Feketemosó: Ilyen ez a kandúrszerencse

feketemoso-kisebbNyifu gyászosan konyuló bajuszán kövér gyöngyökben ült a macskamentás vérkoktél. Mindig csirkéset vett, mint általában a csóringer aktakukacok, Nyivor most szánalomból meghívta egy mókusosra. – Szendi Nóra írja az Apokrif naplóját.

Jó lett volna elpanaszolni valakinek, hogy előléptették, de Nyivornak nem voltak barátai. Kivéve – jobbhíján, mert mi másnak nevezhette – Nyifut, őrá viszont nem számíthatott. Illetve számíthatott, Nyifuval nem lehetett eléggé számolni, sajnos. Sejtette, hogy a szélnek eresztett exkolléga a változatosság kedvéért ma este is őt óhajtja szerencséltetni sirámaival: a távmiák mind sürgetőbben cserregett (hosszabb idő elteltével dallamot váltva), Nyivor már ezerszer megbánta, hogy ezt a saját bundájához és berendezési tárgyaihoz passzoló, letisztult színvilágú, ám böhöm termetű és hangú szürke papagájt választotta. Még csak letakarni sem lehetett, mert vak volt.

Egyelőre kivárt. Gondterhelten tömte a fejét kanáripástétommal. Az ötödik próbálkozásnál, érezve, hogy rövidesen rátör a rikácsolástól rezonáló papagájnyak átharapásának vágya, inkább a készülékhez lépett, szélesre nyitotta a madár csőrét, és egy kelletlen eeegent nyeffentett a torkába. Időigényes és irritáló volt így kommunikálni, várni, hogy a szavak a hangszalagokra csatlakoztatott vezetéken keresztül eljussanak a másik papagájtorokig, majd ugyanennyit arra, hogy válasz érkezzen: soha nem értette, miért javasolta Mufronc a beszerzését a cég dolgozóinak. Persze, immár kezdte kapisgálni: ez is amolyan kutyadolog, kísértsen állandóan a falkaszellem, ne lehessen egy perc nyugtod az izgága kollégáktól! Ma semmilyen formában nem volt kíváncsi Nyifura, nemhogy egy papagáj közvetítésével (a hang, bár felismerhető volt, valahogy mindig parodisztikusan csengett), úgyhogy azzal zárta rövidre a dolgot, jobb ezt élőben megvitatni, találkozzanak a Prémben.

Kellemetlen dolog. Valahogy beleragadt, figyelmetlenségből. Az ismeretségi köre legkínosabb figurája egy idő óta teljes természetességgel formált jogot a legjobb barát titulusra. Égnek állt a szőre bizalmaskodásától, hogy a szeme láttára harákolja föl a gyomrában összegyűlt szőrgalacsinokat, amelyek, tekintve, hogy Nyifu szinte folyamatosan vedlett, meglehetős gyakorisággal termelődtek újra, vagy hogy képtelenség előtte nőstényeket szóba hozni anélkül, hogy ne dobná szét a hátsó lábait, és kezdené neurotikusan nyalogatni az ágyékát.

A Prém ápolt bundájú, laza pózokban elnyúló, koktélokat lefetyelő, esetenként formatervezett, letekeredésgátlóval ellátott gombolyagokkal szórakozó közönségét pásztázta. Csak most össze ne fusson valamelyik céges nagyfejűvel: így is állandóan szerencsétlen csatlósa miatt ugratták. Nyifu, mint valami feketévé száradt, kupacnyi guanó, a pult mellett kuporgott, fátyolos, vészesen tompuló tekintettel meredve az előtte álló utolsó cseppig, illetve kishíján kiürített tálkákra. Gyászosan konyuló bajuszán kövér gyöngyökben ült a macskamentás vérkoktél. Mindig csirkéset vett, mint általában a csóringer aktakukacok, Nyivor most szánalomból meghívta egy mókusosra, majd sietve egy félreesőbb, kétszemélyes kosárhoz noszogatta. Nyifu maga alá húzta lábait, és elányatlanodva emelte rá fakózöld tekintetét.

– Hát hogy nézel ki – csóválta fejét Nyivor. – Nyald már meg a pofád.

– A pofám – ismételte fájdalmasan Nyifu. – A szegény, meggyötört Nyifunak legalább van pofája! Nem úgy, mint annak a túltenyésztett, tányérarcú kutyaházinak, aki szívószál nélkül inni sem képes – prüszkölt Nyivor képébe némi nyállal kevert vérpermetet. Nyivor viszolyogva húzódott hátrább, és tüntetően tisztálkodni kezdett.

– A kibagzott pedigréjére olyan büszke! A patkánybőrös retyerutyájára! A közönséges háziak eleve mínuszból indulnak nála! – Nyifu példákat kezdett sorolni, valahány nekikeseredett korttyal bőszebben, hogy vele, mindenki kaparófájával csináltatnak mindent, langyosítson tejet a cég partnereinek, mint holmi titkárnő, de a körbekínálással már azt a nímand brit rövidszőrűt bízzák meg a recepcióról, és miért, kizárólag a tömött bundájáért meg a kerek pofájáért.

És milyen igazuk van, gondolta Nyivor. Lopva Nyifu könyöknél kikopott, fénytelen fekete szőrére sandított. Ami azt illeti, ő is elég büszke volt a pedigréjére. A másik orosz kék kollégát, a piperkőc Purrovot ugyan lenézte, nem győzte röhejessé tenni a háta mögött, amiért munkaidőben is tengerimalachájjal kenegeti a bundáját (amit ő csak titokban és otthon csinált), de mindig kapható volt a cinkos összekacsintásokra fajtafennsőbbségük tudatában.

Nyifu már az örökös hajtásnál, az elmaradó fizetésemelésnél és a testét elsorvasztó, olcsó szárazkajánál tartott.

– Nyilván mindenkinek mást jelent a túlterheltség – vetette közbe szárazon Nyivor, míg felrémlett előtte a főnöki ajtóbillentésre hisztérikus kapkodással testhelyzetet váltó („Csak mosakodtam, hehe…”), az akták közé nősténymacskák illatozó szőrcsomóit dugdosó Nyifu –, de nem gondolod, hogy egy egészen kicsi szereped neked is…

– Ha a macskatársadalom kiveti magából a boldogtalan Nyifut – nyervákolta a begőzölt Nyifu rá ügyet sem vetve, fokról fokra irritálóbb hangerővel, amire oda is fordult három vakítóan kék szemű, modellnek tűnő sziámicicus –, majd elmegy munkát keresni a kutyáknál! Náluk legalább számít a szakértelem! – Nyifu szája felhabzott. A sziámilányok megvetően fordultak vissza velővel díszített, impozáns koktéljaikhoz.

– Nincsenek neked elveid, Nyifu? – érdeklődött álszent pofával Nyivor.

– Spriccelek az elvekre! – böffent vérbuborékot Nyifu. – Ha másra nem vagyok jó – hangja elcsuklott az önsajnálattól –, legföljebb bedarálnak kutyatápnak! Érdekel is bárkit! Kinek is hiányozna a szegény, sorsüldözött Nyifu?

– Szerintem inkább neked hiányzik valami – terelte Nyivor a kétségtelenül némi joggal felmerülő kérdést más irányba. – Egy kiadós bagzás, az! – folytatta bölcsen. – Bekapsz egy adrenalt, tüskére szúrsz valami bigét, kialszod magad, aztán átgondolod józanul.

– Bigét – ismételte Nyifu kásásan. – Gondolni sem akarok rájuk, a múltkor is agyba-főbe vertek.

Reménytelen, gondolta Nyivor. Tekintete a pultnál álló, selymes szőrű cicababára tévedt. Nyifu rövidesen kidől, neki pedig nem ártana szórakoztatóbb társaság után néznie.

– Hozzá’ má’ még egy kör mókust! – nyeffent Nyifu nehezen forgó nyelvvel. – Dupla mentával!

Nyivor a pulthoz érve még visszasandított rá: elcseppenő nyállal mormolászott valamit maga elé. Kutyafaszát kap, nem mókuskoktélt.

– Szevasz, cirmoskirálynő – kígyózott a reménybeli zsákmány mellé. – Két adrenalovka lesz! – intett lazán a pultosnak.

A szépség alig észrevehetően megcsóválta a farkát, és hűvös gyanakvással mérte végig. Hát persze, nehezen adják magukat.

– Milyen forró a levegő – dorombolta Nyivor mély, búgó hangon. – Csak nem tüzel itt valaki?

– Valaki biztosan – vetette oda fokhegyről a cica. – Keresd meg, biztos téged vár.

– Talán egészen közel – somolygott Nyivor sokat sejtetően. Az adrenalinsnapszra sandított. Minél előbb bele kéne diktálni. Meg magába, sosem árt némi grátiszfickósság. Utálta, de kikerülhetetlennek tartotta a bájolgás kötelező köreit: a nők ostobák, és egymástól tanulják el az ostobaságot. Egyet tudnak: egészen addig játszani az érdektelent, amíg horogra nem akasztják őket. Mindig és mindenkinél ugyanaz a forgatókönyv, csak végig kell nézni a Prém orrukat húzó, unatkozást mímelő cicababáin, aztán nyaranta mégis a rívásuktól hangosak a terület szélén diszkréten elhelyezett bagzófülkék.

A női ridegségen tehát nem nagyon izgatta magát, ám az határozottan kizökkentette, amikor a kocsonyás snapsz (megkönnyebbült) felcuppantása után konstatálnia kellett, hogy a cica hozzá sem nyúlt a sajátjához. Mindörökre adós maradt a frappáns reakcióval: míg kettőt pislanthatott, hogy meg ne szédüljön látványosan a méregerős egérhormon-koncentrátumtól, zsömleszínű, marcona pofa úszott be a képbe. A cakkozott fülű, dagadó izomzatú kandúr csupán egyetlen pillantást pazarolt rá, de az meg is tette a hatását: Nyivorban azonnal nyifunyivá lapult a férfiasság.

– Tetű alakok járnak erre a helyre, nem igaz, szivi? – fordult nőjéhez a széleshomlokú dög.

– Én inkább sajnálom őket – nyomott el egy ásítást a cica.

Kifelé menekültében Nyivor a szeme sarkából még épp elcsíphette, ahogy Nyifu arccal a kosárba nyaklik.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: