Hatás vagy ellenhatás? (beszámoló)

Színházzal az előítéletmentes fiatalokért, UCCU-foglalkozás, reflektív drámaóra

IMG_20160218_142735

A Színházzal az előítéletmentes fiatalokért programcsomagról szóló cikksorozat utolsó részét olvassa most az érdeklődő. Mivel a beszámolók fontos vállalása az, hogy hű képet fessen arról a többhónapos folyamatról, amelyben az Újpesti Két Tanítási Nyelvű Műszaki Szakközépiskola tizedikesei részt vesznek, ezért kézenfekvő reflektálnia a program időközbeni változására. A négyrészesre tervezett sorozat ugyanis kibővült az UCCU Roma Informális Alapítvány foglalkozásával, amely a kisfilmekre épülő drámaóra és a reflektív drámaóra közé ékelődött. Az utolsó két alkalom – az UCCU-foglalkozás és a reflektív drámaóra – tapasztalatait összegzi e szöveg.

A roma fiatalok vezette interaktív foglalkozás első ránézésre jól illeszkedik a Színházzal az előítéletmentes fiatalokért projektbe, helye a sorozatban tökéletesen átgondoltnak tűnik. Több mint fél éve kezdődött a program: volt szó az előítélet kialakulásáról általában (Pirézek), megélték a mélyszegénység szorítását (Szociopoly), valamint látták filmen és vitatkoztak aktívan a romákat érő diszkriminatív viselkedésről a diákok. A résztvevők a téma iránt kellően érzékeny állapotban, nyitott érdeklődéssel várják az UCCU-foglalkozást, melynek első perceiben mintegy hidegzuhanyként merev zártsággal találkoznak. A foglalkozásvezető (Duka Andrea) a szabályok tisztázásával, ezáltal vezető szerepének erősítésével kezdi az órát és nem érzékeli, hogy ennek a közösségnek, a programsorozat e pontján vajmi kevés szüksége van a keretek hangsúlyozására.

Az óra egy úgynevezett „rádiós játékkal” indul, melyben körben állva a roma és a cigány szavakat egyre erősödő hangerővel kell kimondaniuk a résztvevőknek. Mivel a körben elfoglalt helyek nem választhatók, így többen aktuális pozíciójuk miatt kényszerülnek suttogni vagy üvölteni. A levegőben is érzékelhető a feszültség. Van, aki jelzi, kiállna, könnyítésképpen neki nem kell ordítania, elegendő a kör másik végén suttognia. A közösség többi tagján is látszik, hogy kizárólag a külső szabály kényszere miatt vesznek részt a gyakorlatban. A foglalkozásvezető a roma és cigány szavakhoz kötődő asszociációkról indít beszélgetést, mely már a kérdésfelvetésében is előítéletes válaszokat vár. Érkezik ugyan némi reflexió, ám feltűnően csendben maradnak a programcsomag előző alkalmának véleményvezérei. Vajon mi lehet az eredeti célja ennek a kezdőgyakorlatnak egy érzékenyítő foglalkozásban? Lazítani kívánja a cigányságot érő előítéletes viselkedést, vagy épp ellenkezőleg, a romákkal kapcsolatos negatív asszociációkat akarja felszínre hozni, hogy aztán lebontsa azokat? Pengeélen táncol a foglalkozás, különösen azok tekintetében veszélyes ez, akik az előző három alkalom során már elkezdték árnyalni kezdeti elutasító véleményüket.

Egy ponton átveszi a szót a segítő önkéntes (Baranyai Mariann), aki a roma és cigány szavak különbségéről mesél, alapvető romológiai ismereteket ad át és őszintén beszél arról, hogy ő hogyan éli meg saját cigányságát. A személyes hang újra megtalálja a hallgatóságát, a valódi érdeklődés ismét teret kaphat, a kezdeti feszültséget oldja az őszinte közvetlenség.

Ismét gyakorlat következik: kitakart arcú emberek (öltözékük és a környezetük látható csupán) fotói közül kell a roma származásúakat kiválasztani. Az osztály csaknem fele a feladatismertetés után kivonja magát a játékból, mondván, nem választanak ember és ember között. A foglalkozásvezető félreérti a reakciót, hiszen előítéletes elutasításként értelmezi azt, és csorbulni vélt tekintélyét tanári-hatalmi pozícióból igyekszik visszaállítani. A diákok pedig az utolsó vélemény-körben őszintén bevallják, nem értik a foglalkozás célját, ezért fölöslegesnek is tartják azt.

Ambivalens érzésekkel távozunk az UCCU-óráról és félve lépünk be pár héttel később a projektzáró reflektív drámaórára. Láthatóan megörülnek az újpesti középiskolások az ismerős arcoknak és azonnal mesélni kezdik az előző alkalomkor szerzett igencsak vegyes tapasztalataikat. Megmutatkozik az, hogy nemcsak a programsorozat egésze, hanem az UCCU-óra miatt is nagy szükség van arra, hogy a diákok reflektálhassanak a velük történtekre, így a drámatanár (Farkas Atilla – Kerekasztal Színházi Nevelési Központ) igyekszik formát adni a véleménynyilvánításnak. Papíron, névtelenül gyűjtenek pozitív és negatív személyes élményeket a projektre vonatkozóan. (Ez nyilvánvalóan jó visszajelzésül szolgál majd az érzékenyítő csomagot létrehozó szervezeteknek is.)

IMG_20160307_075936

Később azt kell összegyűjtenie a közösségnek, hogy mi az, amit programsorozatból tanult. A vélemények két ponton megegyeznek, ezzel rávilágítanak az újpesti középiskolások számára legizgalmasabb alkalmakra: kiemelkedően fontosnak tartják a mélyszegénység (Szociopoly) és a nézeteltérések (TASZ-filmekre épülő vitaszínházas drámaóra) megtapasztalását.

Csoportokban dolgozik tovább az osztály, hiszen a következőkben konkrét javaslatot tehetnek a saját kortársaik előítélet témakörben történő megszólítására. A feladat egyeztető szakaszában részben visszahoznak bizonyos elemeket az érzékenyítő projektből (társasjáték, film), részben azonban találkozunk meglepően új, némileg extravagáns ötletekkel is. Az egyik csoport például olyan lövöldözős számítógépes játékot gyártana, amelyben az „előítélet sújtotta népek” és a többségi társadalom szerepéből is lehetne játszani, miközben a program mérné a játékos boldogságszintjét és ebből következtetéseket vonna le. Bizarr kiegészítésül hozzáteszik, hogy, ha valaki nagyon boldog lenne játék közben, azt a programmal interneten összekötött Terrorelhárítási Központ azonnal gyanús személyként kezelné. A másik csoport ötlete ezzel szemben nem újszerűsége miatt érdekes, hanem éppen azért, mert megidézi a pár évvel ezelőtt hasonló céllal létrehozott A hiányzó padtárs című projektet (Káva Kulturális Műhely). A diákok terve szerint (is) fontos lenne annak párhuzamos bemutatása, hogy egy cigány és nem cigány fiatal milyen különböző nehézségekbe ütközik azonos élethelyzetekben (például iskolaválasztás a továbbtanulásnál).

Az egyeztető szakasz végén csak a búcsú marad hátra, amelynek része az is, hogy az újpesti diákok nemcsak a drámatanár, hanem a „megfigyelő hölgy” (e sorok írója) személyes véleményét is megkérdezik a programsorozatról és az osztályról. Őszinte kíváncsisággal feltett kérdésre csak őszintén lehet válaszolni. A program pár hónappal ezelőtti indulásakor hamisan általánosítva előítéletességet feltételeztem a szakközépiskolás osztályról, ám hamar kiderült, hogy egy egymásra és a világra rendkívül nyitott közösségbe érkeztem. Segítségükkel tanultam saját sztereotip véleményalkotásomból. Bízom benne, hogy az újpesti középiskolások gondolkodására is több pozitív, mint negatív hatással volt a Színházzal az előítéletmentes fiatalokért projekt.

Takács Ágnes

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: