Feketemosó: Az üzenet

feketemoso-kisebbÜzenet érkezett a mobiljára. Felült mellettem az ágyon, és levette a telefonját az íróasztalról. Kíváncsi ember lévén belekukkantottam. Meg akartam nézni ki írhatott, de már csak a választ láttam. – Stolcz Ádám írja az Apokrif naplóját.

Ça va, tonton?[1]

Remélem, jól vagytok. Légyszíves, hívjatok fel. A testvéredet is hívtam. Nem válaszol ő sem a telefonra, semmire. Ha Istent ismersz, felhívsz. Hívjatok fel, mert most már sürgőssé válik a helyzet, és fontos dolgokról kéne beszélnünk. Ha nem hívtok fel a napokban, kénytelen leszek elmenni hozzátok.

Kicsit megijedtem.

– Mi van a nagybátyáddal?
– Semmi különös.
– Jó, csak én azt hittem utálod, meglepett, hogy így érdeklődsz iránta. Van vele valami?
– Utálom is.
– Akkor minden rendben.
– Csinálsz egy kávét?
– Persze – mondtam, és egy kézmozdulattal beindítottam a konyhapulton lévő vízforralót.

A fehér műanyag morogni kezdett, lassan forró buborékok szöktek a felszínre.

Az ágy másik végét képező íróasztalról leemeltem az jegyzetemet, amiből a vizsgámra készültem.

„Végelszámolás során, a társaság jogutód nélküli megszűnése esetén az SNC tagjai korlátlanul és egyetemlegesen felelnek a társaság vagyona által nem fedezett tartozásokért…”

Egy hatalmas, száraz köhögés törte meg a koncentrációmat. A zaj a szomszéd szobából jött, általában késő este és kora reggel, de még mindig sokkal rendszeresebben és megbízhatóbban, mint a metró. Furcsa volt viszont, hogy még soha sem futottam bele senkibe, aki a hang forrása lehetett volna, pedig a jelenség már hat hónapja tartott. Az emeleten csak egészséges fiatalokkal találkoztam eddig, és, hogy az ember így köhögjön, ahhoz kellett egy minimum húszéves szakmai tapasztalat.

Felforrt a víz, fel kellett állnom az ágyamon, hogy elérjem a mikrohullámú sütőn árválkodó kávésdobozt.

Üzenet érkezett.

– Milyen népszerű vagy – mondtam.
– Tudom.
– A nagybátyád válaszolt?
– Igen.
– Mi a baja?
– Sajnos semmi.

Éppen egy állatos videót nézett. A felvételen kiskacsák mendegéltek sorban, majd gurultak szét egy hatalmas széllökésben.

– Csinálsz valamit enni? – kérdezte.
– Persze.

Kivettem a vagdalt húst a hűtőből, beleszórtam a már forró serpenyőbe, spagettit csináltam.

Emlékeztem, hogy négy évvel ezelőtt, amikor még egy társbérletben laktam, valaki egyfolytában ellopta a húst a közös hűtőből. Baromi mérges is voltam. A lakásban hat szoba volt. Az elsőben egy takarítónő lakott, a másodikban egy katona, a haromadikban egy kamionsofőr. A negyedikben laktam én, az ötödikben egy ingyenélő lopta a napot, a hatodik pedig egy egyetemista csaj szobája volt, aki mellesleg elég jól nézett ki.

Egy reggel a kamionsofőr, Billal, ajtaja alá egy cetlit csúsztatattak, amin ez állt:

„ Billal, te alkoholista fasz. Az rendben van, hogy semmit sem dolgozol, de legalább akkor ne csórd ki a hűtőből az ételt. Ha még egyszer meglátlak inni a konyhában, beleverem a fejedet a falba.

Kösz”

Az év végére kiderült, hogy a katona írta az üzenetet. Aki valójában sohasem volt katona. A családja fizette az albérletét. Viszont kiderült az is, hogy Billal sem volt kamionsofőr. Sőt, a térde teljesen tönkrement, így már nem is lehetett soha, csak alkoholista. Ami valójában volt. Kiderült továbbá, hogy ingyenélő haverunknak rengeteg pénze van, de, hogy az ételt mégis az egyetemista csaj lopja, akit már egy éve kirúgtak az egyetemről.

Szóval semmi sem úgy van.

A forró spagetti szósz buborékokat böfögött a felszínre. Ettünk, majd lefeküdtünk aludni.

Üzenet érkezett, persze, most sem az én telefonomra. Reggel volt.

Ki a fene írhat reggel hétkor – gondoltam

Reggeliztünk.

– Mész először zuhanyozni? – kérdeztem.
– Persze.

Hallottam, ahogy apró léptekkel távolodik a folyosó végén elhelyezkedő zuhanyzó felé. A fapadló recsegett.

Bekapcsoltam a vízforralót.

Nem bírtam ellenállni a kíváncsiságomnak. Megnéztem a mobilját.

Ça va, tonton?

 Hívj fel, könyörögve kérlek! Mit ártottam én nektek az életben? Holnap elmegyek a bolthoz és megnézem, hol vagytok.

Bácsikád

Micsoda? Most már semmit sem értettem. Azt hittem, hogy ő írt a nagybátyjának és nem fordítva. Másrészt, mi a fenének bácsizza a tulajdon nagybátyja?

Aztán eszembe jutott: egyes arab kultúrákban, amikor megszólítanak valakit, a saját státuszukat írják a mondat végére a megszólított helyett. Tehát egész idáig a nagybátyja írt neki. Ő pedig nem is válaszolt.

Aztán megláttam valamit a telefon alatt. Csak egy papír volt, egy levél. Egy végrehajtó irodából.

Hirtelen megértettem a lehetetlen időpontokban érkezett üzeneteket ettől a homályos nagybácsitól, megértettem, hogy mit akarhat ez az ember. Végre felfogtam, hogy semmi sem úgy van.

Számok gurultak a szemem elé, ahogy átfutottam a levelet. A vízforraló morgása egyre erősödött. Gurultak a számok, a nullák, mint egy lelassító, fekete autó néma kerekei. Hallottam, ahogy a zuhanyzó ajtaja kinyílik és a lépések visszhangosan recsegnek az öreg fapadlón. Olvastam a levelet, de nem fogtam fel. Nem értettem, hogy hogy van ez az egész. Olvastam tovább, de egyre zavarosabban láttam. Aztán a betűk szétgurultak hirtelen, mint apró kacsák a viharos szélben.

[1] Hogy vagy, bácsikám? (francia)

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: