Tücsköt, bogarat – darazsat és medvét (FISz-tábor, 2015, 4. nap)

Gál Soma élménynaplója Visegrádról a FISz-táborból

00-fisztáborTényleg összehordtam mindent az ország egyik (ha nem a) legjobb irodalmi táboráról. Próbáltam megragadni az általános fáradtságot, a meleg és a gazdag program okozta kimerülést, és vesztemre ez nem sikerült.

Úgyhogy az utolsó napom a tervezett esti lazítás helyett (majd úgyis otthon írom meg a naplót) bocsánatkérő körökké vált. Na, de haladjunk szép sorjában!

Megint felkelünk. Megint reggelizünk, hosszúkávéval. Egy nagy pohár vizet is megiszunk, kezd visszatérni a kánikula. A faházban lecsapok egy darazsat is.

Hát igen, kedves Olvasó, a tábor házait este ellepő lódarazsakról eddig még nem ejtettem szót. Bárhova menekülne előlük az egyszeri táborlakó, megtalálják (kivéve talán a fürdőszobát). „Jaj, de szép is volna itt az élet… ha ezek a rusnya darazsak nem lennének”, hogy a Hóvirágünnep című cseh remekből idézzek klasszikust. Mészáros Marcit meg is csípi egy, a fején. Ivott is utána vagy egy liter kalciumot. De mondom, senki sincs biztonságban tőlük, nem válogatnak, bár leginkább csak akkor támadnak, ha veszélyben érzik magukat.

Miután azt az egyet elkaptam, kezdődik a nap, és kezdődnek a meglepetések, hogy olvassák ezt az élménynaplót, még a táborból is. Bemutatkozunk Patócs Lászlóval, az előző napon az ellenfél csapatát erősítő Lacival, megbeszéljük egyből, hogy nem volt komoly az a belépő és ma is rúghatnánk a bőrt, ha más is benne van.

Addig még sok az idő, sok a program, a záró nap lesz a legsűrűbb. Nem megyek messzire, a mi házunk mellett tartja líraműhelyét Csehy Zoltán. Bárány a farkasok közt, nem tagadom, a kritika mellett ebben a  műfajban érzem a leginkább kibicnek magam, tartottam is tőle, mennyire értem majd meg a munkát (fáradt fejjel), de Urbán Bálint és Szabó Csanád rábeszélnek; jó lesz, sőt, jobb. Az ő versek megbeszélése következik.

És még két táborlakó lányé, a nevüket nem tudom meg pontosan, hiszem a bemutatkozásokon már jó pár napja túl vannak, már munka zajlik, komolyan és gyorsan. Persze, a vers műfajilag megengedi, hogy egy-egy szerzőtől több művet megbeszélhessünk, ráadásul sorról sorra haladva. Csanádról Murzsa Timi említette már, hogy nagyon tehetséges, mégis ledöbbentem, hogy egy gimnazista költő hogyan képes ennyire magabiztos kézzel nyúlni komoly családtragédiákhoz, erős és borzongató képekkel operálni?! Alig javít rajta a műhely, a Kalligram korábbi főszerkesztője is közlésre méltónak találta a fiatal fiú verseit. Ahogy a két lányét is: egyikük első versét, egy dallamos, mantrázó prózaverset egy lift megszemélyesedésével a középpontban, másikuk avantgárdhoz közelítő képi világgal, plasztikus leírásokkal utazásokról (ez a vers volt jelen naplóíró szerint a legütősebb, de a négy vers közül, amiket megosztott velünk a munka során, mindben más és más hangot ütött fel). Következik Bálint és a közel-keleti városokban utazó ciklusa, egészen hibátlanok ezek is, el is pirulok bele, hogy nem kerültek kezembe a szövegei, holott a portugál szakos megismerkedésünk révén barátomnak mondhatom. Ezen a műhelyen is begyűjtök egy nagyon jó definíciót: Csehy a verset mint „kirakósjátékot a fantáziával” jellemzi.

Közben volt az ebéd, ma is mindkét műhelysávot ugyanott töltöttem, de az ételek már tényleg eltűntek az emlékezetemből (pedig jó volt a konyha!), annyit röhögünk, anekdotázunk az étkezések alatt. Már itt is mérhető a fáradtság: előkerül az agresszív kismalac, ősrégi viccek és fájdalmas szóviccek, amiről köztudott, hogy jelzi a feleknek, hogy fel kell adni az utolsó kenetet a beszélgetésnek.

Látszik, hogy nem fogunk már focizni a műhelyek, de még a vacsora után sem, ki a talpát, ki a bokáját fájlalja, Renátó jelzésértékkel inget ölt, Kollár Árpi hatalmas husánggal sétál egész nap. Sebaj, elütjük az időt egy kis Fekete Péterrel! A bájos Csehy Flórával játszom (persze háromból háromszor laposra ver, nagyon profi játékos), saját készítésű pakli, megelevenedik rajta rajzokon a tábor összes fontos szereplője: Kollár elnök sétabottal, a görkorcsolyás nyuszi, darázs, bagoly, fehér és fekete cica is dukál, a túrabusz. És egy hatalmas, vérfagyasztó medve! Pont olyan, mint a pólómon is, amit a pultnál vettem szuvenír gyanánt.

Ennek a medvének találkozom aztán a kis unokaöccsével. Barnabással a réten futok össze, a PoetVlogos és (mint megtudtam medve úrtól) Pesti Mesés lányokkal cammog forgatni, szótlanul. Tóth Melittával, a menedzserével lebeszélek egy interjút estére, hátha akkorra közlékenyebb lesz. Furcsa, a videókon határozottan vidámabbnak tűnt. Hát mindenki fárad, ismétlem magam, de ez játszhat közre abban, hogy Nagy Eszteranna sértőnek érezte a második naplóm, bocsánatkérés, magyarázkodás, őszinte csodálkozás, hogy hogyan lehetett a szavaimból azt levonni, hogy amatőrnek tartanám őket.

Nem is értek a kamerához. Vagyis inkább semmilyen technikához. A tudósításhoz sem. Csak annyit, hogy itt kihasználhatom az alkalmat, hogy kalapom emeljem a tábor összes szervezője, dolgozója, tudósítója, operatőre, vendége, alkotója, kutyája előtt!

Kivéve a darazsakat! Nélkülük szebb lenne az élet.

Ötkor a szokásos center pályán, a PopsztáRock Trió (bocs az önkényes névadásért, a más emlegetett Urbán Bálint–Makai Máté–Mucha Attila felállásra gondolok itt) ellövi utolsó, erős puskaporait, szakadó húrral, gitárcserével, recsegő hangfallal baró próbatermi hangulatban, bemelegítve a közönséget a beszélgetésre Markó Bélával. A sorban negyedik napra meghívott, negyedik József Attila-díjas költőt Elek Tibor kérdezi versformákról, főleg a szonettről, szonettkoszorúról. Bőven nem ez az egyetlen forma, amiben a szerző alkot, de valóban ez a legérdekesebb téma a közönség számára, hogyan lehet egy ilyen nehéz, mérnöki magasságokba emelkedő feladatot megoldani? A Festékfoltok az éjszakán kötet medrében folyik a beszélgetés, elúszik szemünk előtt egy Munch, majd egy Tintoretto (egy szóra felmerül Markó politikai pályája, felszisszenek, de szerencsére csak az információk teljessége érdekében hozza fel Elek Tibor), és végül hallhatunk hármat Markó stációkat felidéző „kis dámáiból”, ahogy ő a szonettet meghatározta.

És még mindig messze a nap vége (egyben rá kell eszmélni, hogy a táboré is), az eddigieknél rövidebb pihenő után kezdenek bele Láng Orsolya  prózakötetének, a Tejszobornak a bemutatóját az Előretolt Helyőrség, név szerint Gondos Mária Magdolna vállalta magára (vele együtt vonatoztam még Pestről, és csak Tücsökként ismertem a beszélgetésig), de nagyon akadoznak a nyelvek és a közönség is az utolsó korty fehér- és rozéborokért rohamozza meg a pultot, mintsem a gyönyörű allegóriát Halról és Madárról. Megérkezik Hyross Feri, kalandosan, a facebookon Kabai Lóránttól értesül, hogy ma van jelenése a pályázat eredményhirdetésén, nem pedig szerdán. Nagy örömmel üdvözlöm (annyira, hogy kicsit rá is ijesztek), jó olyan szerzővel találkozni, akit már szerkesztett az ember (pláne, hogy ezidáig alacsony a számuk, akik ebbe a halmazba tartoznak). Sztorizgatunk kicsit, míg a Kalapos Éva–Hermann Zoltán duót hallgatjuk, Évi hangja egyébként rám mindig nagyon andalítóan hatott, kicsit szomorkás lettem az eddig meghallgatott előadásai után, most sokkal aranyosabbak a dalok, vidám lesz kettejük zenéjétől  a padok társasága. A felolvasások elé ékelt koncert megteszi a hatását, frissebben hallgatjuk a lengyelre ültetett magyar verseket (és vice versa), bár nem tudunk ezen a nyelven, megint megállapítom, mennyire kellemesen dallamos (mint általában a szláv nyelvek). Szegény Feri egyre jobban izgul, az eredmény miatt is, és mert haza kell érnie, sajnos másnap munka, nem állítja meg a világát egy irodalmi pályázat. Pedig mennyire megérdemelné! Első helyezettként konferálja fel Kabai, Purosz Leonidasz és Horváth Imre Olivér után, a prózai anyagok közül pedig Antal Andrea, Szerényi Szabolcs és Makai Máté pályamunkáját találta a legjobbnak a négytagú zsűri (név szerint Fráter Zoltán, Kabai Lóránt, Nyerges Gábor Ádám és Urfi Péter). A maratoni (majdnem hat órás) felolvasást öt percenként tapsvihar szakította meg, felszabadult, boldog buli következett az alkotás örömétől mámorosan, és hogy a barokkos körmondataiból most végre kifarolhasson az egyszeri élménynaplós, lezárja a tudósítást egy szimpla búcsúzással. Visegrád, pihenj rá a jövő évi zsizsegésre!

***

Ui.: Rendben hazajöttünk, egyben vagyunk. Mindenkin úrrá lett a fesztiválos poszttrauma, afterparty ötletét tervezzük, már készülünk a holnapi (csütörtök, 6 óra) Lengyel Intézetben tartandó bemutatóra, a darazsakat pedig sikeresen otthagytuk.

Gál Soma

2015. július 22.
Mogyoróhegy, Visegrád, FISz-tábor

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: