Feketemosó: Utazás, megérkezés

feketemoso-kisebbNyáréjszakai ciripelés, emberi fül számára kiismerhetetlen összhangzás, koncert, majd bagolycsönd, reggelig kitart. Az utcán véletlen közvilágítás, lassan dőlő oszlop fénylik, mint a varázspálca, annál erőszakosabb árnyékok vetülnek rám, mozgó árnyak az utca sötétjéből. Szégyellem lépteimet, betolakodó vagyok, aki talán nem is létezik itt igazán, legalábbis nem erőteljesebben, mint a rá vetülő utcai árnyak, amelyek az új nap legelső tüneteinek megjelenésével egy időben szertefoszlanak, hogy átvészelve a nappalt újra elfoglalják méltó helyüket az este leszálltával. – Mizsur Dániel írja az Apokrif naplóját.

Mint valami távolodó vakuemlék, a karfiolföldek penészzöldje, a paradicsommezők guruló pirosa villan eszembe az utazásra gondolva, a fonákjukat mutató levelek, a sárga búzaföldek az erdők előterében. Majd az égre kifeszített vászon, a festmény-ég egy darabja, alul a felirat: használt iparcikk, neonfényben. Úgy teszek, mintha idevaló lennék, én már ismerős lehetek, kényszeresen fordítom el tekintetem a város tömörségét maguk mögött tudó mozaikföldekről. És éppenséggel azt is tudom, hogy a patyomkin-erdők mögött vadvizű folyó kanyarog, széles és komótos kanyarokkal szelve át a síkságot, mindig a kerülőutat keresve, mintha nem is akarna megérkezni céljához, a tengerhez. Ahhoz, hogy a holtághoz érjek, még túl kell esnem a szélesen elterülő síkság rám szakadó szabadságán – úgy látszik, a földekkel itt bármi megeshet, penészzöld váltja a búzasárgát, egy átmeneti erdős részen túl szabályos sorokban hátukra fordult pókok: földjükből kiforgatott, széles törzsű fák mutatják megadón az ég felé gyökerüket – mintha a fák csoportosan követtek volna el itt öngyilkosságot, ötletem sem támad, miért ez a szervezett merénylet. Az út mentén lépkedő gólyák jelenléte valamelyest tompítja, majd a templom és a temető természetes összetartozása végleg felszámolja a látvány abszurditását.

Nem is tudtam, hogy ennyi út vezet átmeneti városomba – ez valamelyest megnyugtat, van merre menekülnöm. Egyedül érkezem, éjszaka van, az utolsó járat messze rak le szállásomtól – annak ellenére, hogy évek óta járok ide vissza, hirtelen most nem is tudom, merre kéne indulnom. A kezdeti és némiképp tettetett bizonytalanság hamar elpárolog, hiszen – annak ellenére, hogy vidéken vagyok – az éjszaka mégiscsak arra sarkall, hogy mihamarább biztonságban tudjam magam. Süppedő homokban taposok, túl sok energiát fordítva arra, hogy járásom egy hétköznapi ember képét mutassák a kívülállónak – már ha volna itt bárki is: az alacsony, kétszintes házak alszanak, az ablakok mögött nyaraló családok alszanak, alszanak az éjszakai állatok is. Felgyorsítom lépteimet, bánt ez a leülepedett csönd, nem zavarja fel semmi, csak saját lépteim zöreje, a süppeteg homokból újra- és újra elrugaszkodó lábfejek árnyékhangja, de ez is – mintha egy hártyavékony üvegbúra lenne fejem körül – tompítva érkezik fülembe, mintha nem is evilági talajon próbálnék előrébb jutni. Nyáréjszakai ciripelés, emberi fül számára kiismerhetetlen összhangzás, koncert, majd bagolycsönd, reggelig kitart. Az utcán véletlen közvilágítás, lassan dőlő oszlop fénylik, mint a varázspálca, annál erőszakosabb árnyékok vetülnek rám, mozgó árnyak az utca sötétjéből. Szégyellem lépteimet, betolakodó vagyok, aki talán nem is létezik itt igazán, legalábbis nem erőteljesebben, mint a rá vetülő utcai árnyak, amelyek az új nap legelső tüneteinek megjelenésével egy időben szertefoszlanak, hogy átvészelve a nappalt újra elfoglalják méltó helyüket az este leszálltával.

Ki érkezett meg és hova?

Egy utazás, követve az éjszakát, lehetne az utolsó is, és az első is, kezdet vagy vég: mindegy; hiszen áttetsző vagyok ezeken az alföldi utcákon, létezésem mégis elfogadhatóbb (igazabb?), mint bármikor a városban, ahonnan jövök. De nem, nem otthonra találok, nem, csak elszabadulok, kiszabadulok, önkéntes száműzetés – itt a hang nem takar el semmit, és nem kell gyanakodnom, eltűnik a sűrű habzás, a rosszkedv láthatatlan permetje bőrömről. A hetekkel ezelőtt kinnfelejtett vödör még mindig ugyanúgy, szájával lefelé áll az udvar márványkövén, ahogy hagytam – akár zavarhatna is a vödör tehetetlensége, szánalmas, ahogy itt áll magatehetetlenül forró nyári hetek, esőzések és szárazságok, nappalok és éjszakák váltakozása után is, ugyanakkor mégis nyugalommal tölt el a tudat, hogy itt az élet fogaskerekei lassabban mozdulnak, a belső viszontagságok sodrott huzalai itt egyre gyengébbek.

A farönkökből kivágott székek is ugyanúgy merednek bele az éjszakába, mint bármikor máskor, valószínűleg az idők végezetéig így állnának, ha a feledés sűrű gazvirága fel nem verné előbb-utóbb az udvart, elrejtve őket az olyan gyanakvó és sajnálattal teli tekintetek elől, mint amilyen az enyém.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: