A felejtés helyeinek monumentumai

Tárlat: Enyészpontok, enyeszpontok.tumblr.com

Karas David: Levélnehezék, festett fémlemez, ólom, 25 × 8,5 × 5,5 cm, 2015

Karas David: Levélnehezék, festett fémlemez, ólom, 25 × 8,5 × 5,5 cm, 2015, fotó: Simon Zsuzsanna

Az emlékezet helyekhez kötődik. Pierre Nora több mint három évtizedes, de máig igen széleskörűen használt fogalma, a lieu de mémoire, mint tudjuk, azokat a konkrét és metaforikus helyeket jelöli, amelyekhez az egykor organikusan működő, de ma már közös alap nélküli, fragmentált kollektív emlékezet kapcsolódhat, s amikhez nyúlva megerősítheti saját identitását. Ugyanezen analógia alapján nemcsak az emlékezet, hanem a felejtés helyeiről is beszélhetnénk, azokat a speciális formációkat értve a fogalom alatt, amelyek kihullottak a közösségi emlékezetből, vagy éppen sohasem voltak benne, s amelyek hozzásegítenek az emlékek elfojtásához, a múlt megdermesztéséhez, halottá tételéhez.

A magyar holokauszt körül legalább annyi felejtéshely van, mint amennyi emlékezethely. Pontosabban maguk az emlékezethelyek is sokszor inkább emlékezetharcok helyei, olyan események, műalkotások, emlékművek stb., amelyek vagy egyfajta „kellemetlen emlékezetet” hirdetnek, s emiatt sokak számára inkább a felejtés helyeiként funkcionálnak, vagy afféle „megnyugtató emlékezetet” próbálnak (általában felülről) generálni, arról, hogy tulajdonképpen minden rendben van, eleget beszéltünk már ezekről, a csapból is ez folyik, különben sem mi voltunk, hagyjanak már minket békén az egésszel. A német megszállási emlékműtől a „holobiznisz” közbeszédbeli állandó felemlegetéséig sorolhatnánk azokat a felejtéshelyeket, amelyek a „mi” és az „ők”, valamint az (élő) jelen és a (halott, lezárt, feledésre ítélt) múlt közti egyszerű oppozíciókban élednek fel, s éltetik tovább ezeket az ellentéteket.

Beszélhetünk azonban egy másik, sokkal konkrétabb értelemben is felejtéshelyről, amely szorosan kapcsolódik az előzőekhez. A magyar holokausztemlékezet (és a holokausztemlékezet általában) kiemelt és kiragadott pontokhoz, legtöbbször végpontokhoz kapcsolódik: a Duna-parthoz (ahogy a cipők emlékműve jelzi – már ha valaki nem arra használja, hogy köpködjön bele, de persze tulajdonképpen akkor is), gettókhoz vagy magukhoz a koncentrációs táborokhoz. Ezek a pontok (és az ott felállított emlékművek, múzeumok) pozíciójuknál fogva elfedik azt a tényt, hogy mindennapjaink során, saját városainkban, falvainkban olyan helyek között élünk, amelyek ugyanúgy a múltra emlékeztethetnének, valamilyen szinten összekötődnek a holokauszttal, de mára már elfeledtük ezeket a kapcsolatokat, vagy nem is nagyon tudtunk róluk. Bizonyos alkotások azonban éppen ezt a szférát hivatottak kiemelni: jó példa erre a Gunter Demnig-féle botlatókő projekt vagy az ELTE Bevésett nevek emlékműve, amelyek épp az adott helyet (egy áldozat hajdani lakását vagy munkahelyét) igyekeznek emlékezethellyé alakítani, pontosabban rámutatni, hogy folyamatosan emléknyomok között élünk, s a tér, a házfalak, az iskolák nemcsak a benne lakóknak és dolgozóknak, hanem magának az emlékezetnek a hiányát is jelölik.

Az Enyészpontok című kiállítás éppen ezt a problémát állítja a középpontba és teszi meg tárgyává. Már azzal is, hogy bár konkrét műalkotásokat vonultat fel, de magát a tárlatot nem egy adott, kézzel fogható, és ezzel a hétköznapi térből kiszakított helyre (múzeumba, kiállítótérbe) helyezi, hanem csak az online térben létezik. Így válik egyszerre konkréttá, közelivé (hiszen bármikor meglátogathatjuk, rákattinthatunk), és nem létezővé (amennyiben jobbára olyan hajdani alkotásokat, alternatív emlékműveket mutat be, amelyek már nincsenek a helyükön, csupán a megörökített nyomaikat láthatjuk). Ahogy a kiállítás kurátora, Don Tamás a honlaphoz írt bevezetőjében leírja, a holokauszt emlékévben több fontos projekt jött létre, amelyek közül kettőt emel ki olyanokként, amelyekhez az Enyészpontok kapcsolható: a Ludwig Múzeum [csend] – Egy Holokauszt-kiállítás elnevezésű tárlatát és a Fiatal Művészek Stúdiója A mi holokausztunk címet viselő kiállítását. Mindkét vállalkozásra jellemző az erőteljes reflexivitás: míg az előbbi alapvetően Ernst van Alphen holokauszthatás-koncepciójára építve igyekezett egyfajta performatív esztétika jegyében újrafogalmazni a holokausztemlékezetet, addig az utóbbi a harmadik generáció tapasztalatát próbálta bemutatni (ha itt is teoretikusra kellene hivatkoznom, leginkább Marianne Hirsch és az ő utóemlékezet-fogalma szolgálhat a kiállítás vezérfonalául).

Az Enyészpontok kulcsszava talán a feledés lehetne. Maga a cím kettős jelentése is erre utal, hiszen egyszerre utal a művészettörténeti kifejezésre, illetve metaforikusan az elmúlásra és a holokausztemlékezetben lévő hiányokra. A kiállítás egy kivétellel csupa budapesti helyszín köré épül, amelyek az 1940-es években a magyar holokauszt bizonyos eseményeinek színtereiként szolgáltak, ám manapság e funkciójuk szinte teljesen feledésbe merült. Az Enyészpontok művészei itt hoztak létre ideiglenes alternatív emlékműveket, amelyeknek fotói, dokumentációja és koncepciója (a konkrét hely történelmi szerepének rekonstrukciójával együtt) vált az online kiállítás anyagává. A hét művész egészen különböző módon viszonyul tárgyához, de általában mindegyikről elmondható, hogy alkotásaik egyfelől a helyszínek és az események tágabb kontextusával lépnek párbeszédbe, másfelől pedig a történelmi tragédiák emlékezetére, pontosabban annak hiányára kérdeznek rá.

Borsos Lőrinc: Csinos akvarellek, A/6, akvarell, papír, 2015

Borsos Lőrinc: Csinos akvarellek, A/6, akvarell, papír, 2015, fotó: Simon Zsuzsanna

Nem mi voltunk! Crew feat. Bódi Lóránt: Zsidó strand, vegyes technika, perfomansz, 2015

Nem mi voltunk! Crew feat. Bódi Lóránt: Zsidó strand, vegyes technika, performansz, 2015, fotó: Brückner János

A legközvetlenebbül talán két alkotói közösség művei: Borsos Lőrinc Csinos kis akvarellek című sorozata és Bódi Lórántnak, illetve a Nem mi voltunk! Crew csoportnak a Zsidó strand címet viselő fotósorozata-performansza. Borsos Lőrinc (azaz Borsos János és Lőrinc Lilla) képei többszörös csavarral élnek: olyan budapesti épületeket ábrázoló festmények, amelyek a nyilasuralom idején komoly szereppel bírtak – a gyűjtőtáborként funkcionáló óbudai téglagyárat, a mai Városmajor utcai gyógyintézetet, amely hajdan zsidókórház volt, és betegeit, személyzetét 1945 januárjában lemészárolták, valamint a zuglói nyilas pártházat, amelynek helyén ma étterem található. A festmények az épületek mai állapotát mutatják, de stílusuk és szignójuk a múltra utal: Adolf Hitler akvarelljeinek modorában, a diktátor (ál)aláírásával szignálva a két időpont, a jelen és a múlt közötti senkiföldjére helyezik el az épületeket, ezen aktusuk révén pedig nem emlékeztetnek, hanem tulajdonképpen megteremtik a kortárs emlékezetet. Bódi és a Nem mi voltunk! Crew szintén a múlt és a jelen viszonyát tematizálják többszörös csavarral: a Fortepan online fotóarchívumának egyik képét idézik fel és játsszák újra. A fénykép maga is megdöbbentő, az agárdi strand egyik részét mutatja, előtte tábla, amelyen felirat hirdeti, hogy merre található a „zsidó strand”. A múltbeli kép és az újrajátszott, színes változat egymásba mosódik, és az alkotócsoport elnevezésével (Nem mi voltunk) együtt nemcsak arra kérdez rá, hogy egy ilyen elkülönítés, a zsidó strand léte és lehetősége mennyire volt apró lépés – hogy Kertész regénye utolsó jelenetének metaforáját idézzük –, amelyet elkövetők (a strandszakasz kijelölői), áldozatok (a zsidó strand használói) és „kívülállók” (akik egyszerűen csak fürödtek a számukra kijelölt „keresztény, magyar” strandszakaszon) egyaránt megléptek, és amely egyenesen vezetett a holokauszthoz.  Emellett a csoportnév és az újrajátszás révén ismét interakcióba lép a jelen és a múlt: a mű azon túl, hogy rámutat a feledésre, a helyzet, a „zsidó strand” létének abszurditásával napjaink kiközösítő, elkülönítő aktusainak, mechanizmusainak működésmódjára is utalhat. A Nem mi voltunk elnevezés eszünkbe juttathatja azt az Adorno és többek által felemlegetett, Picassóról szóló anekdotát, amely szerint a megszálló náci hadsereg egyik tisztje meglátogatta a művészt, és miközben a Guernicát csodálta, e megdöbbent kérdéssel fordult Picassóhoz: „Ezt maga csinálta?”. „Nem, hanem maga” – válaszolta a festő. Ezen újrajátszások (az eredeti táblaállításé, a fényképfelvételé, az anekdotáé vagy akár a híres-hírhedt náci megszállási emlékmű által sugalmazott „nem mi voltunk, hanem ők” mondandóé) egymást értelmezik, és lehetőséget adnak az emlékezés, a felelősség és a kirekesztés összefüggéseinek át- és újragondolására.

Karas David: Levélnehezék (részlet), festett fémlemez, ólom, 25 × 8,5 × 5,5 cm, 2015

Karas David: Levélnehezék (részlet), festett fémlemez, ólom, 25 × 8,5 × 5,5 cm, 2015, fotó: Simon Zsuzsanna

Az emlékezés hiányát talán Karas David Levélnehezék című munkája reprodukálja a leglátványosabban. A mű egy talált játék átalakítása: az eredetileg lovas kocsit (vagy szekeret) ábrázoló levélnehezék egyik részére (a lovak mögé, a hiányzó tárgy helyére) egy térképet, a II. kerületi, Fillér utcai hajdani gyermekotthon környékét rajzolta. Az otthonban sok zsidó gyermek életét mentették meg, ám, mint az alkotás leírása tájékoztat, az épületen vagy annak környékén semmi sem utal erre, e történelmi emlék nyoma gyakorlatilag teljes feledésbe merült. Karas a tárgyat feltette a Vaterára, ahol 315 forintért el is kelt. E gesztus az emlékezet és az emlékmű eltűnését, illetve rejtve létezését hivatná szemléltetni – azért csak hivatná, mert ha alaposabban megnézzük a tárgy sorsát, a Vatera honlapján észrevehetjük, hogy a tranzakció végül meghiúsult, a művész valójában nem adta át a tárgyat, azaz a feltöltés mindössze gesztusértékű, a történet az árverés lezárulásával megszakadt.

