About-kategória: A fantom én vagyok

Az About-kategória egy játszótér. Egy értelmező játszótere. Olyan rovat, ahol irodalom és zene határai elmosódnak, a zene szöveggé válik, a dallam pedig a papíron is értelmet nyer. Tévéből, rádióból, csapból folyó, fesztiválokon harsogó, otthon, pihenés közben morajló jól ismert dalok következnek. Az értelmezések megpróbálnak rámutatni arra, hogy miért is szeretjük őket, vagy ha ez idáig nem szerettük, miért is szerethetjük őket. Vajon mit akar nekünk mondani az Esti Kornél Téren című száma?

Esti Kornél: Téren

Most enyém az egész, és magamban bármit mondhatok,
Nem néz hülyének érte senki, én meg a mondatok.
Vagyunk, és csend van, és nincs busz, és nincs, hogy elérem,
Most sötét van, egy lámpa ég csak, itt fekszem a téren.

Most üresen ropognak a hidegtől mind a színpadok,
A fantom is alhat, de nem alszik, a fantom én vagyok.
A maszkom a búrára hajítva mosolyog szépen,
Most én is, mert sötét van, csend van, épp úgy, ahogy kértem.

Ne feküdj mellém, mert ez itt most csak az én városom.
Macskakő matracom, járdaszegély rajt a vánkosom,
És ne hidd, hogy nem puha, olyan, mint ti soha még nem,
Meghallgat, szétfagy és esőben is ázik értem.

A maszkom a búrára hajítva mosolyog szépen,
Fekszem, és csend van, és nincs busz, és nincs, hogy elérem.
És ne hidd, hogy nem puha, olyan, mint ti soha még nem,
Meghallgat, szétfagy és esőben is ázik értem.

Abszolút magány és egyedüllét nincs. Mindig vagyunk valakivel, még akkor is, ha ez a valaki éppen mi magunk vagyunk. És a nyelvünk. Az, ami nem csak az elszigetelődésünket akadályozza meg, és nem csak abban segít, hogy másokkal kapcsolatba lépjünk, hanem annak is a kulcsa, hogy önmagunkkal is kommunikáljunk. „A nyelvem határai a világom határai.” – írta Wittgenstein, és mennyire igaza volt. Mert annyit tudunk, és főleg annyit tudunk közölni, amennyit nyelvünk enged. És nyelvünk annyit tud közölni, amennyi valójában bennünk van.

Egyedül lenni annyi, mint önmagunkkal lenni – ez a központi tapasztalata az Esti Kornél Téren című számának. Önmagammal, és azzal a nyelvvel, amivel rendelkezem. Amivel kommunikálok másokkal, és önmagammal is. Jelen esetben ez utóbbinak van jelentősége. Egy felszabadító érzést bontakozik ki: az a tapasztalat, amikor nem kell visszafogni magunkat, nincsenek rossz pillantások, becsmérlő kijelentések a környezet felől, mert csak magunkkal kell elszámolni. „Most enyém az egész, és magamban bármit mondhatok. / Nem néz hülyének érte senki, én meg a mondatok.” – szól a felütés.

A második szakaszban a nyelvi tapasztalat a háttérbe szorul, és az arcadásra, illetve az arcvesztésre kerül át a hangsúly. A „ki vagyok én” kérdésköre kerül középpontba. A válasz (a „fantom”) misztikus és szimbolikus, de sokkal inkább jelzi a kétségeket és a bizonytalanságot a beszélő részéről azzal kapcsolatban, hogy mit gondol önmagáról. A fantom ugyanis van is, meg nincs is, meg is mutatja magát, meg nem is. Lényege a rejtőzködés. A beszélő önjellemzése tökéletesen megállja a helyét. Jókedve nem őszinte, hiszen csak a maszkja mosolyog, akkor érzi csupán jól magát, ha kívánsága teljesül: csend és sötét veszi körül. Nincs válasz arra, hogy mi elől menekül, mint ahogy arra sem, hogy miért választja a magányt.

A legnagyobb ellentmondást ezzel kapcsolatban éppen az adja, hogy egy olyan helyet sajátít ki magának, aminek a legfőbb tulajdonsága a nyüzsgés. Egy város terét. Ő épp ezen a helyen szeretne egyedül lenni, és ezen a helyen nem enged magához közel senkit. Egyfajta tiltakozás ez, dac, amely tulajdonképpen visszafelé sül el, hiszen úgy szólítja meg a környezetét, hogy legfőbb célja éppen ennek a párbeszédnek a felszámolása: „Ne feküdj mellém, mert ez itt most csak az én városom.” A beszélő éppen az ellen van, akihez szól.

Azt, hogy ez a szándékos elszigetelődés és kivonulás mennyire a sértettségből táplálkozik, jól mutatja a következő két sor: „És ne hidd, hogy nem puha, olyan, mint ti soha még nem, / Meghallgat, szétfagy és esőben is ázik értem.” Még az élettelen macskakő is képes arra, amit az élettel teli környezet nem adott meg. A meghallgatásra, a megértésre és a segítségnyújtásra. A fantom ezekkel a mondatokkal fedi fel valódi énjét, egyben nyilvánítja ki azt, hogy állandó magányban érzi magát. Akkor is, ha az a bizonyos város, és annak tere tele van emberekkel, és akkor is, ha visszavonulva, egyedül él.

Barna Péter

 

 

 

 

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: