Az About-kategória egy játszótér. Egy értelmező játszótere. Olyan rovat, ahol irodalom és zene határai elmosódnak, a zene szöveggé válik, a dallam pedig a papíron is értelmet nyer. Tévéből, rádióból, csapból folyó, fesztiválokon harsogó, otthon, pihenés közben morajló jól ismert dalok következnek. Az értelmezések megpróbálnak rámutatni arra, hogy miért is szeretjük őket, vagy ha ez idáig nem szerettük, miért is szerethetjük őket. Vajon mit akar nekünk mondani az Elefánt Bordahajtogató című száma?
Elefánt: Bordahajtogató
A Napot megeszem, a Holdat
a zsebembe rakom,
a cigim gyúrom egy rokkant
vasbeton teraszon,
a kalapom pont a kobakomra
fújja fel a szél,
csupa galamb, csupa morzsát
szóró mama a tér.
Az ajkad nézem, a rúzsod az olyan
valami,
hogy előbúj a tavasz, tudod,
az a tavalyi,
amikor én meg a nő meg, hogy
hogyan szeretem,
simogatástól sebes lehet-e
a tenyerem.
Alakulunk, te baba, tudod, ilyen
ez a hely,
a helyes dolgoktól boldog, de
unalmas leszel;
a naplemente az giccses, de
mindig gyönyörű,
s a gyönyörű valahogy kicsit
mindig szomorú.
A kezed tedd szét, hogy érezd,
milyen, ha a madár
oly magasan, hogy a csőrébe
férjen be a táj,
te a virágot, én meg csak a tövist
szeretem,
nekem ne mondd, hogy bocsánat,
ilyen a szerelem!
Ilyen a szerelem…
Egy lendületes, energikus, pörgős dal az Elefánttól. „Ilyen a szerelem” – hangzik a refrén szerepét betöltő kulcsmondat, jelezve, hogy újabb kísérlet következik a meghatározhatatlan és körülírhatatlan megmagyarázására és körülírására. Hogy közelebb kerültünk-e a definícióhoz? Valamivel biztosan, de nem is ez a lényeg, hanem hogy az Elefánt valóban érdekes és releváns gondolatokat bontogat ki számunkra a Bordahajtogatóban. Elsősorban azzal, hogy rámutat: a szerelem, és általában az érzelmek esetében nem homogén lelkiállapotról van szó. Ez az utazás egy mindent behálózó hullámvasúton történik, mely segítségével az égbe és a mélybe ugyanúgy eljutunk. Ha akarjuk, ha nem. Téren és időn kívüli trip ez, de mégis emberi, nagyon is emberi.
Kozmikus távlatokból indítunk, egy karakteres, markáns beszélővel, aki éppen Napot eszik és zsebre vágja a Holdat. A perspektíva aztán szűkülni kezd, egyre közelebb kerülünk a Földhöz és annak hétköznapi cselekményeihez és életteréhez („csupa galamb, csupa morzsát / szóró mama a tér.”). A beszélő azonban itt is otthon érzi magát, mi több, még a szél is a kezére játszik: „a kalapom pont a kobakomra / fújja fel a szél”.
Egyfajta kontextusba-hegyezés ez. Tudjuk, érezzük, hogy minden csak előkészítés, valami komolyabb fog történni. Még annál is komolyabb, hogy valaki égitestekkel játszadozik. Meg is kapjuk, amit várunk, és valóban hatalmasabb mindennél, ami következik. Igen, mi más, mint egy nő és a szerelem az, ami átveszi a főszerepet. És ha már átveszi, akkor meg is igézi a tavalyi tavaszt. Ezek alapján egy elmúlt élményről van tehát szó, panasz vagy búslakodás közvetlenül azonban mégsem érzékelhető. A beszélő inkább egy kérdésnek álcázott feltételezéssel jelzi a veszélyt: „simogatásból sebes lehet-e / a tenyerem”. Szolid megnyilvánulása ez annak a bujtatott, de a háttérből mégis csak irányító tanácstalanságnak, ami abból a tapasztalatból következik, hogy pillanatok alatt ki tud fordulni magából az, ami alapjaiban véve örömet okoz.
A harmadik szakasz ezt az ellentmondásosságot fejti ki. Megmutat mindent, ami szép, ugyanakkor becsületesen felvillantja a másik, nem olyan napos oldalt is. Így lesznek a helyes dolgok unalmasak is egyben, a naplemente gyönyörűségében giccses, a gyönyörűség maga pedig szomorú is. Semmi sem egyszerű, semmi sem egyértelmű. A körülményekből fakadóan komplikáltak a következmények és fordítva, minden ambivalens, de minimum összetett.
A zárásnál sokkal személyesebb lesz a megszólalásmód. Elszakadunk a földtől, hogy egy madár perspektívájából ismerjük meg, hogy mit is jelent a szabadság. Nem mellesleg ebben a szakaszban található a dal legszebb képe is: „A kezed tedd szét, hogy érezd, / milyen, ha a madár / oly magasan, hogy a csőrébe / férjen be a táj”. Ez a madár persze szimbólum is, elsősorban azt a szabadságot jelképezi, ami csak akkor következhet be, ha a szerelem mint érzés megélése azzal a felismeréssel párosul, hogy az érzelmek természetüknél fogva illékonyak, változóak és kiszámíthatatlanok. Bekövetkezik az én és te szembeállítása is, ugyancsak jelképeken keresztül megmutatva az elkerülhetetlenül eltérő személyiségjegyeket, jellemzőket és tulajdonságokat. Azokat, amik bár különböznek („te a virágot, én meg csak a tövist / szeretem”), mégis alapjai lehetnek az összetartozás élményének. Azokat, amik egyaránt okoznak pozitív és negatív tapasztalatokat is.
„Ilyen a szerelem” – hangzik tehát a lényeg, a refrén, egyfajta végső konklúzióként, az összes előzmény értelmezéseként, vagy éppen magyarázataként. De milyen is? Olyan, amiben tényleg elfogyasztható a Nap, amiben minden a kezünkre játszik, még a szél is. Olyan, ami képes visszarepíteni a múltba, de a gyengédségével tud sebeket is okozni. Olyan gyönyörű és néha olyan szomorú. Olyan emberi.
Barna Péter
Apokrif Online 