Gerőcs Péter: Győztesek köztársasága (könyvajánló)

gerocsGerőcs Péter Győztesek köztársasága című regénye a 86. Ünnepi Könyvhétre jelenik meg a Kalligram Kiadó gondozásában. A könyvet Tóth Krisztina fülszövegével és egy részlettel ajánljuk.

Ez a regény nem negatív utópia, bár a szereplők beszámolóiból egy olyan telep létrehozásának és működtetésének történetére derül fény, amely helyszíne lehetne egy elképzelt, jövőbeli kísérletnek. Csakhogy a helyszínek emlékeztetnek a mai Magyarországra: még a Rossz sem elemi erejű, inkább kisszerű és hamis. Mintha Vincze Sámuel jól szabott öltönyében egy Dosztojevszkij-hős kóvályogna egy dán dogmafilm díszletei között. Mindenki lelepleződik: a harmincas értelmiségi, a lelkes, ám valójában korlátolt huszonéves, a kiégett ötvenes egyetemi oktató és az ambiciózus fotóművész is. Kegyetlen tisztánlátással megírt látlelet ez a könyv, amelynek szereplőit mindnyájan ismerjük: egy ország romjai közt bolyonganak. Tévedéseik, vakságuk, fanatizmusuk vagy épp kiégett cinizmusuk a konkrét, apránként rekonstruálható eseményeken túl a történelmi ismétlődések mintázatára mutat rá. Ki ez a Vincze Sámuel? Mi történt valójában – próbálja kideríteni a regénybeli narrátor, amikor a szereplőket faggatja. Hol élünk? És egyáltalán, mi a fene történik velünk? Vagy nem történik, hanem csinálják– és mi hagyjuk? Te is, olvasó?

 

 

gerocs_borito

Győztesek köztársasága

(regényrészlet)

Engem az impulzivitása érdekelt baromira. Nem szarozott a felvezetéssel, az illemmel; rögtön a közepébe: a működési költség évről-évre feleződik, már írja a pályázatokat. Cigánykérdés. Kulturális vidékfejlesztés. A színész ide álljon, a rendező meg oda! Elküldi a díszlettervezőt savanyúcukorért, az igazgatót a fenébe. Egyszerre van ott több helyen. Igazgat, rendet tesz, diszponál. És soha nem jött lelki ügyekkel. Ezt szeretem! Ilyen egy gépezet igazi motorja!

Mindez dupla múlt időben. Ezek voltak az első benyomások, és a közös működésünk kezdetén eljátszott szerepe. Direkt mondom, hogy eljátszott: nem volt igazi. Ugyanakkor nem venném a bátorságot, hogy bármelyik szerepére azt mondjam: na, ez az igazi. Jut eszembe, egyszer mondtam neki, hogy meg kellene próbálkoznia a színészettel. Nem mutatta, de megsértődött. Nem sértésnek szántam. Vagy… nem emlékszem. Még az is lehet, hogy annak.

Az első pillanatokban egyáltalán nem lehetett megítélni, hogy valakivel szimpatizál-e vagy ellenszenvezik. Ha belépett egy térbe, mindenki odafordult. Ő kiszúrt egy régi ismerőst, és senki mást észre nem véve, odarobogott hozzá, átölelte, megcsókolta. De mondom, ezek csak külsődleges gesztusok voltak.

Igazából egyáltalán nem tudott kapcsolódni a társaihoz. Senkihez. Kifordított intimitás. Eljátszott testiség, amivel nem társult a megélés.

De nem akarok elemzőleg beszélni róla, mert nagyon szerettem. Már amennyire hagyta, hogy szeressem. Kétségbeesetten törekedett, hogy kivívja a másik szeretetét, de nem volt képes befogadni azt. Egyáltalán nem.

Először kétezer-kilencben találkoztam vele. Tartottam egy workshopot, ott bukkant fel, tizenkilenc évesen. Nyurga, álszerény, rátarti gyerek volt. De nem csak ez. Volt benne egy erős fogékonyság is, és amit rögtön megfigyeltem: szervezőkészség. Nyolcvanan voltak. Nyolcvan jobbsorsra érdemesült, botcsinálta művészféleség. Színészi karrierről álmodozók, vidéki zongoratanárnők… meg volt pár izgalmasabb arc is.

Kétféle agilis ember van: az idegesítő és az izgató. Sámuel utóbbi volt. Egyébként nem csak ő; két komolyabb fiatallal találkoztam itt, későbbi munkatársaimmal.

Néhány évig úgy emlékeztem arra a workshopra, hogy a kreatív munka és csapatépítés mellett embereket is toboroztam az épp megalakuló félben lévő társulatomhoz; hogy Sámuelt és Tamást én választottam. Valójában úgy volt, hogy Sámuel választott engem. Ez nem a klasszikus apahiány volt, nem kapaszkodás vagy hárítás. Sámuel már akkor nagyon ügyesen tudta elhitetni másokkal, így velem is, hogy én választom őt, és nem fordítva.

Még csak a bemutatkozásnál tartottunk, ő már mozgósította az embereket. Mondom, nem durván, hanem szuggesztíven; tehát nem volt kérdés, hogy követik-e. Olyan szélesen gesztikulált, mintha vezényelt volna. Nem is a másik szemébe nézett, hanem egy kicsit a feje fölé. Így tudott egyszerre mindenkihez beszélni. És senkihez. De mondom, azonnal jött az ötleteivel, segített átalakítani az előadótermet a bemutatkozáshoz, a maga részéről elő is rukkolt egy performansszal.

Nem azt mondom, hogy kihasználta az embereket maga körül, de nagyon jól elsajátította az alkotók domináns viselkedési mintáit. Az asztalok tologatásában, technikai dolgok felépítésében szinte soha nem segített. De ezt nem is vártuk tőle. Úgy hadonászott a kezeivel, mutogatott, mit, hová kell tenni, hogy tulajdonképpen nagyobb fizikai erőkifejtésnek tűnt az ő munkája, mint a miénk. Merthogy a foglalkozás kezdete után tíz perccel már középen állt, és vezényelt. Én meg, mint művészeti vezető, a meghívottakkal együtt pakoltam az asztalokat. Hát ezen felröhögtem. Nem volt vele semmi bajom, csak furcsa volt. Furcsa és figyelemre méltó.

Visszagondolva most úgy rémlik, hogy már akkor sejtettem, milyen kemény lesz vele a közös munka, de… lehet, hogy ez csak utólagos okoskodás. Talán én is hiúságból, vagy rátartiságból választottam őt. Vagyis, mint mondtam, éppen így: ő engem.

És hát ő volt életem legnagyobb csalódása. Annyira nagy, hogy csak most értettem meg. Nem állítom, hogy mindent előre eltervezett, bár a nagyléptékű tervezés mindig jellemző volt rá, nem. Inkább azt mondanám, hogy ez az életút olyan ívet kanyarított magának, amire ő sem számított.

Én magamat a borúlátó emberek típusába sorolom. Ha muszáj. Ez egy becsapós macska-egér játék; ha kevésbé vagyok önkritikus hangulatomban, akkor értem, hogy nem az én nézőpontom függvénye a látvány, hanem a dolgoké. Nem relativizálok. A világ van, már elnézést, széjjel baszva. Az emberek. A közösségek, az egyének, az intézmények.

Néha nem is értem, miért emberekkel foglalkozom, amikor semmi mást nem látok, csak az öncsalást, a mások kifosztását, eltiprását, magamutogatást, kicsinyességet, rágalmat, korrupciót. Hogy az ember a saját anyját eladja egy kis sikerért. Ebben az úgynevezett művészek a legrosszabbak. Esküszöm. Sokkal rosszabbak, mint a politikusok. Látszatbarátságokból lesznek egyetlen díjátadáson a leggyűlölködőbb, bosszúszomjas ellenségeskedések. Tudom, ez közhely, de itt most fontos. Fontos, mert arra tettem fel mindent, hogy megkeresem a környezetemben legalább azt a maréknyi értelmes embert, akik nem ártanak készakarva másoknak, hanem a saját szellemi kihívásaiknak élnek, és komolyan veszik legalább azt, amivel foglalkoznak. Ezzel nem idealizálni akarom a dolgot, nem mesekönyvet írok. Nem tökéletes emberekről beszélek. Nyilván mindenkinek megvan a maga súlyos sérülése. Nekem is. Hosszan beszélhetnék róla. Talán fogok is.

Még említhetnék néhány embert, akikben hittem, bíztam az utóbbi években, és még most is hiszek és bízom. Szemetet, azt láttam eleget. És – én fasz – minden alkalommal újra összekaparom az összes megmaradt hitemet. Persze már megkaptam, hogy önsorsrontó, nárcisztikus, kizsákmányoló, élhetetlen, meg még nem tudom, mi vagyok. Lehet. Lehet, hogy az vagyok, de ha leellenőrzöm magamat, már amennyire tudom, a kezdeti pillanatban tényleg csak a jóindulatom és a bizalmam működik.

Nyilván nem csak előttem keltett feltűnést a bemutatkozásával. Egy nagyon egyszerű, őszinteségével hatást keltő vagy arrogáns magamutogatásában hatásvadász, vagy a kettő keveréke – performansz volt. Körben ültünk, ő ült le utoljára, a legutolsó helyre, tehát nyilván zárni akarta a sort. Amikor véget ért az est kötött programja, eltűnt. Kerestem mindenhol. Beszélni akartam vele. Jelezni akartam neki, hogy mellé lőtt, sőt, az előadás engem személy szerint kínosan érintett, ugyanakkor azt is a tudtára akartam adni, hogy méltányolom a törekvését, és semmiképp ne érezze rosszul magát. De nem volt sehol. Sem a szobájában, sem az étkezőben, sem mások szobájában. Eltűnt.

Ez is furcsa volt. Mint aztán majdnem minden az életében, vagy legalábbis a kapcsolatunkban. Mintha akarná is kétségbeesetten, aztán meg is rettenne a megvalósulás lehetőségétől.

A workshop a szigligeti táborban volt. Körülöttünk telepített fenyőerdő. Éjfélig az egész tábor azzal volt elfoglalva, hogy megtaláljuk, kis híján rendőrségi ügy lett belőle, de aztán beláttuk, hogy hülyeség a rendőrséget értesíteni. Nyilván ez is az előadásnak – amely nem kis részben fonódott össze Sámuel karakterével – a része.

Hajnalban arra ébredtem fel, hogy macskák párzanak az ablakom alatt.

Felkaptam a hálóköntösöm, megkerültem a házat. Esett az eső. Emlékszem, a mamuszom többször beleragadt a sárba. A ház mögött magas és éles volt a fű. Meregettem a szemem a sötétbe, hátha meglátom a macskákat, egy botot is dobtam feléjük. Nem akartam tovább menni a latyakban. Nagyon sokáig álltam így. Biztos azért is, mert gyanús volt a macskavinnyogás. Nem macska volt. De nem is emberi hang. Vagy húsz méterrel odébb, az egyik fa elvált a másiktól, és hajlongani kezdett, és a vinnyogás a hajlongás ütemére élesedett és tompult. Kicsit éneklésre hasonlított, de nem áriaszerűen, hanem ahogy a kimúló, sebesült állatok hangját lehet pillanatokra éneklésnek hallani. Aztán a fa emberi formát öltött. Láttam a fejet, ahogy hátra nyaklik, és fújtat, krákog, aztán a kezet, ahogy hátracsapdos a háthoz. Odaszóltam, hogy „Sámuel!”

Hátrakapta a fejét, lehuppant a mellső lábaira, és elszaladt. Négykézláb! Soha nem hoztam szóba a dolgot előtte. És nem csak azért, mert hülyének nézett volna, hogy én őt őznek néztem, vagyis fordítva… na, tényleg hülye vagyok már. Mindegy. A lényeg, hogy akár őz volt, akár ő volt, inkább szánni kezdtem.

Az új társulat, nem sokkal a megalakulása után kapott egy irodát. Ez tulajdonképpen egy adomány volt az önkormányzattól.

Tamással, Sámuellel hárman alakítottuk ki. Sok hónap kőkemény munka volt.

Ekkor hallottam először Sámuelt nevetni. Felszabadult volt. Túlzottan felszabadult. Először megijedtem a nevetésétől. A folyosó túlvégéről jött, eszembe sem jutott, hogy ő nevet. Nyerítés volt. Hangosan recsegve szívta a levegőt. Később aztán láttam is. Sámuel nevetése a ritka és kiszámíthatatlan pillanatok közé tartozott, és mint ilyen, mindig hátborzongató volt. Egy időben kerestem hozzá valamilyen megoldó kulcsot, de nem jutottam semmire. Azt hittem, hogy másokat nevet ki. Aztán azt hittem, hogy saját magát. Végigzongoráztam minden lehetőséget, de a következő alkalommal máris megdőlt az elgondolás. Nem arról van szó, hogy bogaras, és néha magától elneveti magát. Nem. A nevetése, mint általában a nevetés, nála is mindig reakció. És az is biztos, hogy jelzés, a jelenlét biztosítása. Ráadásul igen nagy mértékben. Teret választ magának. Hátradől a törzse, hátra veti a fejét, értelmetlen tekintettel mered a plafonra, rángatózik, és éles hangon szívja a levegőt.

Tamás alig mosolyog, nem is annyira tüntetően derűs jelenség, viszont nagyon erős, nagyon stabil. Ő sem egy könnyen megnyitható ember, de például nem hallgat a múltjáról. Sámuel viszont igen. Soha… soha nem mesélt semmit, sem a családjáról, sem a szerelmi ügyleteiről.

Egyszer egy projektünk külföldre vitt. Tamás csak később csatlakozott hozzánk; még néhány videó-utómunka várt rá, sietnie kellett, hogy az előadásra ő is kiérjen a kész anyagokkal. Miután felállítottuk a színpadot, volt egy szabad esténk. Csak Sámuel meg én. Absztinens volt, de elkísért egy kocsmába. Én sem vagyok nagy piás, de néha egy sör jól esik. Ő is ivott. Nagyot néztem, de nem firtattam. Ő dolga. Egy sör, két sör… puhatolóztam. Próbáltam kiszedni belőle valamit az elő- és háttértörténetéről, de csak önironikus és teljesen komolyan vehetetlen közhelyekkel válaszolt. Amikor a szexualitásra tereltem a szót, és valami olyasmi fordulatot használtam, hogy „lassan érkezik el az igazság pillanata”, felröhögött, letette a korsót, elnézésemet kérte, és elment. Akkor láttam, hogy már dülöngél. Talán két perc sem telt bele, és a kocsmában tülekedés lett, az emberek nyomultak be a vécébe. Összeverték. Teljesen mozdulatlanul feküdt a női vécé kövezetén. Például azt, hogy meleg, így adta az értésemre.

Viszont ettől fogva elvárta tőlem, hogy ezt a… nem tudom, hogy kellene ezt mondanom, talán – legalábbis szerintem, mármint ahogy azt sejtem, ő hogyan látja – betegségét vele együtt nevessem ki. Ettől fogva fennhangon buzizott. „Á, ezt a szart is biztos a buzik csinálták”, „na, már megint jönnek a szivárványosok”, „nyugalom, csak a búzák riszálják magukat”.

Miután berendeztük a hatszáz négyzetméteres irodát, ami egy bérház teljes emelete volt, és jöttek be a projektek, Tamás és Sámuel összeköltöztek. Tamás egyszer úgy fogalmazott, hogy „tisztes kollegialitásban vagyunk; kiváló lakótársi viszony”. Samu úgy magyarázta, hogy „Tamás kedves hűvössége kitágítja az amúgy is csupasz lakást”. Egyébként az a meggyőződésem, hogy sokáig szerelmes volt Tamásba. Persze ez a szerelem gyermeteg volt, gyorsan kihűlt: két mozdíthatatlan ólomkatona egymás mellett.

Néhányszor jártam náluk. A lakás kisebbik fele rendezett, átlátható, a nagyobbik fele, Sámuelé úgy nézett ki, hogy egy hatalmas diófaasztal a nappali közepére tolva, kortárs irodalmi folyóiratok, mérsékelt politikai hetilapok, a legfinomabb ízléssel válogatott brit divatmagazinok és legdrágább albumok hevertek rajta olyan tömegben, hogy az asztal széléről rendesen lefolytak. Voltak itt a filozófiatörténetből véletlenszerűen kicsippentett, friss kiadású kötetek, egy kis Nietzsche, egy kevéske Kant, Schopenhauer, két vaskos Kierkegaard és egy Gadamer kötet, Huizinga: A középkor alkonya; Platón Állama mondjuk a földön hevert, aztán vitorlás magazin, pénzügyi lapok, fontos, de kevésbé ismert írók vastag kötetei. Egy drága, szép üvegű parfüm, ilyenek. Minden érintetlen volt, frusztrált kavargás… egy fotel, amire a mosatlan alsógatyák halmozódtak, az ebédlőasztalon ételmaradékok, közöttük Sámuel ült, fején jókora fülhallgató, és hajnalig gépelt valamit a laptopján. Általában a társulat ügyeihez kapcsolódóan.

Egyetemre nem volt hajlandó járni. Méltatlannak érezte.

Egyszer felugrottam hozzájuk. Tamással akartam beszélni. Csöngettem, mint rendesen. Hirtelen csönd lett odabent. Hosszan kellett várnom. Aztán Sámuel nyitott ajtót. Rettenetesen zavarban volt. A háta mögött felbukkant egy arc. Ismertem. Persze, hogy ismertem. A színházi szakma egyik legismertebb arca volt. Annak idején dolgoztunk együtt. Sámuel zavarát az egekig növelte az illető fesztelensége, és nyilván valami lelepleződés-paranoia. Ez az illető, a nevét szeretném elhallgatni, ez az illető invitált be engem, egy szál faszban, diadalmas természetességgel.

Hát nem mentem be. Másnap viszont ő nem jött be az irodába; mármint Sámuel. Harmadnap sem, negyednap sem.

Ez akkortájt volt, amikor a saját nyurga, nyúlánk testével mit kezdeni nem tudó, kicsit szerencsétlen, mindenbe belekapó, csészéket fellökő, ajtófélfának nekimenő, hiperaktív kisfiúból egyik napról a másikra egy fess, divatos, elegáns, nagyon komoly és a napi kultúrpolitikában tájékozott ügyvezető lett.

Pár nappal az említett incidens előtt leültünk hárman. (Alkalmi szerződéssel akkor ugyan már dolgoztak nálunk mások is, gazdaságis, művészeti asszisztens, titkár, takarító, de az alapítványunk kreatív csapata továbbra is mi hárman voltunk). A megalakulás óta eltelt valamivel több, mint egy év. Azt gondoltam, hogy úgy tudom kiegyensúlyozni, és tovább inspirálni a munkájukat, ha nevesítjük a munkakörüket, és megszabjuk a feladatuk pontos keretfeltételeit, a felelősségük koordinátáit. Sámuel ügyvezető lett, Tamás a társaság médiafelelőse.

Ültünk a tárgyalóban és Sámuelt hallgattuk. Általában akkor pörgött így a nyelve, amikor valamit el akart, de nem mert elmondani, amikor zavarban volt. A háta egyenesebb volt, mint máskor. Szinte lebegett az asztal fölött, a tenyereit úgy röptette, mintha a terepviszonyokat magyarázná a maketten, vagy az asztal levegőjét simogatná. Persze érdektelen dolgokat hordott össze, nem volt más ez: kéretlen fecsegés. Várt valamit, egyszerűen csak nem mert előrukkolni vele. Amikor Tamással megegyeztünk a feladatköre pontos meghatározásában, Sámuel, rettegve, hogy rákerül a sor, és nem azt kapja, amit vár, megint beszélni kezdett, nagyon hosszan, levegővételnyi réseket sem hagyott az egybefüggő hangsorban: nem lehetett leállítani. Olyanokat mondott, hogy a pedantériára törekvésben nem a kreativitás hiányát kell látni, hanem a pedantéria hiányát, ami egyáltalán nem jellembeli probléma, hanem csak egy másfajta prioritás jele, s hogy a nagyvonalú gondolkodók, a fenomének mindig pórul járnak ebben a társadalomban. Le kellett állítanom, annyira kínos lett. Rákiáltottam.

„Mit akarsz? Mit szeretnél?”

„Pontosan tudjátok, hogy mit.”

„Na, idefigyelj! Ne variáld az idegeimet és ne pofázz már összevissza épületes baromságokat, mert akkor ugyanúgy pórul jársz, mint azok a nagyvonalú gondolkodók, akiket az előbb említettél.”

Tamás annyira lecsúszott a széken, hogy majdnem eltűnt az asztal alatt.

„Tudod, ennél okosabbnak gondoltalak. Nem mindig a megnevezés az, ami közelebb visz a célhoz. Vannak olyan szuper szenzitív területek, amelyek éppen akkor termékenyek, ha egyszersmind érintetlenek is.”

„Hát te hülye vagy! Mi a bajod?”

„Te mit gondolsz, hol volna a helyem?”

„A helyed? A helyed most ott lenne, ahová a Tamás süllyedezik szégyenében: az asztal alatt. Azért ülünk itt és beszélünk, hogy partnerként, akik szerencsére barátok is, egyszerűen, normálisan meg tudjuk beszélni a jövőt. Hogy tisztán lássunk. Ennyi. Ilyen kurvára egyszerű ez.”

Remegett a keze. Felállt, benyúlt a háta mögött a pólója alá, kihúzott egy paksaméta papírt az öve alól, visszaigazgatta a pólót és leült. Köszörülni kezdte a torkát. Nem engedte el a papírt. Nem hadonászott vele.

„Ezt. Rendezném. Meg. Ezt a… Szeretnék rendezni. Írtam egy… szóval rendezek, ha… van rá lehetőség… mert ahhoz kell a partnerek támogatása, hogy legyen elég… önbizalom a szövegben, hogy megvalósuljon, ez nem is rajtam múlik…”

„Rendezni szeretnél? Hát rendezz! De mégis hogyan? Mikor? Hol? Milyen társulattal? Nekünk, mint talán észrevetted, nincs társulatunk. Ami volt, azt szélnek eresztettem. Koreográfusunk sincs, tánctanárunk sincs. Telefonszámokat persze tudok adni, de azokkal nem hiszem, hogy révbe érsz. Rengeteg projektünk lesz idén, futnak be a fontosabbnál fontosabb nemzetközi megkeresések. Csináld itt! Rendezz ezeknek a keretein belül! Időd másra amúgy sem lenne.”

„Most akkor mondd meg, most mondd meg, tessék, gyerünk: tehetségtelen, érdemtelen vagyok a rendezésre?”

„Mi a fasz bajod van? Most mondtam, hogy tessék, itt a pálya, csináld. De egy csapaton belül ne önállóskodj, vagy húzz a picsába.” Láttam, hogy felhorgad a büszkesége, és épp csak pillanataim vannak, hogy elvegyem a mondatom élét, hogy ne utoljára lássam az életben: „nehogy most megsértődj. Képletesen mondtam. Rendezz, ahogy jól esik. De még azt sem tudjuk, hogy mik a konkrétumok.”

Pár percig csöndben ültünk.

„Figyelj! Én azt szeretném, ha te nem mennél el ebbe a lila ködös művészkedő faszságba. Rendezz, de akkor ne úgy, mint a sáldobáló féltehetségek. Akkor legyél profi. Ahhoz nem kell szakadt farmer, és hosszú haj. Én úgy képzeltem, hogy te leszel az alapítvány ügyvezetője.”

Körülbelül egy órán keresztül magyaráztam neki az ügyvezetéssel járó felelősséget, ennek a fontosságát, a rugalmasságot, a szervezőkészség jelentőségét, amiben nálánál ügyesebb, rátermettebb embert tényleg soha nem láttam. Persze hízelegtem is neki, és alkotói lehetőségekről beszéltem mindkettejüknek. Este kilenckor úgy léptünk ki a kis tárgyalóterem összepréselt levegőjéből, hogy az ablakok bepárásodtak, és Samunak szinte jó kedve volt.

Másnap reggel elsőként értem be az irodába. Siettem végig a főfolyosón, el a kis tárgyaló mellett. Nyitva volt az ajtaja. Visszaléptem, bekukkantottam: az asztalon hogy, hogy nem, ott hevert a kézirat. Csak belepillantottam. Emlékszem, hogy a fedőlapon ez állt, csupa naggyal: GYŐZTESEK KÖZTÁRSASÁGA.

 

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: