About-kategória: Beborítva sugarakkal

Az About-kategória egy játszótér. Egy értelmező játszótere. Olyan rovat, ahol irodalom és zene határai elmosódnak, a zene szöveggé válik, a dallam pedig a papíron is értelmet nyer. Tévéből, rádióból, csapból folyó, fesztiválokon harsogó, otthon, pihenés közben morajló jól ismert dalok következnek. Az értelmezések megpróbálnak rámutatni arra, hogy miért is szeretjük őket, vagy ha ez idáig nem szerettük, miért is szerethetjük őket. Vajon mit akar nekünk mondani a Vad Fruttik Szemben a nappal című száma?

Vad Fruttik: Szemben a nappal

Nyújtózkodik a zúzmara,
megdermed az idő.
Elcsitul a jelen és
megnémul a jövő.

Csak üldögélek tétlenül,
lekapcsolom magam.
Bámulok a semmibe,
így minden rendbe’ van.

Míg vesztegel a pillanat,
idebent csak pörög
egy végtelen magnószalag
a szemhéjam mögött.

Néha jó, néha rossz, néha nem.
Néha nem foglalkoztat semmi sem.
Végül minden végső helyére kerül,
maradok – ott, ahol voltam – egyedül.
Beborítva sugarakkal,
szemben állok a nappal.

Köröttem légüres tér,
riadtan tátogok.
Hűvös fénnyel izzanak
lámpás csillagok.

Egymást követve fagynak el
a kimondott szavak.
Szilánkokra törnek, aztán
szertefoszlanak.

Magam leszek a zúzmara,
a hóval olvadok.
Elillanok, akár a tél,
akár a sóhajok.

Néha jó, néha rossz, néha nem.
Néha nem foglalkoztat semmi sem.
Végül minden végső helyére kerül,
maradok – ott, ahol voltam – egyedül.
Beborítva sugarakkal,
szemben állok a nappal.

Kevesen tudnak úgy mély érzelmekkel átszőtt történésekről, élethelyzetekről énekelni, mint a Vad Fruttik. A srácok egyrészt tartózkodnak a közhelyektől és a megszokott toposzoktól, másrészt különleges hangulatot és atmoszférát tudnak teremteni úgy, hogy ha az ember elkapja a fonalat és ráérez egy dal ízére, egy ideig nem tud róla leszokni. Magával ragadó, mélybe húzó vagy magasba emelő dalok ezek, melyek szívből jönnek és oda is jutnak el.

Különleges és rendkívül karakteres szám a Szemben a nappal című is. Merev, kietlen környezetbe csöppenünk, vihar előtti csend érzésünk támad, de egyelőre nyomasztó tétlenség uralkodik. Retorikailag szinte túlterhelt a szöveg a minimális mozgást vagy mozdulatlanságot jelölő igékkel: nyújtózkodik, megdermed, elcsitul, megnémul, üldögélek, lekapcsolom, bámulok, vesztegel. Ezt az egyhangúságot aztán a külső környezet és a belső állapot ellentéte bontja meg: „Míg vesztegel a pillanat, / idebent csak pörög / egy végtelen magnószalag / a szemhéjam mögött.” A külső passzivitás ellenére legbelül nincs megállás.

A refrén ön- és helyzetértékelés. Kétféleképpen értelmezhetjük: egyfelől a beszélő minden mindegy alapon éli életét, és a sorsra vagy felsőbb erőkre bízza magát. A másik lehetőség, hogy próbálkozik egy boldogabb létállapot elérésére, és szemben az árral, minden nehézség ellenére próbálja is elérni azt. Bár a sorokból süt a magányosság, a beszélő pozíciója mégsem egyértelműen elszigetelt, a „Beborítva sugarakkal” egyfajta külső segítségről tanúskodik. Az egyedüllétnek nincsen tragikus színezete, sokkal inkább egyfajta determináltságot jelöl. Adott állapot ez, melyet újra és újra meg kell próbálni megváltoztatni, de mely végül oda vezet vissza, ahol voltunk („maradok – ott, ahol voltam – egyedül.”). A nappal való szembenállás ugyanakkor jelentheti azt is, hogy mindig a fény, és annak metaforáját kibontva a világosság és a pozitív értékek felé kell nézni, de sugallhat egyfajta meg nem nyugvást, állandó küzdést és harcot is. Valami olyasmit, amiről a Vad Fruttik a Lehetek én is című dalában énekel.

A második szakaszban elindul, legalábbis megpróbál elindulni valami, de mindhiába, a külső környezet most már nem csak kies lesz, de az, ami érintkezik vele, azonosulva a körülményekkel meg is semmisül. Szürreálisba hajlik minden, a beszélő erejéből már csak riadt tátogásra futja. A kimondott szó elfagyva szertefoszlik, hogy aztán végül minden élő átalakuljon és feloldódjon: „Magam leszek a zúzmara, / A hóval olvadok. / Elillanok, akár a tél, / akár a sóhajok.” A beszélő és az elbeszélt eggyé válik, összeolvad és magába fordul minden.

A külső és belső szétválasztása bár nyilvánvaló szempont lehet, de egy olyan értelmezési aspektus is elképzelhető, mely nem erre koncentrál, sokkal inkább azonosítja a környezetet egyfajta belső tájjal, vagy annak kivetülésével. Az érzések megjelenítése és jellemzése a természet segítségével kap minél hatékonyabban teret, így poétikailag még hatásosabb és hatékonyabb lesz. Bár merész összehasonlítás, de hasonló eszközökkel a magyar irodalomban a legmagasabb szinten József Attila élt.

A Szemben a nappal kristálytiszta kifejezőeszközökkel és nyelvi megformáltsággal él az egyedüllét, a tanácstalanság, a megtorpanás állapotának kifejezésekor. Ambivalens érzések ezek, melyek könnyen tragédiába fulladhatnak, de melyek esetében ugyanakkora esély van arra is, hogy újra megmozduljon valami. Ez esetben a sóhajhoz hasonlított végső elillanás baljós, de a refrén mégis feloldja a feszültséget. Ennek köszönhetően a „maradok – ott, ahol voltam – egyedül” tapasztalata sem lesz egyértelműen negatív, hiszen újbóli próbálkozás előzi meg. Ebben pedig minden esetben benne van a siker lehetősége is. Reménykedhetünk, hogy újra győzedelmeskedik a nap felé fordulás és a tenni akarás.

Barna Péter