Sziporkázó cenzúra

Tárlat: Vörös farok és kék ceruza – a cenzúra esettanulmányai kortárs reflexiókkal, Bulcsú utca, Budapest [OFF Biennále]

Tömörített archívum az FKSE Kádár-kori történetéről (a polcok Kaszás Tamás munkái)

Tömörített archívum az FKSE Kádár-kori történetéről (a polcok Kaszás Tamás munkái)

Mielőtt az OFF Biennále égisze alatt létrejött Vörös farok és kék ceruza – a cenzúra esettanulmányai kortárs reflexiókkal című kiállítást elemezném, bevezetésként szeretnék néhány olyan kortárs művészeti referencia pontot felvillantani, amelyek hasonló tematikát érintettek. Ezt azért látom szükségesnek, mert Zombori Mónika és Zsikla Mónika projektje egy trendbe illeszkedik: Az elmúlt néhány évben a magyar kortárs képzőművészet kontextusában szignifikáns módon van jelen az a fajta emlékezetkultúra, amely a szocialista múlthoz és a Kádár-rendszerhez kapcsolódó viszonyrendszerrel foglalkozik.

Somogyi József: Szántó Kovács János, 1965, Hódmezővásárhely, fotó: kozterkep.hu

Ezek közül a munkák közül az egyik legvitatottabb a Kis Varsó Emlékmű kontra katedrális című 2004-es projektje. Ennek során kikölcsönözték a Hódmezővásárhely főterén álló Szántó Kovács János-bronzszobrot – amelyet Somogyi József készített 1965-ben a magyar munkásmozgalom egyik hőséről –, az amszterdami Stedelijk Museumban megvalósított installációjukhoz. Az akció kapcsán intenzív diskurzus alakult ki a hazai művészeti szcénában, a Magyar Művészeti Akadémia állásfoglalása[1] és Rózsa Gyula Népszabadságban megjelent cikke[2] támadta a leghevesebben a művészpáros alkotását. Ebbe a tematikába illeszkedik Nemes Csaba Apja neve: Nemes Csaba című 2009–2012 közötti festmény sorozata is, amelyben az 1960–70-es években Tuzséron, az apja által készített fekete-fehér amatőr fotókat transzformálta a saját festészeti rendszerébe.[3] Nemes ezáltal teremtette meg a személyes hangvételű családi emlékezet és a Kádár-korszak Magyarországának falusi életét objektív módon bemutató szociofotó-sorozat furcsa egyvelegét.

Nemes Csaba: Meghallgatás, 2010, fotó: Revizor Online

Nemes Csaba: Meghallgatás, 2010, fotó: Revizor Online

Csákány István: Szellemtartás, 2012, fotó: hinundweg.de

Csákány István: Szellemtartás, 2012, fotó: hinundweg.de

Nemzetközi viszonylatban a témában a leghíresebb Csákány István Szellemtartása, amely a 2012-es kasseli Documenta sokat hivatkozott alkotása. Csákány nagyméretű, fából készült installációja egy varrodát jelenít meg, viszont a benne dolgozó varrónők hiányoznak a kompozícióból, amelyet a műhelyt megtekintő próbababákra pakolt munkásöltönyök tesznek teljessé. Az installáció többféle olvasatot tesz lehetővé, ezek közül az egyik legmarkánsabb értelmezési pozíció az, amelyik reflektál a magyar textil- és feldolgozóipar későszocializmus kori összeomlására és elsősorban azokra a munkásokra, akik más használható képzettség nélkül munkanélkülivé váltak.[4]

Tárletenteriőr a Folyamatos Múlt – Kortárs reflexiók a szocializmus kulturális hagyatékára című kiállításról, 2014, fotó: Marx Laura

Tárletenteriőr a Folyamatos múlt – Kortárs reflexiók a szocializmus kulturális hagyatékára című kiállításról, 2014, fotó: Marx Laura

Az elmúlt években létrejött művek után, utolsó kapcsolódási pontként a tavaly a FÉSZEK-ben Nagy Edina által rendezett[5] Folyamatos múlt – Kortárs reflexiók a szocializmus kulturális hagyatékára című kiállításra hivatkoznék. A 2014-es projekt a szocializmus hivatalos kultúrája, szimbólumrendszere és az ezekre reflektáló kortárs alkotások viszonyából, illetve a társadalmi korszakhoz fűződő sokszor önellentmondásoktól sem mentes kapcsolatából indult ki. Sok szempontból nehéz összehasonlítani a kiállítást az aktuális tárlattal, hiszen a Folyamatos múlt a méretéből, komplexitásából adódóan egy nagyobb volumenű projekt volt, amely a szocialista rendszer egészéhez való viszonyt vizsgálta nem csak magyar, hanem az európai művészeti szcénában meghatározó szerepet betöltő, a keleti blokkban született művészek munkáin keresztül (pl. Ciprian Mureşan, Artur Żmijewski). Ezzel szemben a Vörös farok és kék ceruza kurátorai kiválasztottak egy szempontot, – a cenzúrát – és egy intézményt – a Fiatal Képzőművészek Stúdióját –, majd ezeken keresztül próbálták értelmezni a korszak kultúrpolitikájának döntési mechanizmusait, művészeti életét. Még egy szempontból érdekes összehasonlítani a két kiállítást, ez pedig az átgondolt, új értelmezési lehetőségeket felvető helyszínválasztás, mely az egyik esetben a belvárosi FÉSZEK, amely a két világháború között a budapesti művészet centruma, a művészek és a kulturális élet meghatározó figuráinak fontos találkozóhelye volt. Az épületet 1950-ben államosították, az 1960-as években pedig a biedermeier enteriőrt szocmodern stílusúvá alakították át. A klub az 1960-as évektől kezdve több száz progresszív kiállítást fogadott be, a Molnár Éva által vezetett szakkönyvtár pedig a korszak egyik meghatározó helyszínévé vált, hiszen fontos nemzetközi szaklapok és albumok csak itt voltak olvashatók, és ezek inspirációs forrásul szolgáltak a fiatal művészek számára.[6] A másik kiállítás helyszíne – a XIII. kerület egyik társasházának hatodik emeleti lakása – szintén már önmagában kifejező. Több szempontból is telitalálat a Bulcsú utcai lakás, hiszen egyfelől reflektál a Kádár-korszak alternatív nyilvánosságában kulcsszerepet játszó magánlakás-kultúrára. Másfelől pedig az a tény, hogy ugyanez a tér 2000-es évek elején a Kis Varsó műtermeként funkcionált, illetve otthont adott az általuk szervezett A hét műtárgya projektnek, finoman összeköti a két korszakot egymással.

Borsos Lőrinc – Bak Imre: Cenzúrázott Bak Imre, [2015]

Borsos Lőrinc: Cenzúrázott Bak Imre, [2015]

A kurátorok három, az FKSE elmúlt néhány évében fontos szerepet játszó művészpárost kértek fel, hogy reflektáljanak az intézmény múltját érintő cenzúra jelenségére. Az eredeti tervhez képest, végül a felkért három alkotópár közül csak az egyik jelenítette meg közvetlenül a cenzúra problémáját. A témával direkt, provokatív módon foglalkozó művet Borsos Lőrinc hozta létre: a művészpáros a stúdió 1967-es kiállításáról kizsűrizett Bak Imrének az 1969-es ljubljanai grafikai biennálét nyert szitanyomatába festett bele zománcfestékkel egy fekete négyzetet. Az akció híres művészettörténeti előzménye Robert Rauschenberg 1953-as Kiradírozott de Kooning-rajz című műve, amely úgy jött létre, hogy Rauschenberg felkereste az absztrakt expresszionista mestert és elkérte egyik rajzát, hogy kiradírozhassa azt. A cenzúrára való egyértelmű és erőteljes vizuális utalás mellet hasonló gondolat húzódik meg Borsosék „átfestős” és Rauschenberg „kiradírozós” dekonstruktív gesztusa mögött, miszerint le kell számolni a nagymesterek művészeti nyelvével és annak romjain kell felépíteni egy sajátot.

Laci&Balázs (Hatházi László – Antal Balázs): Tiszteletkör, [2015]

Laci&Balázs (Hatházi László – Antal Balázs): Tiszteletkör, [2015]

Borsos Lőrinc munkájával ellentétben Laci&Balázs (Hatházi László és Antal Balázs) duója nem a cenzúra jelenségével foglalkozott, hanem a Kádár-korszakra általánosan jellemző, az egész társadalmat átható paraszolvenciával. A megvesztegetést az ajándékkosár jelképezette, ami jellemzően delikát élelmiszereket tartalmazott: így kakaót, kávét, egzotikus gyümölcsöket, pezsgőt, szardíniát. Ilyen ajándékkosarakkal fejezték ki a hálájukat az emberek azoknak, akik segítettek nekik, esetleg ezzel jelezték, hogy számítanak a segítségükre, vagy például ilyen tárgyegyüttesekkel búcsúztatták a nyugdíjba vonuló munkatársakat, köszöntötték a frissen kinevezett vezetőket. A művet a kiállítási környezet teszi igazán kerek egésszé, hiszen mintha csak egy pillanatra tette volna le a tulajdonosa azt az egyszerű faasztalon található néhány szobanövény mellé. Laci&Balázs Tiszteletköre egy alumíniumból kiöntött ajándékkosár: emlékmű a korrupciónak, amely szokásként ágyazódott be a magyar társadalomtörténetbe. (Az elmúlt huszonöt év sem volt mentes a korrupciós botrányoktól, éppen ez szolgáltatja a Tiszteletkör aktualitását, és jelzi a relációt a rendszerváltás előtti és utáni korszak között.)

Brückner János – Miloš Toth: Sziporka, [2015]

Brückner János – Miloš Toth: Sziporka, [2015]

A Brückner János és Miloš Toth által létrehozott Sziporka az év egyik leghumorosabb, legszarkasztikusabb kortárs képzőművészeti projektje. Brücknerék a szocialista propaganda vizuális szimbólumrendszerét, tipográfiáját és szókészletét átvéve és parodizálva alkották meg a Sziporka brandet, amelyet úgy állítottak be, mint a magyar állam reakcióját az 1970-es évek elején nyugatról beszivárogó dekadens drogkultúrára. A Sziporka a kiállításon a Kádár-kori drogfogyasztással foglalkozó izgalmas társadalomtörténeti kutatás eredményeként jelenik meg. Egy autentikus, korabeli tárlóban szépen egymás mellett sorakoznak a Sziporka történetét bemutató tárgyak: cigarettásdoboz, újságcikkek, pirula stb. Az állami monopólium alá tartozó, valójában hatóanyagot egyáltalán nem tartalmazó kábítószert elsőként a „bohém életvitelre hajlamosabb, progresszívebb szubkultúrában”, a képzőművészek körében kezdték el terjeszteni, még konkrétabban a hatalom kísérleti jelleggel, az FKSE-vel kooperálva, annak tagságán próbálta ki a szert.

Ezt az információt – csakúgy, mint a magyar állami kábítószer történetének fontosabb eseményeit – a kiállításra összeállított brosúrából tudhatja meg a látogató. Brückner és Toth azzal az elejtett félmondattal, hogy az állami irányítás a fiatal képzőművészeken „tesztelte” az új szer hatását, (tudatosan) reprodukálják azt a lakosság körében mai napig élő sztereotípiát, miszerint a képzőművészek dekadens, deviáns viselkedésük miatt alkalmatlanok a társadalmi integrációra. Ez a munka abból a szempontból kapcsolódik a Tiszteletkörhöz, hogy egyfajta időbeli kontinuitásra mutat rá, hiszen a falon olvasható feliratról – „A drogozás nem kultúra.” – már azt is csak nehezen lehet eldönteni, hogy melyik évtizedből származik. Ez az implicit párhuzam pedig nem egy túl erős érv a mai „illiberális” drogpolitika mellett.

A kiállítás további része a Kaszás Tamás által tervezett polcrendszeren található mini-archívumból áll, amely az 1960–1980-as évekre tagoltan mutatja be egy-egy esettanulmányon keresztül a stúdió tárlatain megjelenő cenzúrát. Az erősen textuális kutatási eredményeket alapvetően nehéz látogatóbarát módon prezentálni a kiállítótérben, főleg egy olyan eseményen, amely egyszerre célozza meg a szakmai közeget és a látogatók szélesebb rétegeit. A Zombori–Zsikla páros ezt a nehéz feladatot sikerrel abszolválta, hiszen az a látogató, aki nem rendelkezik semmiféle előzetes információval a korszakról vagy a témáról, nagyjából tíz perc nézelődés után képbe kerülhet, illetve a Kádár-korszakkal foglalkozó kutató is elmélyedhet az összeállított szövegkönyvben vagy a stúdió éves kiállításainak katalógusaiban. Bár a rögtönzött archívum koncepciója rendkívül átgondolt, a kiállítás talán legnagyobb hiányossága, hogy a kurátorok nem kezelték elég reflektáltan a cenzúra intézményét. Ezáltal reprodukálódott a korszakot érintő sztereotípia, miszerint az összes „neoavantgárd”, progresszív művészt vagy műalkotást betiltotta a kultúrpolitika, miközben sokkal árnyaltabb volt az összkép, komplexebben, bonyolultabban működött a rendszer.

Mindent egybevéve, a Vörös farok és kék ceruza az egész OFF Biennále egyik legüdítőbb projektje volt. A kiállításé az eseménysorozat egyik legjobb arculata és kísérőanyaga, a benne szereplő információk minőségét és mennyiségét figyelembe véve egyaránt, amelyeknek köszönhetően értelmezhetővé, élvezhetővé válik a tárlat egy szcénán kívüli befogadó számára is, ezzel teljesítve az OFF talán legfontosabb célkitűzését.

 

Don Tamás

 

Az OFF Biennále keretein belül megrendezett kiállítás május 4-e és 16-a között volt látható a Kis Varsó művészpáros egykori angyalföldi műteremlakásában (Budapest, Bulcsú utca 20.).

(A külön nem hivatkozott reprodukciókat a kurátorok engedélyével közöljük.)

[1] [Az MMA állásfoglalása], in: web.archive.org, 2004. november 25. – december 10.

[2] Rózsa Gyula: „Kis magyar falu”, in: Népszabadság, 2004. december 16.

[3] Dékei Kriszta: „A Kádár-kor árnyai. Nemes Csaba: Apja neve: Nemes Csaba / Knoll Galéria”, in: Revizor Online, 2012. március 22.

[4] Tímár Katalin: „Abolition du travail aliéné. A munka értelmezése és funkciója a kultúratudományok nézőpontjából (Csákány István: Szellemtartás)”, in: Ars Hungarica, 39:3 (2013), 363–374.

[5] Társkurátorok: Bene Zsófia, Feigl Nóra, Juhász Anna, Márton Zsófia, Mucsi Emese, Salamon Júlia.

[6] Bene Zsófia – Márton Zsófia – Mucsi Emese – Salamon Júlia: „Amit a Fészekről tudni illik”, in: Artmagazin 13:4 (2014), 60–64.

One Response to Sziporkázó cenzúra

  1. […] Don, Tamás, Sziporkázó cenzúra, https://apokrifonline.wordpress.com/2015/06/04/sziporkazo-cenzura-2/ Hadi, Barbara, A hiba is lehet alapelv, […]

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: