Makkai Flóra Ágnes novellája (archív)

Halál(ok)2014_4_borito

(megjelent az Apokrif 2014/4. számában)

Már hajnalban benne vagyok a szekrény szín-kavalkádjában, és találok is egy feszes koráll-minit. Sok, számtalan nem fogadott hívás. De én nem vagyok. Meghaltam, kész. Azért összeszedem magam, egész jó, tulipiros flancos bombázónak nézek ki, ahogy kilépek a nyári reggelbe. Hát már nyolcra nem érek be. Röhögőgörcs. Elképzelem Nyergesit, meg a profit, amint órájukat nézik és dokumentált-ágráváló-referátumot írnak rólam. A bakizó zéró, ez a szőke-nőcske késik. És Karesz, a jó Karesz, az okos Karesz, az én Kareszem, véd engem, jó szerető, jó főnök, de hiába, mert mindenki rólam pusmog. A medicina Hippokratész-szószolója vagyok, próbálkozom is rendesen naponta dolgokkal, teszek-veszek ide amoda, azokért, kiket megtámadott a kórság.

Leállt a szíve. És azóta állandóan azt a hályogos szemet látom, amint esdekelve kér, kikövetelné magának a még létező egyetlen szippantásnyi levegőt. A halál beállta, hat óra tíz perc. Ezt Nyergesi mondja ki. Én meg se tudok szólalni, úgy érzem, ha hangot adok ki, a hangszálaim, az én szép, zengő vokális-húrjaim összetörnek, miszlikbe szakadnak, ezerfelé pattanva robbannak szét. Nem az orvosi műhibaper aggaszt. De felesküdtem, hogy segítek a hadonászó, görcsös fuldoklókon. Béta-blokkoló! Amlodaron! Dopamin!, ordította Nyergesi, és rám se nézett.  Két hete eszem magam, amióta kimondta a hat óra tíz percet.

Dög-meleg tobzódik, a járda olvad, a tűsarkam belesüpped, felejtenem kell, és lám, mily jól megy ez a felejtés-cucc nékem, mert így reggel nyolckor, ahogy indulok gyalogosan, kibicsaklik a bokám, majdnem elzuhanok, nem is vagyok orvosnak való, mi a fenének tanultam ennyit, hiszen még járni sem tudok.  Amlodaron! Dopamin!, a fülemben cseng most is. Szívmasszázs! Mellkas-tálcát! De megyek, megyek, most már azért is bemegyek szép-lánynak álcázva, a klinikára. Elképzelem a nagy feliratot, Semmelweis Egyetem. Tiltó felemelt kéz, neked nem szabad belépned, mert csak kárt teszel a kardio-vaszkuláris inszuficienciától hörgő, összeomlott keringésű betegekben, kiknek a szaturációja alaposan lenullázódott már.

A Bécsi út elején a kis presszó. Ahányszor eljövök itt, nézek befelé, kellemes homály, pár kerek asztal, (lovagok és Arthur, Camelot-pompa hiány). Elszédülök. Sötétbe borul minden előttem. Egy kávé. Azonnal. Ez minden. Belépek, megfogódzom a kicsi, idétlen csillogó bárpultban Valaki, gondolom, egy férfi, már ugrik is. Leültet, a mobilját idegesen kapkodja. Arra kérem, könyörgöm neki, ennek az ismeretlennek, hogy csak ezt ne. Szálkás, érdes hang, de hát rosszul van! Nemet intek, próbálok mosolyogni. Milyen ismerős hang. Esetleg a hat óra tízpercet is ez a hang mondta ki.

Akkor jövök rá, nem értem, miért csak most, hogy Szeges András áll előttem. Szeges András farmerben, kigombolt ingben, akárha suliból lógott volna el, és most ezen mókázna velem, ha nem lennék fehér, ájuló szinten. Esdeklőn kérek egy kávét. Soha még nem láttam életben. De miért is láttam volna, efféle pasik nem szambáznak sikertelen, kibicsaklós bokájú doktornők cafrangja után. Nekik ott vannak a sztárok. Már hozza a kávémat, a tejszínt beleönti, elém tolja, annyira gondoskodó és kedves így ismeretlenül, ahogy leül és haját kisepri arcából. Kortyolok kettőt, visszatér agyamba a vér.

Én láttam Rómeóként. Az első szerepében. Ott szorongtam hátul, minden lány az évfolyamról ott volt velem. A végén élénk füttyögések, lábdobogások. Hisz Rómeó feltámadása után (in sacro-cripto),  újra meghalt bár (morto ritualé), de itt áll előttünk, kezdő színészként hajol meg, várja elismerésünket, a baromi buta, rajongó lányokét, és ez bizonyítja, hogy a csodafiú él, újabb Rózákra és Júlia Capuletekre vár, Zeffirelli ördögi, piactéri, kútvízben fürdős sámánkodásai, vagdalkozó Mercutiók és Tybaltok  pestiesítésének közepette.  Kékszem-rómeós  képén révülök sokáig,  táskámat fogdosom, ő torkát  köszörüli, nem egészen tudja hogyan illik bánni a befuccsolt pályájú dokinőkkel. Azért mosolyog, arca napsugárszálas. Bemutatkozik.

Ostobán bólintok. Azt mondom neki, hogy szívdöglesztő Hamlet volt. Komolyan nem kéne összevissza beszélni. Egy Hamlet, aki szívdöglesztő.  Zavarba is jön őszinteségemtől, pirul, és én akár egy hülye, rendezgetem a rúzsomat, ruhám felcsúszik. Bemutatkozom, Vörös Judit, Jutka vagyok. Miután így, szerencsésen jutkásítottam magam, ideges leszek, munkaidőben kávézom, a kórház folyosóján kellene nagyvizitelnem, jeges-tea papírpohárban, a hiteltörlesztés sárga-csekk szintű gondjai, Nyergesi, Zizi főnővér és a betegeim. Karesz is élénken handabandázik a fejemben.

Szeges András. Tavaly elvált. Nagy, zűrös válása volt, azt nyilatkozta, hogy belerokkant. A felesége a létező legszebb nő Budapesten. Olyan, akár egy pici, egészen áttetsző porcelánszobor. Nem értem, nem tudom elfogadni, és valamilyen átkos szinten vérforralónak is tartom, hogy ilyen nők léteznek, esznek, isznak, gyereket szülnek, kilépnek az utcára, itt vannak közöttünk, este meg felmennek a színpadra és megmutatják egész testi és lelki valójukat.

Szeges András. Csak ülünk ott, nézzük egymást. Én a félresikeredett orvos, a mellkas-tálcát háta mögött kereső, szívrohamos beteget sötét, szűk folyosón (kampec!) viharos gyorsasággal átlökdöső doktornő.  És ő, a befutott színész. A bomlott agyat imitáló, apa-gyilokért-bosszút kiáltó, rőt-vörös fonatú anya-királynéba belezúgó, (oedipus-zsiga-zsigeri öröm per Tompa Gábor rendezése), de momento, ophéliátlan Hamlet. Hajlott orra megtöri az arc szépségét, lénye egészében tragikus. Van benne valami penetráns düh, hideg vibrálás. Távol van a meglazult harisnyás, könyvet lapozó sápadó királyfitól. Így jobb, így közelről. Haja napszítta, csapzott, mintha futott volna, hogy ideérjen, mellém. Azt mondja, hogy pont most utasított vissza egy nagy lehetőséget. Visszautasítani. Hát neki még ezt is lehet. És mintha ott se lennék, a kávécsészének mormolja tovább cinikus, apró dühvel, hogy hívtak filmezni, Amerikába, Donald J. Smith. Főszerep lenne, az lett volna. De ő nem merte. Nem azért mert gyáva, hanem, mert mit mondjon idegen nyelven, itt van, magyarul szól, és még gyakran azt sem értik meg.

Kavargatom a kávémat, cigarettára gyújtok, kicsit reszketek csak, mi lett volna, ha elmegy amerikásnak és soha nem ájulok a karjába bele. Olyan férfi ő, akihez fogható még soha nem volt a közelemben. Már mindegy, kimondta az áment. Marad. Megkérdezi, hogy én miféle bajba kerültem. Elmondom, hogy kardiológus vagyok, meghalt egy betegem, és nem tudok bemenni dolgozni, illetve be kell mennem, mégis. Ügyeletes vagyok.   Sóhajt, maga elé néz. Közelebb hajol hozzám, dohány és arcszesz illatú.

– Mindannyian hibázunk. Állandóan ordító, baromi, nagy hibákat követünk el!

Lehajtom a fejemet. Elnyomja cigarettáját.

– Nem, nem állhatunk mindig vigyázban a vártán, vannak pillanatok, vannak, amikor,… nos, félrenézünk! És akkor a sors kicselez minket.

Értetlenül bámulok, ezt nem az én nyelvemen mondta, de ő az óráját nézi, próbára siet.  Vége. Most feláll innen és elsétál a kis, béta-blokkolós, dopaminért kiáltó, főnök-szeretője életemből. És én megkérdezem, hogy miben láthatom legközelebb. Úgy beszélek, akár egy óvodás. Mosolyog. Szerény. A nem lenni próbáló dán oly messze van tőle.

– A Hermelinben, ősszel, ha kész lesz…de hát addig még van! Hova vihetlek?

Hova. Az Üllői úti klinikára. Oda, egyenesen, be. Koráll miniben és hozzávaló tűsarkúban. Akár egy szajha. Felállunk, előreenged, és tenyere, ez a hűvös bőrű tenyér, belehelyezkedik egy pillanatra a ruhám merész, mély V alakú kivágásába, abba a kivágásba, amely bestiális háromszögben szabadon hagyja a hátamat. Tenyere megtalálja a helyét, pontosan azt, ahova beleillik. Csak egy kicsit, így. Ezt senki, senki nem veheti el tőlem. Sem a prof, sem Nyergesi. Még Pölöskei néni, a takarítónő sem. Útközben hallgat, feszült arcéllel figyeli az utat. A kórház előtt olyan udvariasan száll ki a kocsiból, hogy majdnem beleőrülök, még két perc és szeretni kezdem magam, feledve a szív-tálcát. Mellkas-tálcát. Mindegy. Utánam szól, hogy fel a fejjel, Vörös doktornő. Nevetni kezdek, teljesen, szívemből, ő pedig még odakiált:

–  Ha véletlenül a színház közelében jársz, keress meg, szívesen vacsoráznék veled!

Aznap késő este történt, hogy autójával belerohant egy kikanyarodó kamionba. Előadásról jött, szinkronba sietett, a helyszínen szörnyethalt. A testét ide hozták az Üllői útra. Újságírók hada a kapu előtt. Zaj. Kiabálás. Aztán csend.

Szerencsére könnyű volt az ügyelet, egy törés, meg egy epegörcs, ennyi. Nem is ismertem ezt a férfit. Semmi közöm nem volt hozzá. Csak pár szót váltottunk. Mégis indokolatlanul azt érzem, hogy leszakadt egy testrészem, és hogy gyalázat ez a világ, ha ő nincs benne.  Az orvosiban ülök, nem érdekel a prof és a főnő sem, papírmunkák halmaza előttem, de csak tologatom jobbra-balra. Órámra nézek, reggel fél hét, mindjárt lejár az ügyelet, a takarítók csörömpölnek a felmosókkal. Az öltöző felé megyek, aztán mégsem, elindulok, le az alagsor felé. Ahogy leérek a gurulós kocsikhoz szokott lejtős, kanyargós beüvegezett, büdös úton a boncterem felé, megtorpanok. A volt felesége ott ül a csupasz földön, pontosan a „tilos a bemenet!” tábla alatt, ott ül hátát a falnak vetve, két kezével kulcsolja felhúzott térdét és magában beszél. A kórboncnok azt suttogja, hogy egész éjjel itt gubbasztott. És hogy vigyem már innen el. Amúgy, kit keres, doktornő? Kit. Valóban kit is.  Jöjjön, hölgyem itt nem maradhat, mondom neki.

Felnéz rám. Arca meztelen. És a legszebb színésznő (néha kéjmatróna-hajtoronnyal kupolafején, zubogó-tüllszoknyás Titánia, avagy éppen fekete nyakfodros, könyörtelen, árulás- Eboli), csak bámul maga elé. Lehajolok, karjánál fogva felemelem. Sovány és törékeny, a vállamig se ér, tornacipőben van és rosszul begombolt, elnyűtt kardigánban. Zsíros haja a feje tetején egy gubacsban. (Mint fodrozódik ugyanez a haj a Ványa bácsiban, lágy, selyemtorzó-hullámokban, mint hullik alá egy-egy megcsavart, tekert gorgó-tincs, majd ugrik vissza kacér-szűziesen. És a ruha, a sárga selyem, a feszülő, de mégis aláhulló, mindent elrejtő és szemérmetlenül feltáró redőkben zuhanó, ringó forgatag, a fojtó, szűk fűző, ahonnan  összeszorított keble le-fel emelkedik a tekla-gyöngyös dekoltázs-szegélyben.)  Olyan mintha valaki összetörte volna. Gyámoltalanul tesz egy-két lépést velem. Akkor egy magas, vaskos alkatú farmeres nő, bizonyára családtag, rohan felénk, élénken gesztikulálva:

– Á, itt vagy Judit! Gyere…ezen már nem segíthetünk! Köszönöm, drága ! – bólint felém.

Ott maradok egyedül, nézem, ahogy ezek ketten mennek. A nagydarab, biztos léptű nő és a másik, a kóválygó, bizonytalan kardigános. Még bevillan Ophéliaként. Kifosztott gyereklány, bomlott aranyhaj kócsagok a vállán, teletűzdelve ánizs és bogáncsvirág-attrakciókkal.   Minek jöttem ide le. Valami nagyon erős, intim dolgot akartam kilesni. Nagy lélegzettel indulok, ledobom a köpenyemet. Öltözöm. Utána sokáig állok az ablak előtt, kibámulok, odalenn, az utcán egy néni a kapunak dőlve tapogatja a derekát, mentő szirénáz, medikusok csoportja futva érkezik, igen, beindult már az élet, a nagy őrlődés. Valaki a folyosón ordítva kérdezi, hogy mikor kezdődik az átépítés. Fémes műszerek zajai, nevetés. Homlokomat az üveghez nyomom, lehunyom a szemem:

„Holnap Szent Bálint napja lesz, / Mindjárt reggel korán; / És ablakodnál, párodul, / Ott leszek, én leány.”

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: