Gál Soma élménynaplója Visegrádról a FISz-táborból
Ahogy telnek a napok, mindenki később kel fel a reggelihez.
Az egyszeri tudósító pedig megjárja, mert bár reggel ébred, hogy befejezze a kis naplóját, a szervezők már a nagy tömeghez idomultak: fél kilenckor még nincs tejszín vagy tej a kávéba. Tényleg pihenni kell inkább.
Kellemes blues-jammelést hallgatva fejezem be a második nap krónikáját. Közben már utánakérdezek többeknél is, merre van a lengyel-magyar fordítóműhely pontosan. Végül Szőllőssy Balázst követem, mellesleg elviszünk egy akkut is, hogy gondtalanul folyhasson laptopról a fordítói munka. A cipelésben kifáradva pillantom meg a tábor legszebb látványát: a művház mögött, kvázi egy párkányon zajlik a workshop, látni az egész kanyart, minden hegy-völgyet, az elsuhanó vonatokat, mégis angyali a csend. Tényleg adottak a feltételek a jó munkához.
Kellenek is, láthatóan mindenki kimerült, tényleg embertelen munka fordítónak és költőnek egyaránt egyik pillanatról a másikra nyelvek között átkapcsolni. Amikor Anna Butrym elkezd dolgozni Fehér Renátóval és Michał Czajaval, teljesen megértem, mennyire fontos volna az alvás. Mindennél bensőségesebb munka ez: a fordítók már előre nyersfordításokat készítettek, de minden versen, azoknak minden egyes szaván újra át kell futni a mindkét résztvevő költővel. Deres Kornélia versei vannak terítéken, amikor odacsapódom (ő betegség miatt nem tudott részt venni a táborban, innen is jobbulást kívánunk neki), bónusz nehezítés a fordításban egy olyan költőnő verseit elemezni, akit nem tudunk ott és akkor megkérdezni, mit is szeretett volna átadni soraival. Nehézsége mellett mégis ez a legszebb darab ebben a puzzle-ban. A trió (már amennyire szabad és tisztem megítélni) remekül veszi az akadályokat. Viccesen izgalmas, hogy a három nyelven zajló társalgásban (angolul, lengyelül és magyarul) még a „jön” ige szemantikája is hosszú, komoly beszélgetést igénylő probléma. Nem állom meg a külső megfigyelést, odasettenkedem a szöveghez, és próbálok belefolyni a munkába. Elzavarásról szó sincs, nagy örömmel fogadnak, és Renátóval közösen fejtegetjük a képeket, illetve magyarázzuk a magyar szólásokat. A másfél óra gyorsan elrepül, kettő is lesz belőle, már-már nincs is kedvem ebédelni, inkább figyelném tovább a munkát. Tinkó Máté, Mariana Cyranowicz és Kellermann Viktória is eredményes délelőttön vannak túl, a jól végzett munka örömével sétálunk a menza felé. Közben az kavarog a fejemben, hogy egyrészt mennyire várom, hogy másnap este felolvassák az elkészült fordításokat, másrészt nekifekszem a versírásnak, hogy jövőre részt vehessek ebben a szekcióban.
Azt gondoltam, hogy nincs téma, ami a fordító workshop alatt ne jönne szóba, hát az ebédlőasztalnál megtaláljuk: a ’90-es évek popzenéje. Megint túl fiatalnak érzem magam, hogy a felemlegetett számokat csak hírből ismertem meg, de Urbán Bálint megnyugtat: majd az esti minikoncerten felhúzhatom lexikai tudásomat popzenéből.
Délután visszatérek a kanyarteraszhoz, most Szendi Nóri is velem tart, Mariana Cyranowicz tart előadást a lengyel líráról, avantgárdtól napjainkig. Kicsit kicsúszunk az időkeretből, talán nem számolt a fordítás nehézségeivel, hogy Kellermann Viktóriának közben folyamatosan kell átültetnie magyarra a színvonalas előadást a lengyel futuristákról, konkrét költészetről, action artról és napjaink verseiről, amiket Lengyelországban meghatároz a reklámok, a média nyelvezete. Példaként a költőnő egy saját versét hozza, aminek sorai kizárólag lengyel autóreklámok szlogeinjeiből lettek átemelve.
Kitikkadtunk, bár határozottan jót tett az időnek az éjjel csendben átvonuló hidegfront, pompás sportidő. Próbálkozom is meggyőzni pár embert, hogy kerítsük elő az eltűnt labdát, Szőllő már hozza is, de csak kis háromszögezésre vagyunk jók, senki nem akar Dragomán György beszélgetése előtt kifáradni. Aki egyébként már meg is érkezett Szabó T. Annával, utóbbit a PoetVlog csábítja el forgatásra, előbbivel a Kossuth Rádió készít interjút. Nórival beszélgetünk, iszogatunk, amikor odalép hozzá is a riporternő. Én meg tök büszke vagyok, hogy egy Apokrif-könyvessel telik meg a kulturális hírek, ügyesen nyilatkozik nagyon (hallgassátok meg kedd vagy vasárnap este, Kossuth Rádió!).
Öt óra előtt még következik a kiskoncert: a húrok mögött Makai Máté, egy mikrofonnal kiegészítve Urbán Bálint, az ütemet pedig Mucha Attila szolgáltatja. Felpendül a Teenage Dirtbag, jó, ez még tényleg megvan nekem is. A második számot már felismerem, aztán igazi klasszikus magyar sláger, a Szomorú szamuráj szólal meg. Az ember egyszerre röhögne és bontaná fel a színpadot, annyira rock ’n’ roll, amit művelnek, én a backstage-ből (értsd: a zenekar mögötti széken ülve) hallgatom Nórival meg Tinkó Mátéval, a beszélgetésre viszont átülünk a közönség közé.
Szekeres Nikolett számomra nagyon szimpatikus módon azzal kezdi, hogy bemutatja Dragomán írói munkásságát, nem az az alapfeltételezése, hogy mindenki ismeri már betűről betűre. A fehér királyt olvastam eddig, meg tárcákat, a Máglyáról csak Bödecs Laci fanyalgásából van infórmációm. Hát, ha neki nem tetszett, engem akkor is meggyőzőtt a szerző őszintesége a „színpadon”, felszabadult humora, és sikerült közönségbarát mederben tartani a beszélgetést, nem csak egy regényt boncolgatni, hanem művészcsaládról, egy életpálya traumáiról, fordulópontjairól, filmről és főzésről beszélgetni. Dragomán igazi polihobbisztor, nem volt, amit ne sorolt volna fel érdeklődési körei között (kiemelném a programozást, amit nem társít az átlagember egy átlag íróhoz). Summa summarum is beszélt az írásról, szerinte egy jó laptop meg sok ülés szükségeltetik hozzá, és az írás kényszere, avagy a frázis, amibe mostanság egyre többet beleszaladok: hogy nem lehet nem írni. „Ha meg nem tudsz írni, – őt idézve – te vagy a hibás!”
A vacsora alatt már bizsergett a lábam, megint jöttek a focis poénok és anekdoták, elkezdtük a kezdők összeállítását, nagy taktikai megbeszélés. A Kollár-Tinkó-Purosz-Laci (vele sajnos nem mutatkoztunk be, pláne azután, hogy cipőben letaposta a nagylábujjam) klasszikus sorral szemben az árnyékékkel operáló Fehér-Makai-Urbán-Gál csapat állt fel. Neszlár Sándor kommentárral is szolgált, persze nem a klasszikus értelemben, és öt perc után, ami alatt felvettük az utazósebességet, már nem is lihegtünk annyira, hiányzott nagyon a mozgás. Mennyei megyei mintára jött a meccs utáni padozás sör-cigi kombóval, és a három zenész elkezdte komolyan elemezni a készülő esti koncert felszerelését.
Stílusos keretbe került a nap, bluesra ébredtem és három blues-folk gitáros zárta, a Lone Waltz Records (Zanzinger, András Upor, Duke Bluebeard) zenészei szólóban csaptak a húrok közé, erős fejbólogatós muzsikát varázsolva, aztán érkezett a dj-zés, a beszélgetős buli és néhány táncoló.
Így folyik egy jó lengyeles nap a FISz-táborban.
Gál Soma
2015. július 20.
Mogyoróhegy, Visegrád, FISz-tábor
Apokrif Online 
1 Comments