Balla Csönge: ∞, beton, kréta, 2015

Balla Csönge: ∞, beton, kréta, 2015, fotó: Simon Zsuzsanna

Gróf Ferenc: unsilence, prototipus, festett fa és alumínium, 160 × 200 × 30 cm, 2015

Gróf Ferenc: unsilence, prototipus, festett fa és alumínium, 160 × 200 × 30 cm, 2015, fotó: Simon Zsuzsanna

Rudas Klára

Rudas Klára: Minden rendben a szívvel, papír, nyomat, 20 × 30 cm, 2015

Rudas Klára: Minden rendben a szívvel, papír, nyomat, 20 × 30 cm, 2015, fotó: Simon Zsuzsanna

Balla Csönge, Gróf Ferenc és Rudas Klára alkotásai a használat során hoznak létre valamiféle reflexív emlékezetet. Balla ugróiskolája a mai Városligeti fasor egyik épülete, az egykori zsidó gyermekotthon elhurcolt lakóira emlékeztet: a végtelen jelét felvevő játék egyszerre utal a hajdani gyerekekre (mint ugróiskola) és az örökké tartó emlékezet lehetetlenségére. A végtelen ugróiskola a múlt emléknyomának sokféle értelmezési lehetőségét előhívja – különösen akkor, ha belegondolunk az emlékmű ideiglenességébe, vagyis abba, hogy maga az ugróiskola, a krétával a flaszterra rajzolt gyermekjáték rég lekopott már, lehetőségünk sincs a játékban való részvételre, csak fényképen, az online kiállítás anyagában létezik. Grófnak a Klauzál téren (azaz a hajdani gettó területén) lefektetett hangtükre, amely egyszerre szolgál az elmerengés, a meditáció tereként, és idézi meg a bombázásokat, illetve Rudasnak a Bethlen térre, az egykori zsidó szükségkórház emlékére kihelyezett plakátjai (amelyekre letéphető, perforált lapokon magánreflexiókat és történelmi tényeket helyezett) a felhasználás során a személyes emlékezet bizonyos konkrétumaira utalnak, valamint a múlt eltűnt nyomaira igyekeznek emlékeztetni.

E műalkotások bár nem egyforma erővel bírnak és nem ugyanúgy működnek, de megegyeznek abban, hogy a felejtés helyeire irányítják a figyelmet. Egyfelől azokra a terekre, épületekre, amelyek mellett nap mint nap elmegyünk, de semmi sem emlékeztet bennük a hajdani eseményekre, mai funkcionalitásuk gondosan eltörölte a múlt nyomait. Ebből a szempontból különösen fontos és érdekes az Enyészpontokhoz kapcsolódó oktatási projekt is, amely az emlékműveken keresztül, a bennük megjelenő problémákra reflektálva igyekezett emlékezet és emlékmű viszonyára, a közösségi emlékezet formáira rákérdezni. Az Enyészpontok alternatív emlékművei (akárcsak mondjuk a botlatókövek) éppen a mindennapi térhasználatunkat próbálják „történelmiesíteni”: a számunkra alapvetően funkcionális vagy „díszlet jellegű” épületek rejtett történetét mozgósítva írják újra a teret – vagy legalábbis lehetőséget adnak ennek megtételére. Másfelől a kiállítás alkotásai, az „alternatív emlékművek” nyomainak bemutatásával az emlékezet hiányára világítanak rá, a felejtés helyeinek jórészt már csak az online térben létező emlékműveiként erőteljesen rákérdeznek a kortárs múltértelmezésre, arra, hogy az emlékhiány mennyiben jelent és mennyire generál emlékezethiányt.

 

Kisantal Tamás

A digitális kiállítás az enyeszpontok.tumblr.com címen kereshető fel.

(A szöveg a Bolyai János Kutatási Ösztöndíj támogatásával készült.)

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: