„Jöhetnek a dolgos éjszakák” (interjú)

Görömbölyi Dávid Diplomata-útlevéllel a hátizsákban című regénye az idei könyvhétre jelent meg a Prae.hu kiadásában. A szerzővel zenéről, irodalomról, emberi kapcsolatokról beszélgettem. – Tóth Anikó interjúja olvasható alább.

Görömbölyi Dávid

Tóth Anikó: A regényed egy fiatal magyar diplomata varsói kiküldetését mutatja be. Szokatlan téma ez a magyar irodalomban, de még ennél is szokatlanabb az, hogy egy hús-vér diplomata novelláskötetet ír, és az meg is jelenik. Mi ösztönzött téged az írásra?

Görömbölyi Dávid: Az írott szöveg születésemtől kezdve körbevett, szüleim klasszikus, hivatástudó újságírók. Szerkesztőségekben szaladgálva nőttünk fel, igazából tinédzserkorom óta publikálok. Eddig azonban a szövegeim főként szakmai jellegűek voltak. Néhány éve állt össze bennem a gondolat, hogy az eddigi életem során összegyűlt élményekre építve fikciós formában is megosszam a világgal kapcsolatos érzéseimet, gondolataimat. Laikusként vágtam bele, de a folyamat végén talán már egy kicsit kevésbé laikusként adhattam kiadóm kezébe a könyv kéziratát.

T. A.: A főszereplő, Dávid figuráján keresztül a könyved inkább a diplomataélet napos oldalát mutatja be, ugyanakkor nyilvánvaló, hogy ez az életforma rengeteg időt és energiát igényel. Bokros teendőid mellett mikor volt időd arra, hogy a regényírással foglalkozz?

G. D.: A diplomataélet napos oldala inkább a fogadásokról és a kék rendszámról szól, én a diplomataéletről tudatosan nem írtam. A könyvben a diplomácia csak hátteret ad a sztorikhoz, amelyek igazából az élet mindenféle kis és nagy dolgairól szólnak.

Az viszont biztos, hogy diplomataként nincs túl sok szabadidőm, így minden írásra fordítható percet meg kellett becsülnöm az elmúlt két évben, hogy ez az ötvenvalahány novella létrejöhessen. Nem egyszer lefekvés előtt fogtam hozzá, és három szó után elaludtam, vagy az ebédszünetek helyett írtam meg két bekezdést. Mindenesetre, ha az ember nagyon akar valamit, akkor arra kell, hogy találjon néhány szabad percet. Sokszor nehéz volt, de visszatekintve nagyon is megérte.

T. A.: A munkád és az írás mellett gitározol és énekelsz is. Mit jelent számodra a zene, és milyen szerepet szántál neki a könyvben?

G. D.: Mindenekelőtt leszögezném, hogy egyáltalán nem vagyok jó zenész, próbálkozásaim határozottan és szigorúan amatőr formát öltenek. Más kérdés, hogy imádom a zenét, ébredéstől lefekvésig képes lennék hallgatni. Rockzenén nőttem fel, de jöhet minden az elektronikustól az underground hip-hopig, a klasszikustól a black metalig.

Aki a kezébe veszi a könyvet, annak ez egy perc alatt világos lesz, a novellákat egy-egy idézet vezeti fel, főleg dalszövegek, néha versek vagy más kulturális utalások. Több történetben előkerülnek koncertek, fesztiválok, igazából az egész köteten végigvonul egy zenés hangulat.

T. A.: Fontosnak tartottad, hogy saját élményeket is beleszőj a történetbe?

G. D.: Amit írtam, az a fikciós műfajok közé tartozik, vagyis a szöveg, az olvasó szempontjából mindegy, hogy a történetek egyikét-másikát a szerző valamilyen formában, valahol, valamikor esetleg tényleg átélte. Persze világos, ha az emberrel megtörténik valami érdekes, akkor nem fogja vissza magát, amikor novellákat kell írnia. Hogy aztán mely fejezetekben írtam le valódi sztorikat? Bárkinek szívesen elmondom személyesen, egy kávé mellett!

T. A.: Egy helyütt azt írod: „az élmény megosztva jó”. Szerintem ez akár a regény mottója is lehetne. Milyen az a közösségi élmény, amelyről ez a szöveg szólni kíván?

G. D.: Bizony, én azt gondolom, hogy mint társas lény, az embernek nyitni kell vagy kellene embertársai irányába. Nagyon „elnagyvárosiasodtunk”, keveset szólunk ismeretlenekhez, keveset mosolygunk rá a szembejövőkre, még saját barátainkat sem ölelgetjük meg elégszer. A könyv hozzáállása az élethez leginkább ebben mutatkozik meg: a főszereplő hozzászól, rámosolyog, megölelget.

És persze egyedül mit kezdhetünk egy-egy élménnyel? Elrakhatjuk későbbre, nosztalgiázni, de mennyivel jobb, ha ott és akkor a szeretteinkkel közösen élhetjük át! Ehhez viszont ki kell lépni az okostelefon nyújtotta hamis biztonságérzetből, vállalni kell a szemkontaktust, aztán hajrá.

Görömbölyi Dá

T. A.: Milyennek próbáltad ábrázolni a lengyeleket? Mit gondolsz, a hétköznapokban él még a lengyel-magyar barátság?

G. D.: Lengyelország – a diplomatahivatáshoz hasonlóan – főként hátteret ad a novellákhoz. Nem igyekeztem őket valamilyen színben bemutatni, de a sztorik során egy kicsit mégis bemutatkoznak. Aki ismer, tudja, mennyire szeretem a lengyeleket, a könyvben ráadásul sokszor lengyel barátok, ismerősök „tűnnek fel” szereplőként, így természetesen pozitív az összkép.

A lengyel-magyar barátság minden téren él és virul, talán nem is volt még soha ilyen jó. A társadalmi kapcsolatok mintha mostanában teljesednének ki igazán, rengeteg a vegyes házasságból született fiatal, rengeteg a kulturális és oktatási együttműködés, de sokkal fontosabb ennél, hogy Lengyelországban magyarnak lenni kiváltság. Ahogy megtudják, honnan jöttünk, azonnal pozitív kivételezésben van részünk. Ez persze leginkább Krakkó környékére jellemző, de még Északon, Gdańskban is előfordult, hogy a kocsma zárásakor francia és amerikai barátaim kifizették a számlájukat, majd amikor rám került a sor, a tulaj csak kezet nyújtott, széttépte a számlámat és annyit mondott: „Polak, Węgier, dwa bratanki!”

T. A.: Dávid története egy ígérettel ér véget: „Jön majd a következő, üres, tiszta lappal. Teleírjuk azt is.” Milyen lesz az a bizonyos következő? Tervezel esetleg újabb kötetet?

G. D.: Érdekes, pontosan emlékszem, hol és mikor írtam a könyv utolsó bekezdését, és akkor nem gondoltam arra, hogy az a pár szó akár ezt is jelentheti. Inkább a befejezés, a nosztalgikus véglegesség volt abban a hangulatban, az idézett utolsó mondat pedig arra utal, hogy bármi jöhet ezután, a főhős nem fog megváltozni, továbbra is vállalja a kalandokat, a felfedezést.

Azóta viszont magam is többször átolvastam ezt a részt, és tudat alatt mintha tényleg egy következő könyv előszele lenne.

Őszinte leszek: meglátjuk. Várjuk meg az elsőnek a fogadtatását. Ha sikeres lesz, ha tetszik az embereknek, akkor miért ne? A fejemben két-három könyv ötlete és struktúrája megvan, ha úgy adódik, jöhetnek a dolgos éjszakák, hajnalok, ebédszünetek…

A fotók forrása a könyv hivatalos facebook-oldala

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: