Benedek Miklós: Mintha emberekből állna, Forum Könyvkiadó, Újvidék, 2014.
Szarvas Melinda (University of Jyväskylä) kritikasorozatában a kisebbségiséggel kapcsolatos kötetekről ír recenziót, olyanokról, melyek a kisebbségi identitást és létet, valamint a kisebbség-többség viszonyt tárgyalják. A kritikasorozat kiemelt figyelmet fordít a Vajdaságban most induló fiatal író- és fordítógeneráció munkáira, az ott zajló irodalmi hagyománykeresés folyamatára, és nem utolsó sorban a magyarországi irodalmi közeggel való érdekes kapcsolatra. Ezúttal Benedek Miklós kötete kerül terítékre.
Benedek Miklós 2012-ben megjelent Nem indul hajó című első kötetét 2014-ben követte a második, a Mintha emberekből állna. A fiatal vajdasági költőnek ez a két év láthatóan elég volt ahhoz, hogy lírájában jelentős változásokat tudjon felmutatni. Az első könyv erejét mutatja, hogy Benedeknek nem kellett tőle pironkodva elfordulnia. Az önkritika azonban, amellyel a szerző ráérzett azokra a pontokra, melyekben az újragondolás szükséges volt, valamint azokra, amelyek folytathatónak bizonyultak, már a második kötet sikerét garantálta. Benedek Miklósnak aligha volt ez elsődleges írói célja, mégis igazolta azt az Apokrif 2012/nyári számában megjelent, az első kötetről szóló kritikában tett megjegyzésemet, miszerint „A Nem indul hajót követő Benedek Miklós-kötetben bizonyára tovább tökéletesedik a tökéletlenség. Ez egy jó első kötet, lehet rá alapozni.”
Először pár szót magáról a könyvről, ugyanis a Mintha emberekből állna megjelenésében és szerkesztésében is jócskán felülmúlja a Nem indul hajót. A mostani kiadvány tervezője és illusztrátora a szintén vajdasági grafikus Blaskó Árpád, aki nemcsak izgalmas, röntgenfelvételek variálásával létrehozott kollázsaival van jelen a kötetben, de a borítón és a ciklusokat bevezető oldalakon feltűnik: egyedi tipográfiát is alkalmazott. Magát a szöveget pedig ezúttal Buzás Márta helyett Brenner János szerkesztette: a Mintha emberekből állna valóban kötet benyomását kelti, nem pedig ugyanazon szerző által megírt versek gyűjteményét, a ciklusok pedig valóban jól felépített egységek.
A Nem indul hajó által bemutatott egyik alapvető helyzet, illetve téma az otthonmaradás kényszerűsége volt, amit már a cím is kifejezésre juttatott. A Mintha emberekből állna verseiben azonban a megszólaló már nem kiszolgáltatottja a körülményeknek, a helyzeteket lehetőségekként ismeri fel, akként is értelmezi azokat: döntéseket hoz. Személyesebb költészet ez, ugyanakkor nem személyeskedő, inkább karakánabb, és ez határozott hangnemet és szükséges szikárságot ad a költeményeknek. A Mintha emberekből állna Nem indul hajóhoz méregetése nem pusztán látszólag minden kreativitást nélkülöző kritikusi mánia, Benedek maga hozza párbeszédbe eddigi kiadványait. Ennek bizonyításául a Kikötő című versből idézzek, a második könyvben szereplő költemény egyik sora így hangzik: „A hajó ma reggel minden gond nélkül elhagyta a kikötőt.” (46.) Amivel erősebb hang a második köteté, az az, hogy bár a hajó már elindult, a hangsúly nem az utazáson, az elhagyáson, hanem továbbra is a maradáson van, ezúttal azonban már egy döntés és nem a tehetetlenség eredményeképpen.
A magyar vajdasági irodalom talán legtöbbet elemzett költeménye Domonkos István Kormányeltörésben című műve, melyet szerzője 1971-ben írt Svédországban. Súlyosan leegyszerűsítve azt lehet mondani, Domonkos verse az emigránslétről szól az éppen elvesztett nyelven. Az a kiszolgáltatottság jelenik meg a soraiban (talán a legismertebb, sokféle szituációban megfogalmazott „élet jönni / vágni engem nyakon” sorokban is), mellyel Benedek Miklós legújabb költeményeiben szembehelyezkedik, leghangsúlyosabban a Domonkos-verset újragondoló művében, az elnök vezér címűben. „Sokan menni külföldre / kofferban szalonna / két kiló kenyér / én ennek örülni / itthon lenni csend / élet esténként / simogatni engem halántékon.” (43.) Az talán már ebből a rövid idézetből is kiderül, hogy Benedek költeményének nyelve nem olyan kíméletlenül pontos, mint a Domonkos-versé. Annak azonban, hogy a fiatal költő is megtartja a főnévi igenevekkel érzékeltetett eltávolodást, annyi jelentősége mégis csak van, hogy az ő megszólalója otthon kerül közel a nyelvvesztéshez – abszurdig víve a szituációt azért, mert egyedül marad, ha ő nem is, rajta kívül mindenki távozik. Ezen a ponton kapcsolódik össze Benedek elnök vezér című költeményével az ugyancsak a Nématérképekről ciklusban szereplő Exodus: „Mára csak én maradtam a faluban. / Meg néhány kutya, amely hűségesen követ / […] / Az utolsó lakosok, / egy meddő ruszin házaspár, / tavaly októberben hagyták el a falut. / Utána már csak néhány átutazóval találkoztam. / Hívtak, hogy menjek velük, / de maradtam. / És tovább is maradni fogok.” (51.) Ebből is látszik, hogy a kötet kompaktsága nemcsak a szerkesztő munkájának eredménye, de Benedek Miklós maga is szorosra fűzte a kapcsolatot a versek és a ciklusok között is. Mert noha joggal kijelenthető, hogy a második részben vannak azok a költemények, melyeknek központi témája a tér, az otthonhoz való viszony, épp az idézett elnök vezér című darab szerepelhetne akár az első Napokról és évekről ciklusban is, ha szerzője az eddig vizsgált aspektus helyett például a hagyományhoz való viszony érzékeltetését kívánta volna hangsúlyozni. Csakhogy – ebben Benedeknek igaza van – ez a szempont ezzel a verssel kapcsolatban különösebb figyelemirányítás nélkül is előtérbe kerül, ahogy az első ciklus több darabjában is.
Az első rész első írásának címe: Már egy hete – a Mintha emberekből állna több darabjában is megidézi József Attila alakját, és/vagy egy-egy versét (további példa a Hangokkal úszó dinnyék című költemény). A már emlegetett Domonkos mellett megidéződik még Kosztolányi Dezső a közhelyessége okán kevéssé sikerült Esti című műben, olvasható Weöres Sándor 100. születésnapja tiszteletére írt költemény Le printemps címmel, és szerepel a kötetben egy Nádas Péter: Temetés című írás is. Ezek a megidézések nem minden esetben jelentenek értelmezői viszonyt az elődök által fémjelzett irodalmi hagyományhoz, azokban az esetekben azonban, amikor mégis, akkor Benedek túllép a tisztelettudó, jól nevelt költőutód szerepén és bátran továbbgondolja a kiválasztott műveket, másfajta pozíciót jelenítve meg. A Domonkos-vers esetében erről már volt szó, most a Hangokkal úszó dinnyék című költemény a merengő passzívtól eltérő, cselekvő magatartást tanúsító megszólalóját idézem: „Egy lépést teszek a folyó közepe felé, / és merítőhálómmal egyenként a partra emelek / minden egyes úszó dinnyét.” (38.) Az is látható, hogy Benedek Miklós egyaránt megidézi a magyarországi és vajdasági magyar irodalmi hagyomány alakjait is, elmosni a határokat e két kategória között azonban nem sikerül. A határ, főleg a második ciklus darabjaiban, központi képként szerepel. „a limeseken túl / nem találom a helyem / az érintetlen erdő megriaszt / a hidak nélküli zabolátlan folyók / akadályozzák a továbbhaladást / sehol egy útjelző tábla / városok sincsenek / csak koszos kis falvak” (33.) – olvasható a ciklusnyitó Az utazó című vers legelején. A kötet azonban nem gondolkodik erről sematikusan és közhelyesen, a Nárciszokkal körülvett című költeményben említett lányokról például már az olvasható, hogy „átmásznak a kerítéseken, / a zsalugátereket betörik, / és a tükrökön is áthatolnak.” (37.) A könyv közepére helyezett Sár azonban már címében is a vajdasági irodalom egyik mindenkorban legalapvetőbb képét, a port, illetve a sarat idézi meg. Állásfoglalásként is olvasható: „a mai napig szeretek a sárban fürdeni. / valamikor a sár mindegyik fajtáját szerettem. / később kitapasztaltam, hogy nyári zápor után, / mikor a tűzforró porra esik az eső, / akkor legkellemesebb a bőrömnek, / […] / az a lényeg, hogy az arcomat is süllyesszem bele, / hisz csak így hat igazán az elmémre. / igazából csupán ezért csinálom, / a testemnek, azt hiszem, nincs rá szüksége.” (51-52.) A Mintha emberekből állna több verséből is egy időn kívülálló, kvázi törzsi, ősi világ képe is kibontakozik. A Sár utolsó sorai mellett ezt erősíti az Indiánok című költemény, az Arról, hogyan pusztult el a városunk, vagy a kötet végén olvasható Emberek és állatok ciklus több darabja is, például a Sámánok a telepen.
Formák terén Benedek második összeállítása nem kísérletező, ám sokszínű. A szerző az első könyvhöz képest talán még bátrabban köteleződik el a rímtelen prózaversek mellett (ez talán már az eddigi idézetekből is kiderült), a pársorostól az egészen hosszú szövegekig húzódó skálán. A rímek helyett több esetben is a ritmus az, ami meghatározza a költeményeket, e szempontból kiemelkedő a Hétvége című. A Mintha emberekből állnában egy szöveg szerepel, amely a formát helyezi előtérbe. Ez egy sajátos hangvételű szonett, mely a legmegcsináltabb verse a kötetnek: szándék(oltság) érződik rajta, és ez értelemszerűen nem tesz jót neki. A szonett-formában megjelenített szerelmi témájú szövegről akkor lehetne nyugodt szívvel megállapítani, hogy a szerelmi költészeti hagyománnyal szemben írt ironikus reflexió, ha a forma nem törné kerékbe a szöveget. A Felbasz, hogy téged nem basz fel című versről van szó, melynek az eddig boncolgatott problémák miatt címe sem ironikusnak, inkább hatásvadásznak és olcsónak tűnik. Más lehetett volna a helyzet, ha maga az írás is olyan flegma és laza, mint a cím. A költemény második versszakát idézem: „hogy még csak rám sem szólsz, / ha rossz helyre téved a kezem, / és még csak nem is gúnyolódsz, / pedig oly sokszor vétkezem;” (25.) Kétségtelen, hogy a kezem és a vétkezem rímhelyzetbe hozható, utóbbi szó azonban annyiból stílusidegennek bizonyul, hogy leginkább talán a kilencvenes évek fiúbandáinak szövegvilágát idézi, mely megmosolyogtató nosztalgia ugyan, ám Benedek Miklós verséből bántóan kiugrik.
A harmadik ciklus, az Újra csendes, a kötet leginkább zavarba ejtő része. Háborús tematikájú írásokat tartalmaz. A zavart a megfogalmazottak és a forma egyaránt okozzák. Ezek prózai szövegek, kár, hogy nem akként vannak közölve. A kötet egységét nem gyengítette volna, hogyha a versek mellett egy ciklusnyi rövid novellát is tartalmaz. Fel is merül a kérdés, vajon ezek a szövegek a fiatal szerző első prózakötete felé mutatnak-e? Prózaverseknek nem a terjedelmük miatt nem nevezhetem őket, nincs „verstulajdonságuk”. Nem az ENTER gomb tesz verssé egy szöveget, és a Mintha emberekből állna korábbi darabjai arra engednek következtetni, hogy ezt Benedek Miklós is tudja. Ha a formai ügyetlenkedéstől eltekintünk, a szövegek többsége tartalmát tekintve sem hoz újat. Az egész kötetre jellemző, hogy Benedek hétköznapi szituációkat és eseményeket emel témává, a megjelenített világ szűk, az események időtartama rövid: a szövegeknek már ez is ad némi privát jelleget, melyet jótékonyan erősít a kiérezhető érintettség, személyesség (anélkül, hogy a költeményeket mindez negédesen intimmé tenné). Az Újra csendes ciklus darabjai közül is azok emelkednek ki, melyeket az imént említett személyesség jellemez. Ilyen például a Karácsonyi ének, vagy a NATO bombázás megkezdését tematizáló Tokkal, biciklivel. A kötet utolsó ciklusa a Lapok és poharak számozott úgynevezett kártyaverseket tartalmaz. Az egymással szorosan összefüggő művekben a játék és az élet fűződik össze, az egész ciklust izgalmas atmoszféra jellemzi. Az ugyanazon a helyszínen, ugyanazokkal a szereplőkkel megírt költemények mintha egy film jelenetei lennének, a kocsmai, füstös környezet egy falusi western világot idéz. A játék foglalja keretbe Benedek Mintha emberekből állna című kötetét. Mind a könyv elején, mind a végén szerepel egy-egy szöveg a ciklusok során kívülre helyezve, melyeknek témája a foci. A kötetnyitó Flóris című (és verses montázs alcímű) költemény Albert Flóriánról, illetve egy Üllői úti meccs emlékéről szól, a záró darab pedig címe pedig Gólszerzők.
Benedek Miklós második kötete bátor lírai teljesítmény, mely erősödő költői öntudatot mutat. Az egységes ciklusokba rendezett versek nemcsak egymáshoz, de az olvasóhoz is közel kerülnek. Tartalmas kötet a Mintha emberekből állna, sokáig kitart.
Apokrif Online 