Út az őrülethez… (színházkritika)

Johan Inger: Walking Mad, Erkel Színház, 2015. 09. 19.

Johan Inger Walking Mad című egyfelvonásos balettjét szeptember 19-én láthatta a közönség először az Őrült tánc! – de van benne rendszer című balettest keretében az Erkel Színházban. A svéd koreográfus 2001-ben rendezte az előadást a Holland Táncszínház társulata számára. Elképzeléseinek alapja Ravel Bolerójának zenéje, egy fal, három nő és hat férfi. Ezen eszközök segítségével alkotja meg színpadi szituációit, melyek szabad asszociációs teret biztosítanak a nézőnek arra, hogy megtalálja bennük saját történetét.

Majoros Balázs szürke kabátban és kalapban a nézőtéren bóklászva keresi helyét, majd felmászva színpadra szétrántja a függönyt, ahol Balaban Cristina színes ingeket szed össze. Találkozásuk láthatóan csak a férfiben lesz sorsfordító jelentőségű, a nő visszautasítja a neki nyújtott kabátot és továbbáll. Innentől két szálon indul el a „történet”. Az egyik a nőé, akit három balerina három életszakaszban ábrázol, a másik a férfié, aki egy életen át keresi a nőt. Tóth Barbara egy fiatal lányt táncol, aki átéli az első szerelmet, majd annak elvesztését. Ő választja ki a fiút, akit játékosan irányít, de mindig kész annak mozdulatait is követni. Így mutatják be a kamasz szerelem határozatlan útkeresését, könnyed játékszerű természetét, ami bármikor képes tragédiába fordulni. A falon megnyíló ajtó elnyeli a lány szerelmét, de a fal mögött találja meg azt a „belső erőt” is, ami képes a fájdalom okozta őrületből még visszahozni.   Ezzel rámutat, hogy mekkora szerepe van ezeknek a traumáknak önmagunk megtalálásában. A belső erő egy férfi táncosként jelenik meg, aki a nővel azonos kék ruhát hord. Kettősük egy egészséges ember belső vívódásának látszik, melyben könnyebb lenne megadni magunkat az őrületnek, de az életösztön nem engedi. A fal lehajtott, pár négyzetcentiméteres felületén egyensúlyozva, a férfi minduntalan megmenti az egyensúlyát vesztett lányt. Majd felrázza, részeiből újra összerakja a darabjaira hullott kamaszt. Végül útjára  engedi a lelkileg újra stabil nőt.

De a belső harcot külső követi, és egy csapat fiú elől rohanva távozik a balerina a színpadról, ahol aztán a férfiak ifjú kora kerül bemutatásra. A táncosok élénk színű jelmezei egyediséget kölcsönöznek nekik. Túlfűtött mozdulataik alatt előtérbe kerül a Bolero sokat emlegetett erotikája. Míg a nőnek a szerelem lesz az eszköz önmaga megismeréséhez, addig a férfinak a társaihoz és a szexualitáshoz való viszonya fogja betölteni ezt a szerepet. Az ösztönvilágot bemutató dorbézolást Carulla Leon Jessica megérkezése szakítja félbe. Lehajtott fejjel, a falhoz simulva ő a tökéletes kívülálló. Ruhája mélyvörös, ezzel jelezve, hogy egy érett nőt látunk. Megjelenése zavarba hozza a boldog fiatalokat, akik inkább távoznak az ajtón keresztül és ott folytatják állatias örömtáncukat, melynek mozdulatait a popkultúrából kölcsönözte a koreográfus. Majd a fal V-alakban beszűkül a nő körül és megszakad a zene is, hogy egy fél pillanattal később alig hallhatóan a fal mögül folytatódjon. Ezzel azt az érzetet keltve, hogy Jessicát a fal elzárta a külvilágtól. Szólója gyönyörű megfogalmazása a depressziónak. Egyszerre próbál belőle kitörni, akár magát összetörve is, de ugyanakkor a biztonságot is jeleneti számára elszigetelt magánya. Partnere csupán a falon megjelenő árnyéka. Ebbe a zárt térbe lép be a férfi, akivel már hatalmi harccá válik ugyanez a tánc. A nő minduntalan szükségét érzi partnere jelenlétének, hiszen táncuk közben tér vissza az életet jelentő zene, de ugyanakkor a függetlenségét is őrzi, az egyre többen megjelenő férfiakkal szemben. Itt már minden férfi táncos szürke ruhát visel, ezzel jelezve, hogy a nő számára már teljesen mindegy, melyikük karjaiból menekül, számára már teljesen egyformák. Az előző jelenetben már látott módon − lábaival egy-egy lépést tesz, karjait egyenként az égre emeli végül lógó fejét felemeli partnere, mint egy bábnak − összerakják őt a férfiak, majd egymás közt dobálják az egyre fáradtabb testet. Végül felrakják a fal tetejére, ahonnan megadva magát az őrületnek hátrabicsaklik a feje és leesik a görcsből felengedő teste.

Ezt követően ismét Majorosé lesz a színpad, aki belső démonaival küzd. Teste minduntalan őrült mozdulatokat hajt végre minden igyekezete ellenére. Ebből az állapotból Balaban Cristina ismételt megjelenése szakítja ki, akinek tükörmozgása a felismerést fejezheti ki. Egy pillanatra egyek tudnak lenni, ezt követően a „tükörkép” rögtön el is tűnik, mintha csak a képzeletünk szüleménye lett volna. Azonban Tóth Barbara által felidéződik fiatalsága és a rajta átgázoló férfiak hada, mintegy Majoros Balázs elé tárva azt a rengeteg testi és lelki kegyetlenséget és erőszakot, amit a nő elszenvedett. A nő üldözői Majoros Balázs jelmezével megegyező ruhákat viselnek. Ezzel sugallva, hogy talán ő maga volt az, aki ezt a rengeteg fájdalmat okozta. Ebből ocsúdva, a falból egyre több alak tűnik elő, majd el, míg a férfi le nem dönti azt, ezzel szabadjára engedve elméje minden teremtményét. Végül csak önmagát találja minden alakban, akik vele egyforma öltözetben jelennek meg. Őrült táncukba minduntalan csatlakozik a férfi, miközben a nőt keresi, majd őt is összerakják és a Bolero fináléjában levetik egyenruhájukat, eltűnnek. Ketten maradnak a színpadon, a nő és a férfi. Balaban Cristina azonban már hajlott hátú idős asszony, aki beleőrült élete legnagyobb hibájába. Ruhája fakóbarna. Rohamok formájában újra és újra a szürke kabátot keresi, majd összerogy. Ekkor már hiába rohan segítségére a férfi. Kettősük alatt már Arvo Pärt Für Alina című darabja szól, ezzel folytatva a Bolero minimalista monotonitását az öregkorhoz jobban illő erőtlenséggel. Míg a nő teste hol görcsbe rándul, hol teljesen tartását vesztve elernyed; addig a férfi egyre kétségbeesettebben próbálja felrázni és összerakni. Mozdulatai fizikoterápiás tornát idéznek. A test talán gyógyítható, de a lélek már halott. Hiába minden, képtelen kontaktust teremteni a nő üres, semmibe meredő tekintetével. A nő az őrületé lett visszavonhatatlanul, így a férfi elvesztve élete egyetlen célját egyszer még visszanéz, majd felmászik a falra és leveti magát.

walkingmad

Fotó: Nagy Attila. Forrás

Inger erősen cross-over táncnyelvvel dolgozik, ami kihívások elé állította a Magyar Nemzeti Balett elsősorban klasszikus repertoárt táncoló társulatát. A témának megfelelően szabados, eltúlzott és szabálytalan mozdulatokat, valamint földmunkát vár el a táncosoktól. Ugyanakkor megköveteli a klasszikus balett feszes pontosságát, hogy a látszólagos káosz ne essen szét. A megjelenő táncnyelv sokat merít a popkultúrából, az abban megjelenő mozdulatok szexualitásából és humorából. Egy-egy mozdulatsor ismétlése nagy szerepet játszik a zenében is megjelenő monotonitás kifejezésében, ami akaratlanul is része életünknek és sokszor cseppenként tesz hozzá lelki elfogyásunkhoz.

A díszleteket és a jelmezeket is jegyző koreográfus egy multifunkcionális falat álmodott meg darabja egyik főszereplőjének.  Ez a fal, akár az élet metaforájaként értelmezzük, akár akadályként, lehetőségek tárházaként, egyszerre lehet biztonságos és börtönszerű. Két világra osztja a teret, élőre és élettelenre, külsőre és belsőre. Ajtói hol adnak, hol elvesznek. Alkalmas kitágítani a teret és beszűkíteni azt. A térkonstrukció másik fontos eleme a fény, melyet Erik Berglund tervezett. A reflektorok helyenként árnyjátékot hoznak létre a falon. A színpad végében elhelyezett lámpasor sziluetteket alkot, a külső és a belső világ váltakozásának kifejezését segíti. A sárgás fények által megtört sötétség az élet fokozódó alkonyának illúzióját kelti. A jelmezek szintén minimalista elvek mentén készültek. A nők és a férfiak azonos szabású ruhákat viselnek. A három nő a színszimbolika mentén kék, bordó és barna, egyenes szabású, díszítésmentes ruhában táncol. A férfiak egyszerű ing- és nadrágpárosítást viselnek. A fiatalkori jelenetben még élénk színű ingeket viselnek szürke nadrággal, majd szürke felöltőt barna inggel és kalappal, így téve őket teljesen egyformává és a Bolero fináléjában a szintén kalapban és felöltőben közéjük álló lányokkal együtt felismerhetetlenné. Majoros Balázs az egyetlen, aki a kezdetektől fogva ebben a jelmezben van, így keltve azt az illúziót, hogy lényegében mindig őt látjuk.

Johan Inger alkotása egy megrázó tabló arról, hogy életünk hányféle módon válhat az őrület martalékává. Az őrületet talán tévesen tartják mentális állapotnak, hisz lelkünk szenvedései vezetnek el hozzá. A női lelket a sorozatos kegyetlenség öli meg, míg a férfiét a magány. Az őrület pedig nem más, mint a halál egyik formája: a lélek haláláé.

Bagi Ágnes

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: