Az About-kategória egy játszótér. Egy értelmező játszótere. Olyan rovat, ahol irodalom és zene határai elmosódnak, a zene szöveggé válik, a dallam pedig a papíron is értelmet nyer. Tévéből, rádióból, csapból folyó, fesztiválokon harsogó, otthon, pihenés közben morajló jól ismert dalok következnek. Az értelmezések megpróbálnak rámutatni arra, hogy miért is szeretjük őket, vagy ha ez idáig nem szerettük, miért is szerethetjük őket. Vajon mit akar nekünk mondani Péterfy Bori & Love Band Ájultan fekszem veled című száma?
Péterfy Bori & Love Band: Ájultan fekszem veled
A háztetőn egy szandál, ablakon mászol ki épp,
Ellököd magad,
A lebegés gyönyörű szép.
Nők után fordul
Az égen a nyári szél,
Mezítláb táncolunk
Az ég fodros szőnyegén.
A kamion orrnyergén
Pisztolyt ránt egy kéz,
A szélvédőt berúgja,
Zihálva szemedbe néz.
Hajnalban kiégve,
Ájultan fekszem veled,
A város mindegyik
Álmában szerepelek.
Tündértől szajháig
Széles a repertoár,
Csak valahogy nekem is aludni kéne már.
Szemedben napfény,
A kerék alatt út,
Tetőn vitorlázok,
Ég a benzinkút.
Autók a folyóban,
Leomlott a híd,
A fejek fölött éppen összezár a víz.
Azért szeretünk álmodni, mert ott minden lehetséges, és annak az ellenkezője is. Például átélhetünk olyan helyzeteket, amik a valós életben sajnos vagy szerencsére nem adatnak meg. De lehetünk tűzoltók, katonák, sőt, még vadakat terelő juhászok is. Vagy esetleg tündérek és szajhák… Péterfy Boriék mindenesetre erről elmélkednek Ájultan fekszem veled című számukban.
Ebben a dalban az a legjobb, hogy a cím bármennyire is kijelöl egy öntudatlan állapotot, végig bizonytalanok vagyunk azzal kapcsolatban, hogy ami történik, vajon álom vagy valóság. Ha előbbi, akkor teljesen természetes, hogy az elmondottak csakis egy álomban fordulhatnak elő. Ha viszont az utóbbi, akkor minden abszurd, szürreális és kísérteties.
Így a kezdő kép is, mely előveszi és használja a már jól ismert toposzt, melyben az álmából felkelő vagy az alvajáró első útja az ablak felé vezet. Kinek ne jutna eszébe ilyenkor Kosztolányi Hajnali részegsége. Ennél a számnál még az is előfordulhat, hogy fordított a sorrend, mert úgy kezdünk, hogy a szandál már eleve a tetőn van, utána kerül csak sor az ég fodros szőnyegén való táncolásra. Viszonylag váratlanul villan be a következő kép, mely akciófilm-jelenetnek sem utolsó: „A kamion orrnyergén / Pisztolyt ránt egy kéz, / A szélvédőt berúgja, / Zihálva szemedbe néz.”
A refrénben az énelbeszélő helyzetjelentést ad magáról, ami tulajdonképpen magyarázat is az előző eseményekre. Itt egy darabig egyértelműnek tűnik a szituáció („A város mindegyik / Álmában szerepelek. / Tündértől szajháig / Széles a repertoár”), de csak addig, amíg el nem érkezünk a kulcsmondathoz: „Csak valahogy nekem is aludni kéne már.” Ez teljesen más megvilágításba helyez ugyanis mindent, hiszen ha valaki aludni szeretne, akkor ébren kell lennie. És ha ébren van, az addigi jeleneteket nem álmodhatta. A szürrealitást innentől lehet igazán komolyan venni, hiszen egy álomban nem olyan nagy szám az ablakból kiugorva lebegni, a valóságban viszont már annál inkább.
Mégis, továbbra is minden álomszerű marad, nyoma sincs a realitásnak. Apokaliptikus képek következnek, nyoma sincs már a gondtalan lebegésnek: „Ég a benzinkút. // Autók a folyóban, / Leomlott a híd, / A fejek fölött éppen összezár a víz.” Elpusztul minden, és nem tudni pontosan, hogy bekövetkezik-e a mindent megmentő és megkönnyebbülést hozó ébredés, vagy ezzel ellentétben: a beszélő csak szeretné, hogy álmodjon, és ami történik vele, az nagyon is valóságos, ennélfogva végzetes.
A dal egészét tekintve a végletek közt sodródunk. Az örömtánctól indultunk, majd előkerül egy pisztoly, egyfajta baljós előjelként, végül a végenyészeté lesz minden. Feloldás nincs, az álom-valóság nyomasztó ellentéte és dilemmája végig fennmarad. A refrén két legfontosabb mondata kizárja egymást, de éppen az ebből következő titokzatosság miatt lesz a dal érdekes és izgalmas. Egyfajta „ébren álmodom, és álmomban ébren vagyok” szituáció ez, melyben keveredik a valóság és fikció, a vágy és az akarat, így eldönthetetlenné válik, hogy melyik dimenzióban vagyunk jelen.
Az ilyen és ehhez hasonló helyzetek alapszövege Szabó Lőrinc klasszikusa, a Dsuang Dszi álma, mely ugyancsak egy eldönthetetlen dilemmát tár elénk, akárcsak az Ájultan fekszem veled. A két alkotás különlegességét és értékességét éppen ez a kiváló érzékkel megteremtett bizonytalanság, és az abból következő eldöntetlenség és eldönthetetlenség adja.
Szabó Lőrinc: Dsuang Dszi álma
Kétezer évvel ezelőtt Dsuang Dszi,
a mester, egy lepkére mutatott.
– Álmomban – mondta, – ez a lepke voltam
és most egy kicsit zavarban vagyok.
– Lepke, – mesélte, – igen, lepke voltam,
s a lepke vigan táncolt a napon,
és nem is sejtette, hogy ő Dsuang Dszi…
És felébredtem… És most nem tudom,
most nem tudom, – folytatta eltünődve, –
mi az igazság, melyik lehetek:
hogy Dsuang Dszi álmodta-e a lepkét
vagy a lepke álmodik engemet? –
Én jót nevettem: – Ne tréfálj, Dsuang Dszi!
Ki volnál? Te vagy: Dsuang Dszi! Te hát! –
Ő mosolygott: – Az álombeli lepke
épp így hitte a maga igazát! –
Ő mosolygott, én vállat vontam. Aztán
valami mégis megborzongatott,
kétezer évig töprengtem azóta,
de egyre bizonytalanabb vagyok,
és most már azt hiszem, hogy nincs igazság,
már azt, hogy minden kép és költemény,
azt, hogy Dsuang Dszi álmodja a lepkét,
a lepke őt és mindhármunkat én.
Barna Péter
Apokrif Online 