Szőllőssy Balázs verse (archív)

Haza a magasbólapokrif_tavasz

(megjelent az Apokrif 2015/1. számában)

Hogy amikor megnyíltak a határok,
akár egy picinyke rés is, az utóbbi évszázadokban,
hogy akkor hogy megindult a tódulás, a szebb jövő:
az emlékekkel telített évtizedek felé;
hogy lehetőség és kétségbeesés miért és hogyan korrelál –
hogy erre kéne már valami megnyugtató megfejtést találni,
tűnödtem a repülőgép foteljában ülve.
Hazám a magasból lapos volt és átlátható,
ha nem takarta éppen semmi felhő.

Én mindig délre mentem, mert ott meleg van:
ezt elfogadható indoknak találom.
És keltem át a Tigrisen naponta,
és láttam, hogy milyen állandó készültségben élni:
az elgyötört föld emlékeit, fosszílíát, rozsdás ekét
a tarlóban tankok taposta ösvények mentén találni.
És aztán sétáltam át vasárnap éjjel Pestről Budára:
alattomos vagy ájult csönd, néhány gonosz gondolat
a metsző hidegbe bújva.

Nekem már nincs időm a Nyugat alkonyában hinni,
hisz arra sincs, hogy a retinámra tapadt
kognitív disszonanciákat töröljem –
könnycseppé redukálva gurulnak végig,
vékony csíkokba fagynak, ottmaradnak arcomon:
januárban jéghideg szűrő az atmoszféra,
mikor harminc kilométer per órával
tekerek át a városon, hogy elérjek
egy legújabb találkozást, hogy átlépjek egy legújabb határt,
hogy örüljek neki,
hogy itt vagyok.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: