Az About-kategória egy játszótér. Egy értelmező játszótere. Olyan rovat, ahol irodalom és zene határai elmosódnak, a zene szöveggé válik, a dallam pedig a papíron is értelmet nyer. Tévéből, rádióból, csapból folyó, fesztiválokon harsogó, otthon, pihenés közben morajló jól ismert dalok következnek. Az értelmezések megpróbálnak rámutatni arra, hogy miért is szeretjük őket, vagy ha ez idáig nem szerettük, miért is szerethetjük őket. Vajon mit akar nekünk mondani a Pegazusok Nem Léteznek Nem tudom című száma?
Pegazusok Nem Léteznek: Nem tudom
Eltemettél, tudom, hogy sírtál.
Visszajöttem, látom, hogy sírsz.
Nem tudom, mi lesz velünk.
Nem tudom…
Elrejteném beléd a szívem,
Úgy dobogjon, ahogy te élsz.
Ott legyen legbelül.
Ott legyen!
Lesz-e még csendes eső?
Lehűtené forró fejem…
Nem tudom, mi lesz velünk.
Nem tudom…
Eltemettél, visszajöttem.
Itt vagyok én, veled vagyok.
Nem tudom, mi lesz velünk.
Nem tudom…
A Pegazusok Nem Léteznek mestere annak, amit úgy hívunk: a kevesebb néha több. Egyszerű zenei szólamokkal és rövid, velős dalszövegekkel operálnak, de mégis lebilincselő hangulatot nyújtanak. Zenéjük rendkívül markáns stílusjegyeket tartalmaz, melyek olyan közeget teremtenek, ami már-már védjegyükké vált. Dallam és szöveg kéz a kézben jár, egyik a másik nélkül veszítene értékéből, dalaik egyszerűségükben is összetettek és komplexek. Tökéletesen tükrözi mindezt a Nem tudom című daluk. Gyönyörű gitárszóló biztosítja az alapot, nem csak meditatív, de már-már hipnotikus jellegű is, segít átélni azt a hangulatot, amit a dal megteremt. És segít beleélni magunkat egy elválás történetébe.
Ezzel az elválással kezdünk, bár a szimbólumrendszer ennél a kifejezésnél jóval szélsőségesebb. Eltemetésről van szó, és ez persze átvitt értelemben értendő, mégis jelzi az események komolyságát és tragikumát. A visszatérés egyfajta minden helyzetből való talpra állást és az újrakezdés megteremtésének esélyét is jelenthetné, de a lendület megszakad és a narratíva nem halad tovább. A bizonytalanság az, ami mindennél hangosabb („Nem tudom, mi lesz velünk”), de ez sem vég nélküli. Kimondva nincs, de érezzük: a történések visszafordíthatatlanok. Az elválás és az azzal együtt járó vagy abból következő elengedés bekövetkezte nem kérdés, hanem tény. A beszélő mondataiból mély rezignáltság és zsigerekből fakadó mélabú sugárzik. És bár próbálja a folytatás látszatát kelteni, de mindez csak menekülésnek hat.
A második szakasz a totális egymásba olvadást, és az egyéni identitás felszámolását villantja fel úgy, ahogy az egy szerelemben végbemehet és végbe is megy. Mindezt a legadekvátabb metaforával kifejezve („Elrejteném beléd a szívem, / Úgy dobogjon, ahogy te élsz. / Ott legyen legbelül.”). A feltételes mód és a szív elrejtése nem csak azt jelöli, hogy mindez csak egy vágyálom, hanem azt is, hogy esély sincs arra, hogy a szív regenerálódjon, és a boldogság, ha máshol és másnál is, de bekövetkezzen. „Lesz-e még csendes eső?” – hangzik a kérdés akkor is, ha a válasz egyértelmű. És bár kimondatlanul, de hozza magával a többit is: lesz-e még nyugalom? Lesz-e még béke? Lesznek-e még közös álmok, célok, érzések? Lesz-e közös jövő? A dialógus nem valósul meg, a válasz nélkül hagyott kérdések és kétségek csak még jobban megerősítik azt, ami mindvégig nyilvánvaló: nincs közös jövő. A kommunikáció egyoldalú, az egyetlen kapcsolódási pontot a közös szenvedés jelenti.
Az utolsó szakasz még egy végső próbálkozás a megoldás elérésére. Visszatérünk a kezdéshez („eltemettél”), a reakció most is hasonló („visszajöttem”), és bár a találkozás megtörténik, valójában minden csak illúzió. Bizonyítja ezt az „én” szerepének hangsúlyozása és a feltűnően került többes szám: „Eltemettél, visszajöttem. / Itt vagyok én, veled vagyok.” Az igazi feloldozás nem következik be, és ez teszi ezt a gyönyörű dalt egyben nyomasztóvá is. A Nem tudom rekviem egy véget ért szerelemért, két ember egykoron erős, de elveszett kötelékért. A csend szól, és ennél nagyobb bizonyosság nincs.
Barna Péter
Apokrif Online 