Élet a sámándobon túl

Tárlat: Arts & Foods. Rituals since 1851, Triennale di Milano [Expo 2015]

Robert Indiana: The Electric Eat, 1964–2007, kép forrása: artribune.com

Robert Indiana: The Electric Eat, 1964–2007, kép forrása: artribune.com

Az Arts & Foods kilógott a milánói világkiállítás pavilonjai közül. Nemcsak térben, de jellege és átgondoltsága miatt is. A hatalmas rendezvény leginkább egy felnagyított utazási kiállításra hasonlított, ahol a delegálók legfontosabb célja az országimázs építése. Míg a jelentős államok nagyszabású, önálló pavilont rendeztek be étteremmel és multimédiás termekkel, a harmadik világ országai fa barakkokba zsúfolódva árulták portékáikat. A giccs, az önfényezés és a „nagyvezér” portréjának mérete a rendszer keménységével egyenes arányban nőtt (Türkmenisztán, Omán). Ebben a közegben a magyar pavilon nem is lógott ki úgy a többi közül, mint ahogyan az újságok hasábjain tűnt. Sok pavilon, amely sikeresen kikerülte a giccs csapdáját, ugyanakkor belefutott a banalitás és a semmitmondás utcájába (Anglia, Franciaország, Szlovénia, Moldávia, Irán). Az általánosságban érzékelhető tanácstalanság számlájára írható, hogy az „éltető víz”, a „tápláló gabona” és az „az vagy, amit megeszel” típusú mondanivalón nem igazán tudtak túllépni a kiállítók. Építészeti szempontból sem hoztak vadítóan eredetit vagy izgalmasat az expó pavilonjai. Mintha tényleg csupán látványos selfie-háttereket építettek volna fel a vásárváros főútja mentén. Ehhez képest a Triennale di Milano kiállítása mögött felfedezhető volt egy koncepció, amelyet a kurátor (Germano Celant, az arte povera elkeresztelője) közérthetően végig is vitt.

James Ensor: Csendélet kacsával, 1880 © Ville de Liége, kép forrása: pinterest.com

James Ensor: Csendélet kacsával, 1880 © Ville de Liége, kép forrása: pinterest.com

Az Arts & Foods a milánói mustra egyetlen olyan kiállítása, amelyik a város szívében, a Sempione park tövében helyezkedik el. A helyszínt, a milánói triennáléknak otthont adó és nevét innen nyerő múzeumot az alapítója, Guido Marangoni azzal a céllal hozta létre 1923-ban, hogy az ipar és az alkalmazott művészek közötti párbeszédet erősítése.[1] Az itt látható, főként Európára és Észak-Amerikára koncentráló kiállítás egyik fő jellemzője a sokféle művészeti kifejezési forma jelenléte (képző-, ipar- és fotóművészet, design, szobrászat, film, irodalom és építészet). A másik sajátosságot az interaktív terek jelentették, amelyek eltérő, nem kötött útvonalak bejárására adtak lehetőséget. Így például a legfiatalabbaknak szánt, „felnőtteknek tilos” felirattal kijelölt iter, amely a főárammal párhuzamosan futott, és játékos, de nem infantilis módon közelítette meg az Arts & Foods kérdésköreit. A tárlat egyébként kronologikus és azon belül tematikus rendet követett. A pavilon három időbeli blokkja (1851–1948, 1948–1970, 1970–21. század) három jól elkülönülő térben kapott helyet.

Egy századelei kávézó rekonstrukciója, kép forrása: inexhibit.com

Egy századeleji kávézó rekonstrukciója, kép forrása: inexhibit.com

Olaszországi hentesüzlet az 1920-as évekből (rekonstrukció), kép forrása: inexhibit.com

Olaszországi hentesüzlet az 1920-as évekből (rekonstrukció), kép forrása: inexhibit.com

Az első blokk (1851–1948) az impresszionizmustól a történeti avantgárd irányzatokig húzódó szakasza több kisebb, önálló egységre tagolódott, ahol a különböző művészeti ágba tartozó munkák koherensen kiegészítették egymást és egységes miliőt teremtettek. Az impresszionista plein air képeken megjelenő piknikek pendant-jai a japán szakéivós összejövetelek ábrázolásai voltak. Míg a finom porcelán- és kimunkált fémedényeknek a japán teaszettek és netsukék.[2] Ehhez a szekcióhoz tartozik még Claude Monet Szakácsa és James Ensor 1880-as csendélete. A Die Brücke alapítója, Ludwig Kirchner birsalmás csendélete, a metafizikus festészet par excellence festőjének, De Chiricónak a kekszes, péksüteményes képei és kubista mesterek munkái mellé a stílusban odaillő kávés csészéket és kanalakat állították ki.

Man Ray: Man Ray [sic], 1927, kép forrása: domusweb.it

Man Ray: Man Ray [sic], 1927, kép forrása: domusweb.it

És így tovább: a képzőművészetre rímelt az alkalmazott művészet tárgyi anyaga a futurizmus (Umberto Boccioni ikonikus üvegpalackja, Fortunato Depero Campari-reklámja), a divizionizmus (Sonia Delaunay), a dadaizmus (Marcel Duchamp palackszárítója) és a szürrealizmus (Man Ray bagettje) esetében is. A széles értelemben vett Arts & Crafts mozgalmat Charles Rennie Mackintosh halkése képviselte. A műtárgyak mellett komplett belső tereket is rekonstruáltak: az Un bar aux Folies Bergère pultjára emlékeztető, 20. század eleji kávézópultot, az 1920-as évekből való hentesüzletet és a futurizmus hatását mutató Casa Cimino ebédlőjét. Az első világháborút követő amerikai konyhamodellek felett a korabeli reklámplakátok lógtak rajtuk a sütőhöz tartozó magabiztos nénikkel. A magyarok közül Martin Munkácsitól a Hollandiában készült, Sajtpiac című fotója volt kiállítva.

Martin Munkacsi: Sajtpiac (Hollandia), 1932, zselatinos ezüst nagyitas, 28 × 35 cm, kép forrása: biksady.com

Martin Munkácsi: Sajtpiac, 1932, zselatinos ezüst, 28 × 35 cm, kép forrása: biksady.com

Le Corbusier: az első számú konyhaterv a marseilles-i l’Unité d’habitation számára, 1955, kép forrása: inexhibit.com

Le Corbusier: az első számú konyhaterv a marseilles-i Unité d’habitation számára, 1955, kép forrása: inexhibit.com

Jacques Tati: A bácsikám (képkocka a filmből), 1958 © Rue des Archives/FIA/The Kobal Collection, kép forrása: pinterest.com

Jacques Tati: A bácsikám (képkocka a filmből), 1958, Rue des Archives/FIA/The Kobal Collection, kép forrása: pinterest.com

A földszinten található második blokkban (1948–1970) a második világháborút követő újító törekvéseket mutatták be (újfajta anyaghasználat, a lakásprobléma megoldási kísérletei). Erre példa Le Corbusier marseille-i Unité d’Habitationjának a konyhája 1955-ből, Jean Prouvé 1956-os, valamint Jean Maneval 1968-as elképzelései és Joe Colombo saját használatra tervezett, 1969-es Roto-living unit terve. A kiállítás is emlékeztetett arra, hogy a tömeg- és fogyasztói kultúra megjelenésével együtt született meg annak kritikája. Jacques Tati Mon Oncle című filmje vagy Mimmo Rotella új realizmusa esetén még finom formában. Ide tartozik a budapesti Ludwig Múzeumból ismerős Daniel Spoerri falra függesztett ételmaradékos asztala és Nino Migliori Portatore di pane fotója. A kritika idővel élesebbé vált például Barbara Kruger vagy Michelangelo Antonioni, Stanley Kubrick esetében. A helyzet nem egyértelmű a raffinált pop artos Warhol és Tom Wesselmann montázs csendéletei esetében. A leginkább mellbevágó a hatalmas, villódzó Eat felirat, Robert Indiana munkája, amely egyszerre szórakoztató és nyomasztó. Az olaszok számára, és főleg a design fellegvárának tartott Milánóban, elengedhetetlenek a kávéfőző gépek, és általában az olasz desgin fejlődése is bemutatásra került. Látható például a Caffé Pavoni Concorso elnevezésű, Bruno Munari és Enzo Mari által tervezett, csiszolt ékkőre emlékeztető darabja.

Bruno Munari – Enzo Mari: Concorso (a Caffé Pavoni kávéfőzője), 1956, kép forrása: inexhibit.com

Bruno Munari – Enzo Mari: Concorso (a Caffé Pavoni gyár kávéfőzője), 1956, kép forrása: inexhibit.com

Ron Mueck: Nő bevásárlószatyorral, 2013, kép forrása: inexhibit.com

Ron Mueck: Nő bevásárlószatyorral, 2013, kép forrása: inexhibit.com

Az első emeleten kapott helyett a kortárs szekció (1970–21. század). Az élelmezés, a fogyasztói kultúra túlkapásai, a túltermelés globalizálódása, az elhízás és mindeközben az éhezés mára a nemzetközi politika kérdéseivé váltak. A sztárművészeket felvonultató utolsó blokkban olyan szociálisan érzékeny alkotók munkái találhatóak meg, mint Marina Abramović hagymaevő performansza, Andreas Gursky 99 Cent fotója és Ron Mueck hiperrealista, tömött bevásárlószatyros kismamája.

Joe Colombo – Ambrogio Pozzi: étkezőkészlet az Alitalia első osztályra jegyet váltó utasai számára, 1970–1972, kép forrása: domusweb.it

Joe Colombo – Ambrogio Pozzi: étkezőkészlet az Alitalia első osztályán utazók számára, 1970–1972, kép forrása: domusweb.it

Krzysztof Wodiczko: Hajléktalan jármű, 1988–1989, kép forrása: domusweb.it

Krzysztof Wodiczko: Hajléktalan jármű, 1988–1989, kép forrása: domusweb.it

A pavilon utolsó szakaszában a tér szétaprózódik, többféle narratíva halad egymás mellett. Frank O. Gehry partra vetett GFT hala mellett a falnak támasztva gigantikus, húsgombócos-spagettis villa látható (Claes Oldenburg és Coosje van Bruggen munkája). Az olasz nemzeti légitársaság, az Alitalia Joe Colombo és Ambrogio Pozzi által tervezett luxus repülős étkészlete mellett a hajléktalanok helyzetén javítani kívánó Krzysztof Wodiczko Homeless Vehicle szerkezete. A zavarba ejtő, groteszk bábokkal dolgozó svéd videó művész Nathalie Djurberg is jelen van több művével, közöttük a Man with Ice Cream című darabjával. Hasonlóan zavarba ejtő, rémálomszerű Sandy Skoglund The Cocktail Party című manipulált fotója, ahol egy lakásban rendezett fogadást látunk, s majdnem minden négyzetcentimétert, beleértve az emberek testét is, mogyorós chips borít be. De Dominicis elegáns fekete hintóba ültette az olaszok nemzeti büszkeségét, a mozzarella sajtot, szó szerint véve az olasz „mozzarella in carrozza” elnevezést, amely a köznyelvben a rántott mozzarellát jelenti. Janis Kounellis a szaglás dimenzióit feszegető műve mellett Urs Fischer Bread House munkája is a tapintásra koncentrál, és egy leharcolt Jancsi és Juliska-féle mézeskalácsházra emlékeztet. A Leonardo Cenacolójának városában több kortárs művész, így a maga hűvösen elegáns módján Vanessa Beecroft is újragondolta az utolsó vacsora témáját.

Sandy Skoglund: Koktélparti, 1992, kép forrása: pacicontemporaty.com

Sandy Skoglund: Koktélparti, 1992, kép forrása: pacicontemporaty.com

Urs Fischer: Kenyérház, 2004–2006, képek forrása: inexhibit.com

Urs Fischer: Kenyérház, 2004–2006, képek forrása: inexhibit.com

Mivel a kiállítás egy enciklopédikus jellegű tudást akart átadni, nem hatolt mélyre. Végigdokumentált egy útkeresést 1851-től napjainkig, rámutatva a fő irányokra. Megmutatta, hogyan alakultak át az egyszerű konyhai eszközök bonyolult gépekké, hogyan változott meg az étkezési szokásainkkal együtt a minket körülvevő tárgyi világ. S rámutatott arra is, hogy egy adott kor stílusa, divatja mennyire rányomja a bélyegét a kor emberére, hogy mennyire kondicionált az egyéni ízlés. A már jól bejáratott szkémákat használó Arts & Foods nem mondott újat, de azt jól és érdekesen mondta.

 

Farkas Mariann

 

A pavilon a világkiállítás részeként 2015. április 9-e és november 1-je között volt látható a Triennale di Milanóban.

[1] Rinaldi, Marco: La Casa Elettrica e il Caleidoscopio. Temi e stile dell’allestimento in Italia dal Razionalismo alla neoavanguardia, Roma, Bagatto, 2003, 17.

[2] A netsuke többnyire fából vagy csontból faragott, ritkábban porcelánból vagy fémből készült japán kisplasztika, amelyet a zseb nélküli ruhák övére fűztek, hogy apróbb dolgokat tarthassanak maguknál. Bővebben lásd: Moró Lajos: „Mi a netsuke?”, in: Artmagazin 2:1 (2004), 24.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: