körülmények között sajátíthatók el.”

(Pierre Bourdieu)

feketemoso-kisebbMi van akkor, ha nem tudsz szabadulni az emlékeidtől? Azt hiszem, megpróbálod átfogalmazni őket, mert folyton ott terpeszkedik benned a saját világod „fényhozója”, aki értelmessé és fogyaszthatóvá kívánja tenni az emlékeket. Először a szerkesztőkön átment, irodalmivá avanzsált verzióját (megjelent: Apokrif, 2014. tavasz) kívánom bemutatni annak, aminek a valóság maradványait egyetlen fehér lapra összeseprő második verziójában már én magam sem tüntethettem el önmagamat. – Bezsenyi Tamás írja az Apokrif naplóját.

Kinek a királya?

Fújt a szél. Meglehetősen. Pár percenként taszított egyet minden elé kerülő élőn és élettelenen. Az utcák kihaltak voltak. A kapualjak fölé magyar zászlókat tűztek. A legtöbbet felcsavarta a szél a rudakra. Csak a rojtos szélük integetett az utcák vége felé. Néhol viszont akkurátusan le voltak vágva a szétbomlott szélek. Ilyenkor a feltekeredett zászló olyan volt, akár egy pálcára szúrt nemzeti jégkrém, amit jól ketté lehetne harapni és lenyelni. Legalábbis Veronika így képzelte. A kukák mellett vacogva várta, hogy végre elkezdődjön. Az augusztus 20-ai tűzijátékra egyáltalán nem volt kíváncsi. Viszont a két kistestvére igen. Az egész család a gangos bérház bejárati lépcsőin ült. Ne menjünk ki? Hátha elkezdődött. – vetette fel a legkisebb lány, Mónika. Az anya válaszra se méltatta, csak lusta, hanyag kézmozdulattal a lány vállára tette a kezét, és magához húzta.

FullSizeRender (9)

– Ne izgulj, mindent látni fogsz – súgta a lánya fülébe, majd mintegy saját ígéretét kijátszva beleharapott a kislány fülébe. Mónika jajveszékelve megugrott. Éles hangon kíváncsiskodott, hogy mi volt ez. Kérdése végét már elnyelte a család hangos kacagása.

A vakolat hiányos függönyként ereszkedett az öreg, malterfoltos téglafalra. A zöld kukák hiába voltak ugyanolyan magasak. A középső lány, Nikike, sorban megállt mindegyik kuka előtt, majd addig pipiskedett, míg megbizonyosodott róla, még mindig nem elég magas. Sokkal jobban szerette ezt a méricskélést, mint az iskolait. Ott a néni mindig rendkívül egykedvűen állította mezítláb egy hideg, rücskös fémtáblára. Azon mérték a súlyát, magasságát is. Egy hosszú fémrúdhoz kellett simulnia, ami szintén nagyon hideg volt. Majd a néni egy kicsi vaspapucsot húzott a fejéhez. Niki mindig úgy érezte, ezzel kissé össze is nyomja őt.

FullSizeRender (5)

Most, az iskolára készülve remélte, a nyújtózással nemcsak lemérheti, de kissé meg is nyújtja magát. Ellensúlyozhatja az iskolai töpörödését.

A közeli kocsmában kinyitották az ajtót. Egy tántorgó részeg küzdött azzal a másfél lépcsővel, hogy szabályosan tudjon rágyújtani. Botorkált a járdán, ismételte félhangosan, hogy csak öt méter távolságban kell lennie. Állampolgári kötelességtudatúra itta magát. A méternek látszó lépések után a hátát rutinosan a falnak vetette, nehogy eldőljön. Hangosan és tisztán kihallatszódott, hogy Oly távol vagy tőlem, és mégis közel… A meginduló tűzijáték dörrenései szétszabdalták a dallamot. A lányok óriási visítás közepette rohantak az utcára.

A tűzijáték elé tornyosuló házak kitakarták a csillogó robbanások nagy részét. A legmagasabbra repülő, villódzó csíkok látványa kezdetben akár fél percig is beleégett a kis Mónika szemébe, úgy tűnt számára, mintha a dögnehéz, fekete házak szatyorfület kaptak volna, amivel felemelhetné és arrébb vihetné őket. Lassan azonban a szeme hozzászokott a fényhez. A mindenfelé szálló fénycsóvák közül aztán már csak olyanokat látott, amiket mintha a kémények nyeltek volna el.

FullSizeRender (13).jpg

Egészen váratlanul lett vége a fénypompának. Mónika esetlen ütemű tapsával se tudta visszacsalogatni. A lépcsőházban már elég ernyedten sétáltak felfelé, de ösztönösen kihagyták a félgömbszerűre kopott lépcsőket. A lakásba érve az anyuka véletlenül bekapcsolta a tévét. A lyukas fotelre terített takaró alá dughatta a kapcsolót valamelyik gyerek. Az odahuppanó asszonynak szinte azonnal válaszolnia kellett, vajon mi az a sok ember azon az óriási színpadon, és miért énekelnek olyan veszett hangosan. A válaszadásra nyert egy kis időt, mert nagy nehezen fel kellett állnia, hogy ne nyomja testével a hangerőgombot egyre feljebb. A közbeékelt reklám gyorsabb választ adott: az István, a király előadása ment a tévében.

FullSizeRender (8)

„Emiatt volt a tűzijáték is, rá emlékezünk, mert ő sütött kenyeret nekünk, szegényeknek. Ő olyan nagy király volt…” Vágta ki magát a mama. Veronika lusta, macskás mozdulatokkal sétált be a szobába egy szikkadt péksüteménnyel. Beleharapott, és a rágást szinte meg sem szakítva vágott közbe: „Az nem a mi királyunk, hanem a magyaroké. Nekik csinálta meg a jót.”

Az anya nem is tudta pontosan eldönteni, miért vált indulatossá. Talán inkább a foghegyről való beszéd miatt. Végigfutott benne férje emléke, aki ugyanígy szúrt oda mindig, ha ő valamit nem csinált meg neki szinte azonnal. Fellobbanó haragja miatt nem figyelt oda pontosan, mit mondott a lány. Vissza nem akart kérdezni, inkább ráripakodott: „Miért zabálod meg azt a kurva kiflit, az a húgodé, ő még jár iskolába. Hát mit egyen ez a szerencsétlen? Te még sohase tettél kenyeret az asztalunkra, ahogy apád se!”

Niki bámulta a földre dobott kifli szétkenődött alakját. Nem értette, a kenyeres király tűzijátéka miért gátolta meg, hogy másnap kaját vigyen az iskolai kirándulásra, Esztergomba. Csak az tudta kizökkenteni, amikor Veronika bevágta maga mögött a bejárati ajtót.

IMG_0492 (1)

Kinek az országa?

Egyszer eljön majd a nap”
(Syrius: Széttört álmok)

Fújt a szél. Meglehetősen. Pár percenként taszított egyet minden elé kerülő élőn és élettelenen. Az utcák kihaltak voltak. A kapualjak fölé magyar zászlókat tűztek erre a napra. A legtöbbet felcsavarta a szél a rudakra. Nekem úgy tűnt, hogy a rojtos szélük integetett az utcák vége felé. Saját költőiségemnek megörülve hangosan ki is mondtam ezt. Mellettem viszont Veronika rámutatott azokra, ahol akkurátusan le voltak vágva a szétbomlott szélek. Ő ezekre azt mondta, a feltekeredett zászlók olyanok, minta pálcára szúrt nemzeti jégkrémek. Miután kimondta, gyerekkori szép emlékeim kiültek az arcomra, a fagyasztott vízzel teli jégcsapszerű jégkrémek jutottak eszembe. Veronika nem bírta a bennem lejátszódó kellemes emlékeket, így hozzátette, ezeket a nemzeti fagyikat jól ketté kellene harapni és lenyelni. A sistergő haragját megérezve én is nyeltem egyet. Eszembe jutott Szabi barátom, akivel alsós korunkban egymástól kaptunk el valami fertőzést. Szétokádtuk a környékbeli utcák foltosan hagyott réseit, beszögelléseit. Éjjel rázott mindkettőnket a láz. Buzássy doktort hívta mindkettőnk anyja, de csak az enyém tudta megígérni neki, hogy nem vagyunk cigányok és fizetünk kétezer forintot. Az éjjeli lázálom miatt az ablakon közlekedő háziorvos éles tűvel szúrt seggbe. Másnap én már iskolában álmosodtam egészen a tíz órai szünetig, mikor belémcsapott a felismerés, hogy Szabi nem fog jönni. Nem is jött, vagy egy hétig.

FullSizeRender (10)

Elkergettem az emléket, mert most Veronikával a kukák mellett vacogva vártuk, hogy elkezdődjön az augusztus 20-ai tűzijáték. Bár a többesszámot így utólag feleslegnek érzem, mert ő velem ellentétben nem vacogott, jó nagy pulcsit vett fel, tudta, sokáig kell ott állnia az eget bámulva. Ráadásul ő még annyira se volt kíváncsi az eseményre, mint én. Valójában mindketten a két kistestvére miatt álltunk ott az utca szélén. Vera családja a gangos bérház bejárata mögötti lépcsőkön ült. Ott legalább szélárnyékban voltak. A legkisebbik, Mónika alig bírt magával. „Ne menjünk ki? Hátha elkezdődött.” Ezt kérdezte akárhányszor ránéztem. Veronika ilyenkor mindig arrébb húzott. Valamiért alig tudtam levenni a szemem a kislány arcáról, annyira rá tudtam feledkezni a teljes átéléssel várakozó tekintetére. A szemei olyan üveggolyók voltak, amik egy folyton a Nap felé tartott tenyér redőin gurguláznak le-fel. Máskor is, ha láttam, hiába sírt veszettül, a szeme boldog csillogása megmaradt. Az anyja se foglalkozott vele, csak hanyag kézmozdulattal magához húzta.

FullSizeRender (6)

„Ne izgulj, mindent látni fogsz.” Ezt súghatta a lánya fülébe, aztán gondolkodás nélkül saját ígéretének a határaira hívhatta fel a figyelmet azzal, hogy olyan cselesen csípte meg a picurka fülét, hogy az ne vegye észre. Mónika sivalkodott, és rögtön az anyját és testvérét, Nikit kezdte gyanúsítani. Az anya és a testvére nevetése miatt néztem vissza újra, amitől Mónika el is felejtette a fájdalmát, inkább kikukkantott a széles utcára. Veronika viszont megint elhúzott tőlük, mintha bosszússágot okoznék.

A vakolat hiányos függönyként ereszkedett az öreg, malterfoltos téglafalra. A zöld kukák a szembe lévő falhoz voltak húzva teljesen. Mindegyik ugyanolyan magas volt. Legalábbis én ezt mondtam Veronikának, mikor azt láttam, hogy a középső lány, Nikike sorban megállt mindegyik kuka előtt, majd addig pipiskedett, míg megbizonyosodott róla, még mindig nem éri el a tetejüket. Veronika szerint sokkal jobban szerette ezt a méricskélést, mint az iskolában lévőt. Ott ugyanis a néni mindig rendkívül neheztelt a cigánygyerekekre, és a lehető legkisebb interakcióval, inkább egykedvűen állította mezítláb őket a hideg rücskös fémtáblára. Olyan régifélére, amin mérhetik a gyerek súlyát és magasságát is. Ilyenkor egy hosszú fémrúdhoz kellett simulnia, ami szintén nagyon hideg volt. Veronika úgy mesélte, Nikinek az volt a baja, hogy az iskolában a néni a kicsi vaspapucsot a rúdon elég erősen húzta a fejéhez. Mindig úgy érezte igazából ezzel őt egy picit össze is nyomják. Nyaranta, az iskolára készülve a kukával próbálkozott, mintha azt hitte volna, le tudja nyújtózással mérni a magasságát, sőt talán meg is nyújtja magát. Erre hitetlenkedő vigyorral tudtam csak reagálni, talán Veronika ezért tette hozzá nevetve, Niki így ellensúlyozza az iskolai töpörödését. Beszéd közben sasszéztam vissza  a családjához, hogy a gyerek várakozó ujjongását láthassam. Végül újra karon fogva rángatott el a bejárati ajtótól és a kukáktól.

IMG_0486

Az utca túloldalán terpeszkedő kocsmából kilépett egy törött vékonyságú ember, bordáit kiálló lécekként hordta, de az italtól kócmadzagként lógott kissé a püffedt bele. Az ajtónyitástól a kocsma terme sápadt, búskomor fénye megvilágította a járdát, a férfi számára a színpadot, ahol kis, zsíros haja a sipka alól átizzadva előre esett, ahogy megtántorodott a küszöbön. Majd küzdeni kezdett a maradék másfél lépcsővel. A járdán botorkálva hangosan ismételgette, vagy inkább motyogta, hogy csak öt méter távolságban kell lennie. Láthatóan állampolgári kötelességtudatúra itta magát. Olyan látványosan akarta betartani a szabályt, hogy az embernek könnybe lábadt a szeme. Nagyokat próbált lépni, így kívánta lemérni az ötméternyi távolságot. A feladat teljesítését követően hátát szép rutinosan a falnak vetette, nehogy eldőljön. Közben a nyitva hagyott ajtó miatt hangosan és tisztán kihallatszódott az Oly távol vagy tőlem, és mégis közel… című szám. A tűzkő sercegett a reklámgyújtóban, a férfi újra és újra próbálta, miközben a meginduló tűzijáték dörrenései szétszabdalták a kocsmában szóló zene dallamát. A lányok ekkor óriási visítás közepette kirohantak az utcára.

A tűzijáték elé tornyosuló házak kitakarták a csillogó robbanások nagy részét. A legmagasabbra repülő, villódzó csíkok látványa szépen tükröződött a kis Mónika szemében, úgy tűnhetett számára, mintha a dögnehéz, fekete házak szatyorfület kaptak volna, amivel felemelhetné és arrébb vihetné őket. Húzogatta a pólóm szélét és kérte emeljem fel őket, majd értetlen arcom láttán, egyre hangosabban sivalkodott. Akkor még nem értettem, azt gondoltam rajtam nevet, de később ráébredtem, hogy csak a feladat feletti értetlenségem keltett benne örömet. Lassan hozzászokott a szeme a fény erejéhez, és már nem láttam benne tükröződni a fénycsíkokat, hanem a szembogara csillogását szabdalta fel fehér villanásokra. A mindenfelé szálló fénycsóvákat egyre inkább úgy látta, mintha azokat a kémények nyelnék el. A térdemet ütögetve követelte, hogy menjek be azokba a kéményes házakba majd holnap és meséljem el, mi találtam ott. Én hiába agyaltam, vajon melyik iskolatársa lakhat valamelyikbe és miért fontos neki, akkor este nem jöttem rá.

FullSizeRender

Egészen váratlanul lett vége a fénypompának. Mónika esetlen ütemű tapsával se tudta visszacsalogatni. A lépcsőházban már elég ernyedten sétáltunk felfelé, rajtam kívül mindenki ösztönösen kihagyta a félgömbszerűre kopott lépcsőket. Még úgy is, hogy nem működött a világítás. Az én lábam viszont éppen ezért burleszk filmet idézően csúszott le és csattant hangosan az eggyel lejjebbi fokokon. A két kislány kuncogott. A lakásba beérve az anyuka rögtön belehuppant a fotelbe. Testével véletlenül bekapcsolta a tévét, mert a lyukas fotelre terített takaró alá valamelyik gyerek bedughatta a kapcsolót. A műsor egyre hangosabbá vált, mert ahogy többször nekigyürkőzött a felállásnak, minden visszadőlésével felnyomta a hangerőt. A gyerekeket nagyon érdekelte, a tévében az a sok ember azon az óriási színpadon miért énekel olyan veszett hangosan. Én nem akartam belebeszélni egy az anyának feltett kérdésbe. A válaszadásra láthatóan nyert egy kis időt, amíg nagy nehezen felállt. A közbeékelt reklám azonban gyorsabb választ adott, az István, a király előadása ment a tévében.

„Emiatt volt a tűzijáték is, rá emlékezünk, mert ő volt… a legfontosabb vezér, a legenda szerint kenyeret sütött nekünk, szegényeknek. Komoly ember, nagy király volt…” Valahogy így próbálta összefoglalni a történetet az anya. Veronika lusta, macskás mozdulatokkal sétált be a szobába egy szikkadt péksüteménnyel. Beleharapott és a rágást szinte meg sem szakítva közbevágott. „Na mondjuk az pont nem a mi királyunk, hanem a magyaroké. Nekik csinálta meg a tutit.”

Az anya már a megjegyzés közben támadó tekintettel mérte végig a lányát. Szerintem nem is tudta pontosan eldönteni, miért vált indulatossá. Talán nem is azért, mert helyreigazította a lánya. Inkább a foghegyről való, túlzott magabiztosságot eláruló beszéd miatt. Amíg ő gondolkodott, hogy ne süljön bele a szituációba, addig lánya minden nehézség nélkül tudott reagálni. Bár inkább végigfuthatott benne férje emléke, aki ugyanígy szúrt oda mindig, ha ő valamit nem csinált meg neki szinte azonnal. Már a beszédstílus annyira felbőszíthette, hogy emiatt nem figyelt oda pontosan, mit mondott a lánya. Visszakérdezni viszont értelmetlen lett volna, csak az önbizalma hízott volna, inkább ráripakodott a lázadozó lányára. „Miért zabálod meg azt a kurva kiflit, az a húgodé, ő még jár iskolába. Hát mit egyen ez a szerencsétlen? Te még sohase tettél kenyeret az asztalunkra, ahogy apád se!”

FullSizeRender (7)

Veronika a földhöz vágta a töltött kiflit, Niki pedig bámulta a földre dobott sütemény szétkenődött alakját. Én pedig az arcokat figyeltem és a legkedvesebb barátom járt a fejemben, akihez ha átmentem, mindig arról győzködött néha viccelve, néha kihívó komolysággal, hogy a cigányoknak önálló ország kellene, mert így csak a romagyilkosságok helyszíneinek maradványai között téblábolhat egy cigány értelmiségi. Mosolyra fakaszott, valahányszor eszembe jutott az örök csibész tekintetével, ahogy magyarázta, Erdély lenne a legjobb a cigányoknak. Láttam magam előtt a saját történelem szakos barátaimat és élveztem, ahogy küzdenének a szellemi kihívással. De csak én interpretáltam így ez a vitát, mert Niki pusztán csak nem értette, a kenyeres király tűzijátéka miért gátolta meg, hogy holnap kaját vigyen az iskolába. Mónika az óvodában kap egy alapítvány támogatása miatt tejet vagy kakaót kiflivel minden nap, így az ő másnapi reggelijét a vita nem érintette. A veszekedés nem is annyira foglalkoztatta, csak a mérges, inkább az ideges üvöltő hangszín miatt döntött úgy, hogy belefúrja a fejét a kanapé oldalába. Se Nikinek, se az anyjának nem jutott eszébe az egész vitáról a romák önálló országának kérdése. Az anya csak a férje pökhendiségét látta a lányában, Niki pedig nem értette, a tűzijáték kitalálója, ez az István mit is csinálhatott pontosan. Eddig minden évben, mióta csak az eszét tudta, várta ezt a napot. Most viszont nem tudta levenni a szemét a földön heverő kifliből kifolyó töltelékről. Pár nappal később, amikor érdeklődtem tőle a Veronikáról, akkor mondta, hogy úgy tűnt számára: „mint egy gyilkosságos filmben a halott, akiből folynak ki a belülre való dolgok.” Sokáig forgattam magamban ezt a hasonlatot, mire kizárva minden más lehetőséget csak arra tudtam gondolni, hogy így vizualizálja, hogy ezt követően fél évig, míg vissza nem jött külföldről, nem látta a testvérét. Hiszen feltehetően az péksütemény feletti merengéséből csak az tudta kizökkenteni, amikor Veronika bevágta maga mögött a bejárati ajtót. Mielőtt utána szaladtam volna, elköszöntem az anyukától és a két kislánytól is. Mire leértem, már nem találtam. Sokáig sétáltam hiába a környező kihalt utcákban. Néha meg-megiramodtam a legközelebbi utcasarokig, mert abban reménykedtem éppen azon a merőleges kis utcán fog valamerre elfordulni, ha nem vagyok elég gyors. De csak kifulladtam, ahogy a mellkasom környékén égetett a légcsövemen leáramló jégkocka-hideg idő. Miután hazaértem, sokáig bámultam kifelé, míg az ablakon kívülre festett házfalak sötét színe szépen ki nem töltötte az égre szabott mélységes mély teret. Közben tovább fújt a szél. Meglehetősen. Pár percenként taszított egyet minden elé kerülő élőn és élettelenen.

FullSizeRender (3)

Utóirat:

„Vagy ismeretlen reggel ez, vagy
idegen pályaudvar, ahová most érkeztem.”

(József Attila)

 

Fél évig, míg vissza nem jött, biztos voltam benne, hogy a vita hatására ment ki külföldre utcázni. Mire újra találkoztunk, egy nehezen kettőbe hajtható vastagságú pénzköteggel érkezett haza, elárulta, már akkor este tervbe volt, éppen azért húzott arrébb folyton, hogy elmondhassa mindezt. A vita mindössze csak biztossá tette és kissé előrébb hozta – „minden gyűlöletem a feneszép jövőnek”.

FullSizeRender (12)

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: