Feketemosó: Vasárnapi eső

feketemoso-kisebbItt az eső kihegyezi a figyelmet, egyenlővé tesz figyelmemmel, olyan, mint valami gyenge sav, eloldja a gyűlöletet és a szánakozást mindattól, ami megakadályozza, hogy ebben az utálatban éljem mindennapjaim – hagyom, hogy rátelepedjen mindenre, mert érzem, máshogy most nem bírnám ki. Lassan folyt szét ereimben, ott lüktetett immáron minden jóérzés alatt, de sosem voltam még ennyire boldog és elégedett – valamin sikerült végre felülkerekednem, önmagamon, ezen a lassan mozduló, fásult esőpermetben ázó városon. Most vagyok talán leginkább idevaló, most, amikor minden porcikámmal megvetem a fekete ablakokat, a fel-feltűnő alakokat a kivilágított szobákban, azt a lyukat, amelyet a Citadella vág ki a Gellért-hegy fával tarkított felszínéből. – Mizsur Dániel írja az Apokrif naplóját.

Ebben a városban mindig este

hét óra volt, és mindig esett.”

Még nem minden fa bontotta ki gazdag ágait, és még nem minden ablakot hagytak nyitva egészen éjszakára, csak résnyire, mintha még lenne mitől félni, de a nyár, annak ellenére, hogy ebben az évben semmisnek tekintette a tavasz átmeneti, prológus-természetét, félreérthetetlenül jelezte, itt van. Tessék, innentől kezdve új évszakot írunk. Meg kell ezt szokni, még akkor is, ha a fejekben még a tavasz kiszámíthatatlansága tombolt, bizalom és kétely furcsa elegye. Valahol elpattan egy ér, máshol kirakják a muskátlikat, de ez a vasárnap más volt, mint a többi. Az estéhez közeledve a szürkére meszelt ég lassan túltelítetté vált, majd mintha egyszerre könnyíteni akart volna magán, eleredt az eső. Úgy esett, mintha mindegy volna, a mindennapi tömeg most nem volt sehol, visszahúzódtak a mindennapi fáradalmak, visszahúzódtak lakásaikba, mély otthonukba.

A villamoson ültem, és a körúton haladva azt figyeltem, hol égnek már a lámpák. Próbáltam oda is belátni, ahová már nem érhetett fel a tekintet, csak a hívatlan és kíváncsi képzelet. Néztem, hogyan készülődnek az éjszakára, a másnapra, hogy egyáltalán fontos-e nekik, hogy vasárnap van, mert ilyenkor mégiscsak megáll az idő; meg kell hogy álljon, mert akkor mi értelme lenne a hétközi fáradtságnak, ha nem az, hogy ez a nap kárpótolja őket bármiért – vége, mondtam akkor magamnak, vége kell hogy legyen a hétnek, az életnek, hogy ráláthassunk valami másra.  Valami furcsa gyanúval figyeltem ezért minden járókelőt, útonlévőt, nem értettem a kocsmábanülőt, az utazót, az utolsó metróra várót, a valahováigyekvőt, miért nincsenek otthon, amikor figyelniük kéne valami másra, lényegibbre, önmagukra. Üres volt a szemem, mint egy állaté, de többet akartam látni, mint ami itt van előttem, csak a testem figyelt, a puszta jelenlét, mert nem gondoltam semmire, csak figyeltem, nem várva semmit se, mintha már el lenne döntve minden.

Ha elérjük, és sikerül felkapaszkodni a vonatra, azt mondták, élhetünk tovább… Aki majd el akar menni egyszer, az visszahúzódott már azokba a lakásokba, ahová képzeletem próbál beférkőzni, de nem égnek a lámpák és nem látom őket. Gyűlölöm őket, gyűlöllek titeket, gondoltam magamban, miért nem menekültök el, miért vagytok még mindig itt, amikor vége van, amikor azért ered el az eső, hogy üres és méltatlan bánattal borítson el mindent. Párizsban láttam ilyen utoljára, jutott eszembe, de Párizs mintha nem is létezne igazán, nem is azért, merthogy Párizs, torony, folyó vagy hogy Montmarte – ott minden nap vasárnap van és eső, amely a legszilárdabb önérzetet is porba tapossa. Itt az eső kihegyezi a figyelmet, egyenlővé tesz figyelmemmel, olyan, mint valami gyenge sav, eloldja a gyűlöletet és a szánakozást mindattól, ami megakadályozza, hogy ebben az utálatban éljem mindennapjaim – hagyom, hogy rátelepedjen mindenre, mert érzem, máshogy most nem bírnám ki. Lassan folyt szét ereimben, ott lüktetett immáron minden jóérzés alatt, de sosem voltam még ennyire boldog és elégedett – valamin sikerült végre felülkerekednem, önmagamon, ezen a lassan mozduló, fásult esőpermetben ázó városon. Most vagyok talán leginkább idevaló, most, amikor minden porcikámmal megvetem a fekete ablakokat, a fel-feltűnő alakokat a kivilágított szobákban, azt a lyukat, amelyet a Citadella vág ki a Gellért-hegy fával tarkított felszínéből. De érzem, csak addig tartható fenn ez a túlfeszített állapot, amíg úton vagyok, amíg lesz mire ráaggatni ezt a lassan gomolygó gyűlöletet, ami mégis csak megvéd attól, hogy úgy érezzem, bármihez is több közöm van, mint valójában. Szándékosan a hosszabb utat választom tehát, most nem érdekel, hogy bőrig ázok, a legfontosabb, hogy nyerjek még pár percet, esetleg órát, évtizedet – mert lassan úgyis hazaérek, és közben megérkezik az utolsó metró, mert

vasárnap van, és lassan eláll az eső is.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: