Feketemosó: Történetek a hegyek árnyékában

feketemoso-kisebbAnnyi biztosnak tűnt előttük, hogy történetek mégiscsak vannak, hiszen azzal a visszafogott reménykedéssel érkeztek ide, hogy hallhatnak pár anekdotát, amelyek körülfonják és nem eresztik őket akkor sem, ha távoznak egyszer majd innen. Történetek, amelyek nem az övék, nem róluk szólnak, amelyek nem az ő múltjukba eresztenek gyökeret, mégis azzal a csaló öntudattal hallgatták őket, amely megbocsájtható, ha valaki oly céltalanul lebeg saját élete fölött, mint azok a felhőpamacsok, amelyek a tisztuló idő ellenére sem tűnnek el a hegyoldal közeléből. – Mizsur Dániel írja az Apokrif naplóját.

„Körbejártuk a hegyet, egyedül a csúcsot

tévesztettük szem elől, ahová minden reményem

helyeztem.”

A reggel első hírnökeinek megjelenésével egyidőben indultunk meg a hegyre, a kora nyár ellenére azonban kisebb-nagyobb megszakításokkal már napok óta heves esőzések áztatták kitartóan a földeket, szürke és töretlen egykedvűséget eresztve a falu lakosaira. Szobánk ablakából épp rálátni a némán magasodó hegyekre, így láthattuk amit előző este már sejteni lehetett, a hegygerinc mentén reggelre már összesűrűsödött a köd és a pára, könnyű felhőpamacsok lebegtek céltalanul az erdőszél felett, nem menekülve a hegyoldal vonzásából. Valami megmagyarázhatatlan részvéttel néztünk ezekre a felhőfoszlányokra – mintha mindaz, ami odafenn történik, nem tartozna miránk. Ez a szürke egykedvűség úgy takarta el a hegycsúcsokat, hogy kíváncsivá és nyugtalanná tegye az embert, lassú kétségbeesésében pedig olyan erőket kezdjen el sejteni az ormok mögé, amelyekről úgy hiszi, feloldhatják egynemű életüket, ha majd eszükbe idézik a most szemük elé táruló látványt. Könnyű vigaszt kerestek a földeken, figyelve a történetekre, amelyekről úgy látszik ők már réges-rég lemondtak, vagy nem is tehettek volna másképp, nem tudni. Annyi biztosnak tűnt előttük, hogy történetek mégiscsak vannak, hiszen azzal a visszafogott reménykedéssel érkeztek ide, hogy hallhatnak pár anekdotát, amelyek körülfonják és nem eresztik őket akkor sem, ha távoznak egyszer majd innen. Történetek, amelyek nem az övék, nem róluk szólnak, amelyek nem az ő múltjukba eresztenek gyökeret, mégis azzal a csaló öntudattal hallgatták őket, amely megbocsájtható, ha valaki oly céltalanul lebeg saját élete fölött, mint azok a felhőpamacsok, amelyek a tisztuló idő ellenére sem tűnnek el a hegyoldal közeléből. Történetek, amelyekre még a legnagyobb kétségbeesés közepette is lehet hagyatkozni, egy biztos szólam, amely soha nem szűnik meg hangozni, még ha oly idegen hangok szűrődnek is be kívülről ebbe a szólamba, amelyek ellen ők, a történetnélküliek nem tudnak védekezni. Ott vannak a tóparton, a kert végében, a hegyoldalra felvezető utak mentén, a szőlősorok között és a hegy tetején is, ahová tüzet rakni járnak telenként öblös barlangokba. Egy részük ott marad, kitelelnek, hogy majd évekkel később, visszatérve némi természetes idegenséggel, ugyanonnan tudják folytatni. Hiszen a történetek éppen ezért történetek. Abbahagyhatók, feléleszthetők, mint valami kiszáradt állat, ha vizet locsolunk rájuk. Olyanok, mint a legellenállóbb tárgyak, amelyeken nem látszik az idő munkája, nem vesztenek színükből, nem települ rájuk barna rozsda a kikerülhetetlen romlás félreérthetetlen jeleként. De az idegenek idegenek maradnak, még ha a véletlen különjátszmájából kifolyólag ugyanazokra a hegyoldali utakra is tévednek. Követik a sejtés diktálta utakat, mintha teljesen övék volna mindaz, amit mások hátrahagytak vagy elültettek itt. Nem tehetnek mást, csalják magukat, hiszen e nélkül a félrevezetés nélkül még égetőbb lenne helyzetük – sajátjukként kell a tájra tekinteniük, mint akik mindig is ezt nézték, mintha ide tartoznának maguk is. Mindezt azért, hogy az itt töltött idő ne úgy peregjen el, mint a gyerekkor hófehér emlékeivel. Követték a meredek kapaszkodókat, miközben maguk előtt is alig észrevehetően azokra a rejtett erőkre gondoltak, amelyek talán a hegy túloldalán csoportosulnak. A házak egyre ritkábban sorakoztak a keskeny út mentén. A hegygerinccel párhuzamosan húzódó rövid ösvényre értek, távol már a falu néptelen utcáitól, majd az egyre növekvő ellenszélben megálltak, hogy megpihenjenek a szemük elé táruló látványban, amelynek úgy tűnt, eltűnt minden határa és mélysége – a folyton előrevetett tekintet nem tudta egyszerre befogni mindazt, ami ott volt előttük, tolakodóan és önmagába visszavonultan egyszerre. És egyszerre magukénak érezték a Kisasszony szoknyájának történetét, mintha ők is ott lettek volna az idők kezdetén, amikor földkéreg lassú mozgásai kiemelték a velük szemben magasodó dombot, ezzel egyidejűleg pedig a tóba eresztve egy vékony földsávot, hogy mindez egy adott pontból nézve úgy tűnjék, mintha egy krokodil nyújtózna bele a tóba, évmilliók elteltével domb-szemével éppen őrájuk pillantva. A természet olyan színjátéka volt ez, amelyet másképp nem is lehetett volna érteni, minthogy csak azért alakult így, hogy elnyerje az emberek tetszését, hogy kedvükbe férkőzzön azáltal, hogy egy ilyen idegen és távoli állatfaj alakját dolgozta bele a hegyvonulat formájába. Majd a krokodil szeme az emberek lassan hömpölygő történeteiben átalakult az ismeretlen kisasszony fodros szoknyájává, végleg sajátjukévá varázsolva a természet ezen összjátékát, azt a csalfa érzetet keltve az ide érkező idegenekben, hogy a történetek mégiscsak felkarolhatók.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: