Komolyan és tudományosan (könyvkritika)

Bognár Péter: A rodológia rövid története, Magvető Kiadó, Budapest, 2015.

Bognar_borito400


A Sajna-sebaj, a Bulvár és a Petri-díj után újra hírt adott magáról Bognár Péter, ezúttal A rodológia rövid története című verseskötetével.

A szerző volt szíves közzétenni, mik is azok a rodok: nos, a rodok azok a hosszúkás alakú valamik, amik néha keresztülrepülnek a kamerák által felvett képeken, és amikbe dús fantáziájú emberek hajlamosak felfedezetlen élőlényeket vagy ufókat belelátni. A rodok felkutatására és megismerésére törekvő tudományág a valóságban molylepkék elfogásáig jutott, Bognár költészeti fikciójában azonban évtizedeken át magas költségvetéssel dolgozó, kiváló képzettségű kutatók foglalkoztak titkaik megfejtésével.

A versek címeihez a kulcsot az A Squar-féle nevezéktan (107‒108.) adja. Eszerint minden rod egy számokból és betűkből álló kombinációt kap, amely magába foglalja rendszerezését és gyűjtésének időpontját. Ebben az értelemben a rod egyfajta emlékezet-lerakódás, amely aztán versformátumban kerül terítékre. Mivel a költemények nem-rodológiatudománnyal foglalkozó nagyobb részének címe megfelel az itt vázolt szintaxisnak, adja magát az egy rod = egy vers megfeleltetés. Csábító lenne a rod gyűjtési időpontját a költemény keletkezésével azonosítani, de az 1990 és 2022 közötti dátumok ezt nem támasztják alá.

A komoly és tudományos kötetcím a szerző-olvasó paktum jegyében már előre jelezte, hogy a tartalom szórakoztató és humoros lesz. Humor terén a K. O.-t a Gyalog galoppéra hasonlító gyilkos nyúl Antal fráterrel vívott párbaja viszi be (TM-0025/20190716), az elve komikus helyzetet pedig csak egyre fokozzák a rendezői utasítások, a latinos-egyházias transzcendencia idegensége, és a párbaj után a fráter leharapott fejéből megszólaló ima. Ugyanez a vers arra is példa, hogy Bognár nem fél tudatosan bárgyú rímekkel dolgozni, ha azzal komikus hatást érhet el:

A kámzsa remeg, a frátervér meleg,
Antalnál a bot, a nyúl viszont két fog” (31.)

Felugrik a nyúl, Tóni feléje nyúl” (32.)

Hasonló példa a szándékosan elrontott rímelésre:

Magas Eger várnak fényes az udvara,
Onnan jődögél le három szomorú pór,
A Kecskés, a Farkas meg én vagyunk azok,
Magas Eger várnak márvány az udvara.” (47.)

(TM-0027/20191213)

Utóbbi példában az előző versszakok alapján páros rímekre számítanánk, és a történet lezárására, vagy legalább erkölcsi tanulságra, ehelyett egy helyzetleíró, inkább kezdetnek beillő sort kapunk a záró mondat helyett, így egyszerre két elvárás hiúsul meg.

Nem az egri vár az egyetlen balladás költemény. A hagyomány-átértelmezési trend keretében a balladai tulajdonságokkal rendelkező versek természetesen nem az Arany János-i tradíció folytatóiként lépnek fel, hanem ironikus gesztusként, a műfaj kereteit felhasználva, de látványosan át is hágva azokat. Az egri vár balladájának felütése és szerkezete, párbeszédes-ismétléses építkezése megfelel a műfaji elvárásoknak, a munkások kelletlen modora, köpködése viszont nagyon távol áll az Arany-balladák stilizált-idealizált világától. A fehér csivava balladája (RGY-0014/20101017) kapcsán a hagyomány felfrissítésébe még beleférne, hogy nem egy patetikus hős, hanem egy öleb halála a tragédia, hiszen ezek a jelenkor nagy történetei; de a „Lepókozom, s jól van” (95.) és a hasonló megszólalások, illetve a házastársak kisstílű, érvek nélküli vitája olyannyira nélkülöz minden emelkedettséget, hogy hiba lenne a Vörös Rébékkel azonos mértékkel mérni a szöveget.

De nem a ballada az egyetlen műfaj és stílus, amelyet megidéz a kötet. A narrátor újabb és újabb szerepeket próbál magára: náci, kéjnő, munkás, bukott diák, összetört szívű szerelmes, mindegyiktől az adott figura nézőpontját és stílusát kölcsönözve.

A párbeszédes versekre általában jellemző, hogy még idézőjelekkel sem utalnak arra, hogy éppen ki beszél. Ennek oka egyes esetekben, például a náci-versek, vagy a családi állatkert látogatás-versek esetében, hogy azok nem annyira a beszédtettek vagy érvek bemutatásában érdekeltek, hanem inkább a diskurzus milyenségéről adnak ízelítőt – egyébként sikeresen. Aki a poénosnak szánt „Apa sírt / Anya sírt / A fasírt” felütés (87.) után még hajlandó tovább olvasni, annak garantáltan elmegy a kedve minden családi programtól.

A tudományossággal csak annak nyelvhasználatát felvillantó törmelékek révén érintkezünk, a jellegzetes, redundáns kötőszavak és logikai kapcsolatok által:

„Vannak, akik szerint […],
Mások szerint viszont […]” (13.)

Ahhoz, hogy […], így azonban csak
Annyit állíthatunk, hogy […].” (62. – kihagyások az eredetiben)

A redundáns elemek egymásra pakolásának az lesz az eredménye, hogy a kötet végére sem értjük, hogy a fikciós világban mik a rodok, de ezt egyáltalán nem is bánjuk, mert elfogadjuk, hogy a rodológia csak ürügy, hogy űrteleszkópokkal, lélekrészecskékkel és étertest-szubsztanciákkal dobálózhasson a szerző, bármit is jelentsenek ezek a szép sci-fi fogalmak. A beszédtörmelékekből való építkezés azonban a nem-rodológiatörténeti versekben is gyakori:

Nem az a bajom, hogy…
Nem azt vitatom, hogy…
Mi is voltunk fiatalok,
De ez egyszerűen nem az iskola feladata.” (133.)

Na igen, na igen, ez régen nem így volt,
Félre ne érts engem, én nem azt mondom, hogy,
Ez régen nem így volt, én csak azt mondom, hogy
Na igen, na igen, ez nem volt így régen.” (139.)

Bognár egy nyelvész pontosságával válogatja ki a beszélt nyelv legelkoptatottabb közhelyeit és formuláit. A maga helyén mindegyiknek megvan a funkciója, legyen az humor, a megidézett környezet hangulatának felvillantása, vagy a társadalom elé tartott görbe tükör. Ez azonban az egész kötet együltőhelyben való végigolvasását igen megterhelővé teszi, az olvasó háromnapos ünnepet rendez egy-egy, a valós világból hozzáférhető jelentéssel bíró szó után.

Az olvashatóság elleni hadjáratot pedig az idegen nyelvű betétek teszik teljessé, számos nyelven kapunk egy-két szavas törmelékeket a mongolig bezárólag, latinul, németül és magyar fonetika szerint leírt szláv (szlovák?) nyelven pedig teljes versszakokkal találkozunk. Az idegen nyelvűség szempontjából mégis a macska miatt összevesző szomszédok verse megy legmesszebb (RGY-0016/20151016). Itt a nyelvi jelek helyét fokozatosan versformába öntött geometriai formák veszik át (szövegromlás? ismeretlen nyelv?), a történet végéről így lemarad az olvasó – kérdéses, hogy az avantgárd után mintegy száz évvel izgalmas-e még az önfelszámolásig vitt kísérletezés.

Kérdés az is, hogy a kortárs magyar irodalom mit tud kezdeni ezzel a hanggal, amely ha már nem is ismeretlen, de mégis kirívóan szemtelenül röhög bele a néha már-már erőltetett komorsághoz szokott irodalmunk képébe. Azt hiszem, nem én vagyok az egyetlen olvasó, aki a kötet elolvasása után szurkol a sikerének.

Görög Dániel

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: