Feketemosó: Van egy képem, hatszáz szavam

feketemoso-kisebbVan egy fényképem a háborúról. Sok fényképem van a háborúról. Van a rommá lőtt Lánchídról: mint a gyermekorvosi rendelő előszobájában, keresd meg a romok között az oroszlánt! Ott van a kép közepén, fejjel a föld felé. Aztán van egy másik, madártávlatból. Mintha savval öntöttek volna le faházakat. Villamossínek véletlenszerűen, épen. Ki tudja, a bomba, a vadászgép mi alapján válogat, mi marad meg épen és folytathatóan, a kilométerekkel feljebb eleresztett pusztítás mit hagy meg számunka. A véletlen milyen szerencsecsillaga óv meg inkább egy fát vagy egy útmenti szemetest, mint egy emberi életet? – Mizsur Dániel írja az Apokrif naplóját.

Van egy szokatlanul éles és színes fényképem a Blaháról. Nem, a szokatlan rossz szó, hiszen az időt, az évtizedet sem tudom, de villamos, a hatvanas áll a Rákóczi közepén és egy régi Ikarus, amilyen ma már nincs is forgalomban, szóval a kép elég régi ahhoz, hogy elnyeljen végre egy Ikarust. Nem, nem szokatlan. Inkább hinném hamisnak, mint szokatlannak. De azért Videoton, Daru-Daru, SZV – mondják az izzó neonreklámok. Kisszerűek, pontosak és hatalmasak, és elfog a gyanú, hogy mindez nem lehet más, mint egy jól berendezett makett-asztal, a hatvanassal, a túl éles fényekkel, a Szovjet Vasúttal, hogy ki lehet utazni innen, bármikor.

*

Van még egy szokatlanul éles fényképem, pár megállóval arrébb. Késő ősz van, itt ma is a késő őszt szeretem, ahogy kinéz mögüle nagy sárga betűkkel: Zwack, Feltámadás, Omnia, Modiano. Alig száz méterre innen, tenyérnyi levelek zörögnek. Liszt, Liszt. Moulin Rouge. Az a lejáró még mindig ott van, a kockakövet felszedték, a házak tetejéről lefújta a szél a túlméretezett reklámtáblákat, vagyis ledöntötte őket egy kor, nincs Feltámadás, a táblák helye viszont megmaradt. Egy kereszteződés, Oktogon, hosszú kabátos emberek állnak a kereszteződés közepén, a Feltámadás fényében, kalappal fejükön, ahogyan régen illik, a körút egykor izgalmasabb kirakatai előtt: lassan mosódnak el egy fényképről.

*

Van egy fényképem az egész városról, de elvesztettem. Pedig rajta volt, benne van (benne?)  a reményteli várakozás, ahogy átnézek a budai rakpart sötéten magasodó sorházaira, és a füstös október is, a könnyű köd, amely fennakad egy-két villanyoszlopon, miközben képes elnyelni egy egész hegyet, dombot, emelkedőt – hogyan lehetne rávenni pár kósza emléket, hogy fényképpé álljanak össze, fényképpé, amelyet nem hagyok el, nem hagyhatok el, amelyet a legmélyebb kétségbeesés sem képes szétoszlatni, mert hatalmas rend van, hatalmas rend uralkodik? És ebből is csak egy lehet, de ez az egy, az olyan mint a semmi, sok semmi fénykép lépdel, ténfereg keresztül egy életen?

*

Van egy fényképem a lakótelepről: a magasból, madártávlatból mutatja a panelházak elrendeződését – mint egy levél erezete. És a gondolat, az is rajta van, a hatalmi logika levélerezete ez, kevesebb élettel, több lakóhellyel. A gondolat régi, de ugyanaz, virágokat ültettek rá, fákat telepítettek, parkosították. Mégis felveri a gaz, vascsövek játékszerül, betontestek találkahelyül, uniformizált barátságok két ház között. Van egy ház a fényképen, amelynek csíkozása és a távoli horizont vonala éppen egybeesik: ott kel fel a Nap, bár ezt csak innen, szemből, bármelyik emeletről, ahol most állok és tartom kezemben a fényképet, csak innen látni. És én nem vagyok rajta a fényképen.

*

Van egy fényképem. Bár jobb lenne, ha nem lenne – igaz, akkor nem tudnánk, milyen felépülni egy gyors lefolyású, de súlyos betegségből, amely a test minden sejtjét megszállja, tankokkal és sortüzekkel pusztítja a házakat, hidakat, emberei életeket. Az Erzsébet híd az, a régi; a pesti hídfő látszik csak, a híd beleszakadt a Dunába – túl pompás lejárat a folyóhoz. Egy hatalmas test vált uralhatatlanná, magatehetetlenné. Azóta ennek a testnek minden sejtje kicserélődött vagy leváltották, a betegség azonban nem tágít, csak megfontoltabban, lassabban közelít – észrevehetetlenül támad. És ha nem lenne közös sejtünk, talán még akkor is látnánk a régi hidakat, a megszállt testeket.

*

Van egy fényképem a háborúról. Sok fényképem van a háborúról. Van a rommá lőtt Lánchídról: mint a gyermekorvosi rendelő előszobájában, keresd meg a romok között az oroszlánt! Ott van a kép közepén, fejjel a föld felé. Aztán van egy másik, madártávlatból. Mintha savval öntöttek volna le faházakat. Villamossínek véletlenszerűen, épen. Ki tudja, a bomba, a vadászgép mi alapján válogat, mi marad meg épen és folytathatóan, a kilométerekkel feljebb eleresztett pusztítás mit hagy meg számunka. A véletlen milyen szerencsecsillaga óv meg inkább egy fát vagy egy útmenti szemetest, mint egy emberi életet? Hány év, mire visszazöldül? És hány év, mire elfelejteni?

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: