Az About-kategória egy játszótér. Egy értelmező játszótere. Olyan rovat, ahol irodalom és zene határai elmosódnak, a zene szöveggé válik, a dallam pedig a papíron is értelmet nyer. Tévéből, rádióból, csapból folyó, fesztiválokon harsogó, otthon, pihenés közben morajló jól ismert dalok következnek. Az értelmezések megpróbálnak rámutatni arra, hogy miért is szeretjük őket, vagy ha ez idáig nem szerettük, miért is szerethetjük őket. Vajon mit akar nekünk mondani az Esti Kornél Rohadt eső című száma?
Esti Kornél: Rohadt eső
Rohadt eső. Dühödt arcok.
Valahová tartanak.
Esernyőik összeérnek,
Meg is jegyzik maguknak,
Hogy szűkös a tér, rohadt eső,
Miért nem megyünk gyorsabban?
A reggeli köd lassan oszlik fel
A magasban.
Rohadt eső. Üres a tér.
Dél körül a napfényt,
Megmutatják, a rohadt felhők,
Túszul ejtették.
Szűkös a tér, sötét cella,
Kevés húsban túl sok vér.
Rohadt eső. Nem állna el,
Nem, már semmiért.
Rohadt eső. Unott arccal,
Valahová lépdelek.
Esernyőmet eléhúzom,
Ne lássák az emberek.
Szűkös a tér, rohadt idő,
Miért nem telik gyorsabban?
Esernyőmmel a rohadt esőn
Átmegyünk majd titokban.
Sokszor nehéz elviselni a szüntelen zakatolást. A mókuskereket, az állandó és mindennapi harcot. A dühödt arcokat. A pörgést, a hajszát és az ebből adódó feszültséget, figyelmetlenséget. Hogy unottan lépdelünk valahová, de a pontos cél ismeretlen. És azt is nehéz elviselni, hogy egy idő után képesek vagyunk megszokni mindezt. Érezzük, hogy szűkös a tér, mégsem történik semmi. Nem megyünk gyorsabban. Aztán persze a látszat ellenére sem múlik el semmi nyomtalanul. Robban, akkor, amikor a legváratlanabb. Ezt a tapasztalatot énekli meg az Esti Kornél Rohadt eső című számában.
Nehéz dal ez, mert lehúz, ránk telepszik és nehezen enged el. Érezzük a feszültséget, ami átjárja a szavakat és mondatokat, érezzük az ellenséges környezetet, és a mindent meghatározó szorongást. Azt az érzést kelti, hogy nem mi irányítunk, és ez kétségbeejtő, mert szeretjük a gyeplőt szorosan fogni. Mintha az életünk múlna rajta. Illetve: mert az életünk múlik rajta. Számtalan kérdés vetődik fel: miért rohadt az eső? Miért dühödtek az arcok? Miért ejtették rabul a napfényt a felhők? Miért csak titokban lehet átmenni az esőn? Át lehet-e rajta menni egyáltalán? Válaszok nincsenek, még sincs emiatt hiányérzetünk. A mondanivaló a szöveg retorikai erejének és tudatos megformáltságának köszönhetően tisztán fogalmazódik meg és jut érvényre.
Bár a dal középponti képe a fenti, a magasban lévő, és az onnan érkező eső, a lényeg mégis lent történik. Közvetlenül nincs összekötve, hogy ami rossz, és hogy ami a „dühödt arcokat” okozza, az az esőnek köszönhető-e (az egyetlen utalás a napfényre vonatkozik, amit a felhők ejtettek túszul), mégis összekapcsoljuk magunkban a kettőt, és azt gondoljuk, hogy az eső hatással van a lenti káoszra. Ezt a hatást azonban semmi nem igazolja. Nem igazolják az összeért esernyők és ezek fenyegető számontartása, nem igazolja a szűkös tér és a sötét cella. Direkt kimondva ok-okozati összefüggés nincs tehát a két horizont között, mégis úgy érezzük, logikailag összeférnek. A földi folyamatokra befolyása van a „rohadt esőnek”, ami talán csak akkor áll el, ha az „esernyők szintjén” történik változás. Így viszont ördögi körbe kerülünk, a beszélő és a szereplők ugyanis máshonnan, éppen fentről, rajtuk kívül álló szférából várják a segítséget és az enyhülést.
Bár elsőre semmi jel nem utal a helyzet megváltozására, és a hangulat alapján nehéz is elhinni, de a végső kicsengés mégis rejt egy halvány reménysugarat („Esernyőmmel a rohadt esőn / Átmegyünk majd titokban”). Olyat, amit szinte alig látni, de ami makacsul és nagy munka árán kiszűrődik a felhők közül és erőt ad. Nem látványos ami történik, a végső küldetést csak titokban, bizalmasan, de mégis teljesíteni kell; a cellaként funkcionáló szűkös és sötét tér, a sok esernyő, a dühödt és unott arcok ellenére. A befejezés egyben azt is sugallja, hogy bár rendkívüli türelem és kitartás szükséges hozzá, egyszer minden rossz véget ér. El fog állni a „rohadt eső”, át lehet menni rajta, van kiút. A sötét felhőkön túl pedig talán éppen a napsütés vár.
Barna Péter
Apokrif Online 