Pophabzsolás

Tárlat: Andy Warhol Unlimited, Musée d’Art moderne de la Ville de Paris

Önarckép, 1967, akril, vászon, szitanyomás, 183 × 183 cm, The Detroit Institute of Arts, kép forrása: arttattler.com/archivewarhol

Önarckép, 1967, akril, vászon, szitanyomás, 183 × 183 cm, The Detroit Institute of Arts, kép forrása: arttattler.com/archivewarhol

Aki most Párizsban Andy Warholra kíváncsi, az rögvest meg is kapja, amit akar, ha vesz egy jegyet az éppen futó kiállítására. A bejárattal szemben megkérdőjelezhetetlenül sugárzik a popikon ikonja, akár a Louvre északi gyűjteményének nyitófalán II. János francia király arcképe (az antikvitás utáni időkből ismert első portré). A teljes látóteret egyedül uraló, hamis(kás)an csodálatra hívó „kétujjas önarckép” már az első percben nem sok kétséget hagy afelől, hogy ez a (nagyon) sokadik Warhol-kiállítás is mindenekelőtt ugyanarról fog szólni, mint amiről az egész életmű szólt: Andy Warholról. A nyitóikont körülvevő Campbell’s leveskonzerv-variációk üzenete is legalább ennyire lényegre törő: nem kell aggódni, itt lesz minden(ki), aki számít. És itt is vannak: a dögunalmas Virágoktól kezdve a megmagyarázhatatlan módon sokkal izgalmasabb Teheneken keresztül Jackie Kennedyvel és Maóval bezárólag. Szinte látom, ahogy a kiállítás szervezői széttárják a kezeiket, és nyájasan felszólítanak: „Tessék habzsolni!”

Az Ezüstfelhők installáció rekonstrukciója a kiállításon, fotó: Pierre Antoine

Az Ezüstfelhők installáció (1966) rekonstrukciója a kiállításon, fotó: Pierre Antoine

Valószínűleg a show címével is utalni próbáltak a most tető alá hozott kis Warhol-Disneyland határtalanságra. Persze, csak másodlagos értelemben, összekacsintósan. Az Unlimited cím ugyanis formálisan a határtalanságra mint a Warholt foglalkoztató kulcsfogalmak egyikére vonatkozik. Az amerikai guru ezt a fogalmat pedzegette – a maga tudatosan felszínes és egyszerű módján – már a Birodalommal (az Empire State Building tetejét – Tarr Béla-i állhatatossággal – nyolc órán keresztül megörökítő filmjével). Hasonló volt a célja az 1966-os, a „műtárgyak eltűnését ünnepelni igyekvő” tárlatával, ahol a látogatóiban úgy igyekezett tudatosítani az efemerség nagyon is elviselhető könnyűségét, hogy csillogó léggömböket eregetett. Mind a Birodalom, mind a Stable-ben megrendezett tárlat rekonstrukciója látható most is – ahogyan egy a végtelenség/lezáratlanság állapotát előidézni akaró harmadik mű, az Árnyékok is. Warhol 108, egyenként 193 × 132 centiméteres vásznakra megfestett sorozata (hat részlet kivételével) itt látható először együtt Európában, s így természetesen ennek is illene lennie a nagy durranásnak.

Az Árnyékok (1978–1979) Párizsban, fotó: Pierre Antoine

Az Árnyékok (1978–1979) Párizsban, fotó: Pierre Antoine

Warhol_MAMVP_7874

Azonban az utolsó, – talán ilyen meg olyan okok miatt nem véletlenül – banánalakú, hatalmas teremben installált festménymantra mindössze nagy. Durranni nem durran. (Azt megtették már az előtte lévő termekben mások és más művek.) És ez az elmaradó hatás nem egy kurátori fiaskó, magából az Árnyékokból, illetve a másik két határtalanság után epekedő munkából egyszerűen nemigen lehet többet kihozni. Attól tartok, bármeddig keringtem volna az – önkéntelenül elvégzett kvázi Rorschach-tesztem eredménye szerint – (fenyő)fasorokat ábrázoló másolatok között, semmivel se jutottam volna közelebb a végnélküliséghez. Nem azért, mert az Árnyékok egy szemérmetlenül repetitív alkotás (egyébként is minden Warhol-munka az, az ismétlődésben pedig felbecsülhetetlen lehetőségek rejlenek). Inkább azért, mert Warhol nem tagadta meg önmagát, és ezúttal is felszínes eszközökkel, „fecsegve” akarta olyan meditatív állapotba tessékelni a nézőit, mint amilyenekbe például Rothko-képek előtt kerülhettek.[1] Az Árnyékok nem mutat fel ikonokat, arcokat és többnyire kifejezetten sötét-hűvös festményekből áll (hasonlóan a Birodalomhoz és a léggömbinstallációhoz). Márpedig – megkockáztatom ezután a tömény Warhol-nassolás után, hogy – a művészünk a felhajtáson túl alapvetően a portrékhoz és a színekhez értett. De ezekhez nagyon. Ha ez volt a zsáner, csuklóból skiccelte a spektákulumot. Az Árnyékok esetében viszont nem ezt tette (lehet érezte is, hogy nem teheti; hogy nem nyúlhat a bevett eszközeihez, ha a határtalan a téma.)

Warhol az Árnyékokkal, Heiner Friedrich Gallery, New York, 1979, fotó: Arthur Tress

Warhol az Árnyékokkal, Heiner Friedrich Gallery, New York, 1979, fotó: Arthur Tress

Ez több mint pech, ha az egyszeri kurátor blockbuster show-t szeretne rendezni. (Főleg annak fényében, hogy Warhol további életművének szinte az egésze szuperlátványos.) Tudják ezt jól a Szajna-parti múzeumban is, ahol egyébként igyekeztek a lehető legpoposabbra fazonírozni a kiállítást, amely tulajdonképpen egy Warhol-retrospektív (a művész végtelennel kacérkodó munkáira kihegyezve). Az Andy Warhol Unlimited azonban ebben ki is merül, s nem több a 1945 utáni képzőművészet egyik nagy alakjáról szóló lecke felmondásánál. Akik nem ismerik azt, most részt vehetnek a gyorstalpalón, és megtekinthetik (majdnem egytől egyig) a legfontosabb művek valamelyik változatát. (Az eredetieket – bár ez a fogalom jóval fékezettebb habzású Warholnál, mint a Brillo mosópor). Közben pedig megismerhetik az életmű leitmotivjait: az ikont, a körmönfont nárcisztikusságot, a halált, a kísérleti filmezést, a sokszorosítást, New Yorkot, a The Velvet Undergroundot és a többit.

Tehén-tapétás kiállításenteriőr a Villamosszék-széria néhány tételével, fotó: Pierre Antoine

Tehén-tapétás kiállításenteriőr a Villamosszék-széria néhány tételével, fotó: Pierre Antoine

A konzervkész, kanonizált Warhol-(ön)értelmezéshez jól láthatóan egy ujjal sem akartak nyúlni a párizsi kurátorok. Valószínűleg emiatt van a kiállításnak enyhén tankönyv íze, illetve emiatt vonja be azt vékonyan az obligáció matt lepedéke. Jópofák a mosópor- és gabonapehely-dobozokról elhíresült 1964-es, valamint a már említett 1966-os, léggömberegetős kiállítás kötelezettségszerűnek tűnő és gegtöredékekből álló részrekonstrukciói; illetve az, hogy a Tehenekkel tapétázták ki az egyik termet. Ugyanakkor ezek a töredékinstallációk nem sokkal eredetibbek vagy frissebbek, mint a századik műlövészárok a századik első világháborús kiállításon. Egyszer hagyjuk csak el a kiszámíthatóság medrét: az (önjelölt) sztárok arcairól készült „portréfilmeket”, a Screen Testeket bemutató teremben. Ekkor is véletlenül. Igaz, én túlságosan is távol vetődtem a komfortzónámtól itt, a vetítővásznakkal teli térben, ahol tucatnyi gyerek szaladgált, nézelődött és kérdezgette a szüleit, miközben a fejeik felett a Blow Job és a Mario Banana filmkockái peregtek…

Ha ugyan a kurátori koncepcióban és a kísérőszövegekben nem, a kiállításon természetesen felfedezhet újdonságot az is, aki számára nem ismeretlen Andy Warhol. Például azt, ahogyan a gyerekek viszonyulnak a képeihez. Még nem voltam olyan tárlaton, amelyik ennyire lekötötte volna a gyerekeket (nem csak azt a kissrácot, aki elkezdte a tehénbőgést utánozni, amikor belépett a Cow-tapétás terembe, hanem minden másodikat). Úgy tűnik, hogy a sikeres reklámgrafikusként induló Warhol képei olyanok, mint az eltalált rajzfilmek, amelyek a felnőtteket is szórakoztatják. Szintén most bizonyosodhattam meg arról, hogy ezekhez a munkákhoz három-négy lépésnél közelebb menni nem érdemes. A méretes művek elvesztették a (rendszerint talmi) varázsukat is, amint a legapróbb részlettől vagy festőiségtől mentes felületükhöz közeledtem. Messzebbről viszont tényleg mágnesezik a szemet, s ekkor látható (mint azt már említettem az Árnyékok kapcsán), hogy Warhol zsenialitása a színezésben és a tekintetek megragadásában rejlett.

Jackie (Arany), 1964, szitanyomás, vászon, 51 × 41 cm, The Sonnabend Collection, New York

Jackie (Arany), 1964, szitanyomás, vászon, 51 × 41 cm, The Sonnabend Collection, New York

Mao, 1973, akril, vászon, szitanyomás, 127 × 107 cm, Fondation Carmignac, fotó: Thomas Hennocque

Mao, 1973, akril, vászon, szitanyomás, 127 × 107 cm, Fondation Carmignac, fotó: Thomas Hennocque

Ez utóbbiak, a tekintetek azok, amelyek révén a művészetének felületességével büszkélkedő Warhol közvetetten mégis a mély felé mutat.[2] Közvetetten, ugyanis Mao, Jackie Kennedy vagy a saját arcának ikonná avatását olyan olcsó módszerekkel érte el, amelyeket látva nem lehet csodálkozni azon, hogy számtalan kritikus kortársa acsarkodta végig az első sikereit. Az ábrázolt-rögzített arcokból azonban őszintén és mindenestől tükröződnek életek, személyiségek, elhatározások. S persze ez csak tapogatózás, de talán ezek miatt a szelíden vibráló tekintetek miatt marad izgalmas Warhol akkor is, amikor nem a művészettörténet egyik nagybetűs szereplőjeként, hanem pőrén képzőművészként vesszük szemügyre. S talán ezek miatt a tekintetek miatt érezhető a warholi „felület” mögött jóval több, mint a pop art nyomában járó új művészetkisemmizők, így Jeff Koons esetében. A párhuzam nem véletlen: az Andy Warhol Unlimited termeit járva nem tudtam elhessegetni az éppen egy évvel korábban látott Koons-retrospektívről megmaradt, duty free shop illatú emlékeimet. Nehezen dönthető el, hogy melyik kiállítás volt a nagyobb a bobovakítás. Koons tárgyai azonban a látványosságuk mellett ordenáré módon semmisek, s így Warhol munkáit melléjük helyezve rögtön érezhetőbbé is válik azoknak a relatív magvassága.

Ehhez a felismeréshez a kiállítás még annak ellenére is hozzásegített, hogy a kurátorok (Sébastien Gokalp és Hervé Vanel) alig igyekeztek rámutatni az életmű magvasabb aspektusaira. Bár a városbeli tehetősebb intézménytársai (a Grand Palais vagy a Pompidou) valószínűleg még több pénzből támasztották volna fel a warholi vizuálcirkuszt, és valósághűbben rekonstruálták volna az egykori installációkat, a Musée d’Art moderne de la Ville de Paris is egy pupillatágító látványkiállításnak ad teret. Az Andy Warhol Unlimited – Párizsban kissé ijesztő módon – amerikaiasan egyszerű, színes-szagos és fless. Szóval akár Andy Warhol is rendezhette volna.

Illetve dehogyis. Akkor lenne benne valami csavar.

veress dani

A kiállítás 2016. február 7-ig látható a Musée d’Art moderne de la Ville de Paris-ban.

(A képeket a kiállítóhely bocsátotta a rendelkezésünkre.)

 

 

[1] Ugyanakkor Warhol munkáinak van egy olyan dühítő vonásuk, hogy azokat nézve soha nem lehet szabadulni a blöff gyanújától. S ahogy a Mao-sorozat az absztrakt expresszionizmus gesztusnyelvének paródiája, úgy akár az Árnyékok is kifigurázhatja a hermetikus absztraktokat (Barnett Newman és Rothko festményeivel az élen). A MAM kiállítása viszont elhitette velem, hogy Warhol itt nem állít kelepcét. (Ha mégis, akkor a főszövegbeli tétova gondolatmenetnek és ennek a jegyzetnek helyet kell cserélnie.)

[2] „Ha mindent tudni akartok Andy Warholról, akkor egyszerűen csak nézzetek a festményeim, a filmjeim, illetve saját magam felszínére, és ott vagyok. Semmi nincs e mögött.” Már a kiállítás nyitótermében olvasható volt ez a klasszikus, eredetileg Gretchen Berg interjújában szereplő idézet. (The East Village Other, 1966. november 1.)

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: