Bohém ostromnapló (színházkritika)

Heltai naplója − Bálint András estje, rendező: Deák Krisztina, Radnóti Színház, 2015. 10. 31.

A vaksötét színpadon lehajtott kalapos fővel, némán, meredten jelenlévő férfi teste eszköz. Egy fakó vetítővászon, amin felfegyverzett katonák masíroznak át. Deák Krisztina rendezésében Bálint András szikár teste, színészi jelenléte egyszerre az emlékezés merev kőoszlopa és szaporán pulzáló őrfény: emléket állít és emlékeztet.

Október 31-én mutatták be a Radnóti Színházban a Heltai naplóját. A nagyközönség számára eddig ismeretlen, kiadatlan napló dátumszerű leírásai gyermek- és fiatalkori visszaemlékezésekkel, művészvilági anekdotákkal, könnyed sanzonokkal, Heltai-versekkel és dalszövegekkel egészül ki.

Hogy mi van a férfi körül, nem számít. A darab a színészi játékra koncentrál. Le sem tudjuk venni a szemünket Bálint-Heltairól, aki szinte mozdulatlanul, minimális – üldögélő-felpattanó, lekuporodó, kanapéra hanyagul felfekvő – mozgással játssza be a teret. A mozgalmasságot fokozza néhány fénytechnikai megoldás is. Olyan ez, mint az esti mese, minden a képzeletünkre van bízva. Csak néha zökkent ki Darvas zongorajátéka, illetve, mikor Bálint András előadóként lép a zongora mellé, s ketten – mintegy összekacsintva – révednek a távolba.

Ugyanúgy elfeledkezünk a díszlet statikusságáról, mint ahogyan elveszítjük a realitással szemben támasztott bárminemű objektivitás igényünket. A nagypolgári lakás könyvekkel és kötegelt újságokkal felhalmozott, elegáns miliőjét hol egy félig önkéntes száműzetés magánfogdájaként, hol kifosztott, szétbombázott, gyermekvért és hullaszagot árasztó, poros romhalmazként érzékeljük. Nincs szükség nagy színházi trükkökre, színváltozásokra.

Heltai Jenő művészetének objektivitása éppen a legszubjektívabb emlékeit őrző naplóján keresztül kerül ezúttal bemutatásra. „Emlékezni, vagy felejteni? Emlékezni!” – teszi fel a kérdést, és kiáltja világgá ugyanakkor a választ a Heltait alakító Bálint András. Egyéni adottságok, egyéni döntések és egyéni körülmények befolyásolják, hogy mire emlékszünk, és mit felejtünk el, mi a mi szubjektív valóságunk és mi a mások – korántsem biztosan objektív(ebb) –  valóságélménye.

Heltai Jenő egyéni nézőpontból, fanyar humorral és iróniával veszi sorra a náci Németország magyarországi működésének az élete minden színterére hatást gyakorló következményeit. Elmeséli az 1 pengő 50-ért „vásárolt” sárga csillag első napján felvetődött legfontosabb problematikáját: vajon kell-e viselni az erkélyen? Felidézi a járókelő kisfiút, aki – ahelyett, hogy a felnőttekhez hasonlóan lesütné tekintetét a csillag láttán – még leplezetlen őszinteséggel mer rákérdezni: zsidó bácsinak tetszik lenni? Nem kevésbé kritikus saját magával szemben. Állandó eszköze az önirónia. A Lipót körút, – vagy, ahogy akkoriban a sárga csillagok sokasága miatt nevezték – a Tejút seriffjeként tetszeleg.

Legutáltabb munkája, a Kacsóh Pongrác féle János vitéz időről időre felbukkan életében. A minden rossz fölött győzedelmeskedni képes magyar hős idilljével nem tud, és nem is akar azonosulni. Számára Kacsóh daljátékának főszereplője nem a hős János vitéz, hanem a kukoricásban talált magyar szegényparaszt, Kukorica János. Mégis ez a kései pásztorjáték – amelynek dalszövegezését anyagi gondjainak enyhítése miatt, már-már kényszerűségből vállalta – az oka, hogy először nem kerül fel a zsidó írók listájára. És igen, Kukorica János dallamait játsszák a rádiók a zsidórendeletek kihirdetései között, sőt akkor is, amikor a „felszabadító” szovjetek az asszonyokat is magukévá teszik az erkélyajtóval megrakott tűz melegénél.

Nem, Heltai nem képes családi gyönyörökről írni, a nagymosásról vagy a nagymamáról – vallja be töredelmesen, utalva kortársa, József Attila munkásságára. „Verseimben nincs morál” – harsogja. Inkább ír léha nőkről, bohém, könnyelmű életet kergetőkről. Máskor arra büszke, hogy ő is feltalált azért egy s mást. Na persze, nem kívánkozik a nagy nyelvújítók táborába, de azért megjegyzi, nélküle Berta még mindig a projektográfba járna mozgóképeket nézni. Mennyivel jobban hangzik a mozi szó!

Rövid ideig nem kötelező a sárga csillag viselése, ekkor ismét előveszi fájó öniróniáját: „elvesztettem a biztonságot, amit a csillag adott, a kitaszított ember gőgjét”. Megismerhetjük Deák Ferenc temetését Heltai szemszögéből. Elmeséli, hogyan kapott dicséretet és jósolták leendő jó hazafinak a kövér ember bő, kopott gatyája által sarokba szorított szipogó kisfiú Heltait pusztán félreértésből, mert azt hitték a haza bölcsét siratja. És igen, bár csak halljuk Bálint András mesélőnktől, mégis valahogy látjuk is, ahogy egy zsidó ember együtt imádkozik a Szociális Testvérek Társaságának Thököly úti anyaházában bújtatójával és megmentőjével, Slachta Margittal. Látjuk a megtört művészt, akinek bezúzták könyveit. Látjuk, hogyan kerekedett felül félelme büszkeségén, amikor fia zsidórendeletek alóli felmentésével kapcsolatos kérelmét elutasítja, majd meggondolva magát mégis él az érdemeiből adódó „előnyével”.

Heltai szemtelenül szemberöhögi a halált, a tetveket, az elhullott lótetemekből főzött vacsorát, a meztelenre vetkőztetést és csupaszra borotválást, a megaláztatást, az újonnan kikeresztelkedetteket, az Egerest és saját hetvenvalahány éves teste öregedését, a tehetetlen férfi tiszteletbeli nőiségét. Azt, hogy örömében és kínjában is szivarra gyújt. Aztán persze rájön, hogy a kétszázezer elpöfékelt dohánytermék bizony hat évet rabolt el az életéből. „Nem szeretek az érdemeimmel hivalkodni, de azért mégiscsak szép teljesítmény” – jegyzi meg. Gúnyt űz a „feledékeny, ostoba emberből” – mert így definiálja magát –, az általa választott „csúf” életpályából, a humoristából. De öniróniával fordul maga felé Bálint András is, mikor kimondja, hogy egy színházigazgató életében két legszebb pillanat van: mikor megkapja a kinevezést, és amikor végre megszabadul tőle. Heltai legnagyobb erénye, hogy minderre a pimasz könnyelműségre tanítja meg a nézőt is, így aztán mindenki önfeledten nevet, még azon is, ami fáj, sőt, azon leginkább.

Heltai naplója sajátos humorral feldolgozott keserű korrajza egy objektivitásvesztett, vészterhes időszaknak. Bohém ostromnapló, ami Heltai Jenő emlékezés- és felejtésfolyamatait tükrözi. Azonban a színpadon látott Heltai naplója már tartalmazza mindazt, amit a rendező, a dramaturg, a színész és a többi alkotó fontosnak tartott Heltai Jenővel, munkásságával, emlékével és emlékeivel kapcsolatban. A Heltai naplója önkéntelenül saját képre gyúrt, felejtésgyakorláson átesett emlékezés és emlékállítás, ahol a záró kép megegyezik a nyitó képpel. Bálint András az öltönyös Bálint-Heltaiból ismét magára ölti az arcnélküli fehér zubbonyát. Idézőjel, történelmi keret ez a két jelenet. Talán jelzi, hogy a változás magában rejti az ismétlődés lehetőségét, talán megmutatja, hogy ez csak egy kiemelt történet a sok másik közül.

Kővári Gyöngyi Krisztina

 

Heltai naplója, Radnóti Színház
Bálint András estje

Közreműködik: Darvas Ferenc
Dramaturg: Hárs Anna
Munkatársak: Dudás Zsuzsa, Kövesy Károly, Széplaki Nóra
Rendező: Deák Krisztina

Bemutató: 2015. október 31.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: