Feketemosó: Ahol a csend kezdődik

feketemoso-kisebbSzóval két napja érkeztem haza, és mint minden utazást követően, most is csaltam magam, hogy az élmény kiterjeszthető, és majd mostantól minden másképp lesz. Hogy az élmény svungjában békésen el lehet majd éldegélni. Aznap azt gondoltam, később lesz jobb és kifizetődőbb erről beszélni, hiszen az öncsalás ellenére azért azt tudom, hogy a túl friss élmény még nagyobb csalás – de ezt: akarom. – Mizsur Dániel írja az Apokrif naplóját.

Mint minden utazás, ez is olyan sebet ejtett rajtam, melyről tudom, hamar, túl hamar be fog hegedni, hiszen két nap, és újra az a szoba jelenti majd természetes közegemet, amelyből most kitekintve a lakótelep határán túl kibontakozó, lassan elnyúló dombjaira, nevetséges sóvárgás fog el a domboldalak nagyobb testvérei iránt.

Mert mindig megtalálom azt, ami felkeltheti a komolytalan sóvárgást; ami úgy tesz idegenné és hazátlanná, hogy a hegyek felidézett látványánál kívül nem ad semmit cserébe.

Egy víz nélküli kút a szántó mellett, egy pofátlan átverés, nevetségesnek érzem magam ebben az egészben.

Szóval két napja érkeztem haza, és mint minden utazást követően, most is csaltam magam, hogy az élmény kiterjeszthető, és majd mostantól minden másképp lesz. Hogy az élmény svungjában békésen el lehet majd éldegélni. Aznap azt gondoltam, később lesz jobb és kifizetődőbb erről beszélni, hiszen az öncsalás ellenére azért azt tudom, hogy a túl friss élmény még nagyobb csalás – de ezt: akarom. Szépen magasodó – mondjuk így lelkesülve – díszfal húzódik a két élet, két életem között, nem látni át egyikből a másikba, csak a sóvárgás köti össze őket: az ablakomból látható domboldalak, pedig észak nem is arra van!

De ha most mindezt el akarom felejteni, akkor fönt északon, a hegyekben van egy tó, benne egy apró félsziget, azon egy fenyő, ami valami láthatatlan súlytól hajol bele a tóba. Abba hullatja apró tűleveleit, vigyázva, hogy ne sértse fel feleslegesen a tó lágy felszínét. Nálam, aki nem tudja elviselni ezt a felfegyverzett nyugadalmat, és köveket hajigál a vízbe, csak hogy lássa, milyen sérülékeny minden, gondosabb mindenképp. A part mentén, ahol sekélyebb még a víz, avarszőnyeg takarja a lágy iszapot – látszik, hogy véletlen hullám sem zavarja meg a víz feszes felszínét, hiszen mit keresnének tölgyfalevelek, platánlevelek a sekély vízben? Ellenállva a hívásnak, hogy lerakódott avarszőnyeget felzavarjam, gondolataimmal követem a tóba beledöcögő, majd a túloldalon továbbcsorgó patak folyását, de egy pontnál elakadok, azon túl már nincsen tudásom. Talán jobb is ez így, kevesebbet tudni, hiszen nem élhetek itt, soha.

Ide csak a sóvárgás találhat utat.

Elég annyi, hogy a tó fölött egy vadászkastély magasodik, ami – tudva a hely nevét – olyan, mint egy nagyobb őrház. Még a Károlyiak építették a sziklafal tetejére, svájci mintára, kis darab egy másik országból. Mégis ez a vadászkastély a legelhagyatottabb itt, mintha félni kéne a régi család örökségétől – a kastély aljába befutó kisvasút eredetileg a fautánpótlásért felelt, olvasom, de ezt sem szabadna tudnom, nem rám tartozik, hogy egy ilyen helyen is gondolni kellett a télre. A történetet csak azért olvasom végig, hogy meghosszabbítsam saját jelenlétem, hogy tudjam, tudassák velem, én azért itt mégis betolakodó vagyok.

Szerencse, hogy a vadászkastélytól kissé messzebb, egy tisztás mellett lakom, így a bennem megelevenedő múlttal nem is kell törődnöm. Megelégszem a tisztás egyszerűségével, bőven van időm megfigyelni a felkelő, majd lenyugvó nap útját, ahogyan nyomot hagy a fák tetején; az éjszakából visszamaradó, a kinn felejtett tárgyakra vékonyan rátelepedő harmat illanását: a nappali józanság gondos munkáját. A Nap útjáról csak az erdő színelváltozásaiból értesülök, sárgából élénkzöld, majd rozsdabarnából mélyzöld; éjszaka a Hold is megbújik ott, ahol nappal a fák sűrűjébe be-bepillantva még kerestem valamit – csak akkor mutatja vakító fehérjét, ha a tisztás szélére sétálok, és onnan nézek az erdő némán magasodó fái közé. Fel sem tűnik az éjszakai csönd; csak a közelben folydogáló, a hegyoldalból kiomló kavicsokon és nagyobb köveken átbukó patak kellemes hangjátéka, valamint az éjszaka hírnökeként megjelenő vadak ágropogtatása töri meg az abszolút csöndet. Igaz, a patak csobogása állandó, de talán ez nagyítja fel a Kemence-völgy önmagában talán nyugtalanságot hozó csöndjét – a civilizált ember páni félelme a túl mély csendtől, amit maga a természet számol fel, gondolva mégis az emberre. Reggel valósággal szikrázik a tisztás, apró bogarak rajzásában próbálom felidézni, miért is vagyok itt, honnan jöttem, miért nem merészkedtem eddig soha a tisztáson túl kezdődő erdőbe.

Ennek a tisztásnak vagyok adósa és kiszolgáltatottja. És maga a hely talán egy életrevalóbb leírást érdemelne – vagy pont ezért: semmilyet.

Mint ahogy évtizedek óta egyetlen fénykép sem készült, sem a tóról, sem a félszigetről, a Károlyiak poros szobabútoraira pedig évek óta nem pillantott ember.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: