Keserű évfolyam-találkozó

Tárlat: Derkó2015, Műcsarnok, Budapest

Tranker Kata: Szép új világ (részlet), 2014, installáció, fotó: Kővágó Nagy Imre © Műcsarnok

Tranker Kata: Szép új világ (részlet), 2014, installáció, fotó: Kővágó Nagy Imre © Műcsarnok

A Műcsarnok apszisában körbetekintve szinte mindenhol fémes felületeket, kipurgált koloritot, fekete-fehér és seszínű munkákat láthatunk. Szemben a falon Bosch újranyírt gyönyörkertje, ahol Duchamp piszoárja magasodik, a tövében pedig Jeff Koons hempereg Cicciolinával. Mellettük Rákosi-portrék, hegesztés-kelésekkel teli koponyájú vasgyerekek, lamasszu szobrokat szétverő radikális iszlamisták és a nagyhetet egy lyukas szenteltvíztartóban végigvergődő hal… Néhány kivételtől eltekintve keserűen, szenvtelenül és kissé fáradtan ünnepel a hatvan éves Derkovits-ösztöndíj. A negatív tematika és hamuszínű összkép mögött ott sejthető a kimondatlan kurátori koncepció és az itthoni kiállítóhelyeken lassan obligáttá váló rosszkedv. A látogató öröméért azonban az ösztöndíjasok egy része sem tesz túl sokat. Elmerülésre érdemes, igazán emlékezetes munkával pedig csak néhányan rukkoltak elő, feltűnő módon közülük minden második festő.

Az idei „Derkó” ismét egy beszámoló kiállítás, amelyen nem szerepelnek a friss ösztöndíjasok. A kiállítók közül sokan búcsúznak is, ők saját elhatározásuk vagy a zsűri döntése miatt a kiállítás bezárása után elszakadnak az állami támogatástól, és letérnek az „ideiglenes egérútról”. A tavalyi hatalmas, a – Pécsi József fotóművészeti ösztöndíjasokkal közösen az – egész Műcsarnokot kitöltő, (horribile dictu) nemzedéki szalon után most szembeszökően kisebb volumenű a mustra. Kevesebb a szerepelő, miközben a tárlat egy bő hétnyi időtartamra és négy teremre zsugorodott. Ráadásul a kiállítóteret ketté is vágták (még ha nem is olyan drámaian, mint Tranker Kata az apró Műcsarnok-makettjét). A negyedik terem az újabban az M0 kabinetkiállításainak helyet adó tér, amely éppen az épület másik végében van, mint a kiállítás súlyponti része, az apszis és az azokba nyíló termek. Ez a nyitó (vagy záró) rész nemcsak a többi tárgytól való távolság miatt fityeg, hanem azért is, mert az itt látható, meglehetősen szellősen installált munkák közül Csató József képeinek a többi festmény szomszédságában, míg Antal Balázs manipulált tervrajzának a Gruppo Tökmag építészeti vonatkozású munkája mellett lett volna érdemes helyet találni. Ennél azonban komolyabb gond, hogy a kiállítótér – a szereplők számának arányában is szembeszökő – összeszűkülése nem járt együtt a tárlat színvonalának emelkedésével. Az igazán jó művek majdhogynem mind elfértek egy teremben, s a kevés – művészenként általában kettő-három – alkotás között bántóan sok a sikerületlen darab. (Ezekről talán jobb is hallgatni.)

Hajas Katinka alkotásai központi helyre, az apszis tengelyébe kerültek, amit különösen a szubtilis, de langyos Víz, jel installáció alapján nem találok indokoltnak. A munkák szeplőtelen és hermetikus esztétikumát egyébként is jobban szolgálta volna egy önálló tér. Hasonló érzékiséget tükröznek Hajas Koptató című szobrai, amelyek „félkészen” kerültek kiállításra. A hasas felületükkel egymás felé fordított, nemes textúrájú kövekből álló kompozíciók terv szerint összedörzsölődve egyszer csak addig fognak kopni, amíg teljesen össze nem csiszolódnak. Kár, hogy a kiállításon érinteni sem lehet őket, s így nem is láthatók működés közben a párkapcsolat-szobrok.

Az előtérben: Koós Gábor: Szuvenír (részlet), 2014, frottázs installáció, papír, linótinta, fakeret; a háttérben: Hajas Katinka munkái, a Víz, jel és a Koptató II., fotó: Kővágó Nagy Imre © Műcsarnok

Az előtérben: Koós Gábor: Szuvenír (részlet), 2014, frottázs installáció, papír, linótinta, fakeret; a háttérben: Hajas Katinka munkái: a Víz, jel és a Koptató II., fotó: Kővágó Nagy Imre © Műcsarnok

A tavalyi anyagaik után többet vártam Koós Gábortól és Rabóczky Judit Ritától. Rabóczky kábelszobrai a tavalyi mustra javába tartoztak polikróm lendületességükkel. Saját megfogalmazása szerint a most bemutatott „hajlítottlemez-gyerekek” készítése közben az foglalkoztatta, „hogy egy kemény anyag, mint a szénacél, mennyire tud érzékenyen kifejezni egy olyan finom és puha témát [sic], mint a gyerek”. A kiállított szobrok alapján semennyire. A felfúvódott és kicserepesedett arcú, felrepedt koponyájú és pikkelyfogakat vicsorító fémbabákból nem pusztán a gyermekek szépsége hiányzik, hanem minden más is, ami elhitethetné a nézővel, hogy ezek a figurák gyerekek. Így – érzésem szerint – groteszk babákká sem tudnak átlényegülni, mert nincs minek összevegyülnie a fémes-hideg keménységgel és a csúfsággal. (Hogy groteszk gyerekeket nem lehetetlen ábrázolni, azt néhány lépéssel arrébb Szabó Ákos Kórus című festménye bizonyítja: a nyúljelmezbe bújt kisiskolás csoport tagjai bizarr módon egyszerre gyermekek és állatok, kedvesek és feszélyezően szokatlanok.) Koós Gábor a tavalyi ígéretes „metrólenyomatai” után a műtermét: a gondolkodószékét és a munkaasztalait örökítette meg frottázsnyomat szobrok formájában. A bevallottan személyes alkotások érzékenységét azonban csak közvetlen közelről lehet elkapni, a tárgyak összességükben szögletesek, ormótlanok.

Karsai Dániel: Iga, 2014, polisztirol, videóloop, fotó: Kővágó Nagy Imre © Műcsarnok

Karsai Dániel: Iga, 2014, polisztirol, videóloop, fotó: Kővágó Nagy Imre © Műcsarnok

Ugyanígy az „ormótlan” tűnik a legtalálóbb jelzőnek Szanyi Borbála Az ágy közös, a párna nem című installációjára és Karsai Dániel munkáira. Utóbbi mintha nemcsak a polisztirol szobrait, hanem a festményeit is baltával készítette volna. Ugyanakkor Karsai az Iga című ragasztmányán egy hasznos értelmezői fogódzót helyezett el: egy apró monitort, amelyen egy hardcore- vagy metálkoncert pöröly moshpitje kavarog. A videóloop alapján gondolom, Karsai arra törekszik, hogy amit a műtermében összehoz, az olyan markáns legyen, mint amilyenek például a Converge klubkoncertjei vagy legalábbis Dan Witz festményei tudnak lenni. A Műcsarnokban látható munkák azonban kimerülnek a tömpe brutalitásban. Ennek kellene élt adni, s akkor talán Karsai festményei és szobrai valóban ékeket tudnának verni a kortárs képzőművészetet sokaktól elszigetelő közömbösségbe.

Gruppo Tökmag (Kovács Budha Tamás, Tábori András):  Forma/Tartalom, 2015  installáció, vegyes technika, fotó: Kiss Emese Sandra © Műcsarnok

Gruppo Tökmag (Kovács Budha Tamás, Tábori András): Forma/Tartalom, 2015, installáció, vegyes technika, fotó: Kiss Emese Sandra © Műcsarnok

Szinte külön csoportba lehet sorolni az építészettel kapcsolatos munkákat. Antal Balázs és a Gruppo Tökmag mintha össze is beszéltek volna: egyaránt olyan épületdíszeket idéztek fel a műveikkel, amelyek ma már (majdnem) nincsenek a helyükön. Antal – Hatházi Lászlóval párban – a Margit-szigeti strandépület hányatatott sorsú homlokzatát rekonstruálta dörzsölt módon. A csodaszarvas legendáját ábrázoló freskó eredetileg sem követte Pekáry István terveit, mert a murália központi részének és így a mitikus állatnak az épület kivitelezésekor az erkélykijárat számára kellett átadnia a helyét. A falkép megvalósult szélső részeit sem lehetett sokáig látni, a mű 1937-es elkészülése után nem sokkal, a Rákosi-korszakban azokat is lemeszelték. Mindebből Antal és Hatházi 2014-es (ál-)homlokzatrajza csak a soha nem volt csodaszarvas figuráját „állította helyre”. Az utóbbi időben köztéri propaganda-feliratokat felkutató Gruppo Tökmag által kiszemelt épületdíszt nem a politikai rendszerek, hanem az időjárás változásai kezdték ki. A kollektíva a Pór Bertalan Százados úti műtermének málladozó oldalán ma már alig kibetűzhető feliratról vettek frottázslenyomatot. Ezt követően a művészpáros az épületet ábrázoló, egész falat beterítő printre ragasztotta fel – és erősítette ezáltal meg – Révai József üzenetét: „A művészet formájában nemzeti, tartalmában szocialista legyen.” Kovács Budha Tamás és Tábori András azonban megtoldotta egy fordulattal a műterem „építéstörténetét”, és szilánkokra hasogatta szét a hatalmas homlokzatfotót Rákosi kultúrpolitikusának aforizmájával együtt. Interpretációm szerint mind a Horthy-, mind a Rákosi-kor reprezentatív épületeinek körmönfont re- és dekonstrukciója a politika szolgálatába álló művészet sérülékenységére és tarthatatlanságára próbál rámutatni. (Sokat szöszöltem a kiállítás harmadik építészeti témájú tárgya, Szvet Tamás sztereoszkópja előtt is, de az elhamarkodott munkának tűnő Szemtorna legnagyobb tanulsága az volt számomra, hogy a lencséken keresztül látható, összemosódó régebbi és új épületfotók mind Hódmezővásárhelyen készültek…)

Brückner János: 22548 Like, 2015, vegyes technika, fotó: Kővágó Nagy Imre © Műcsarnok

Brückner János: 22548 Like, 2015, vegyes technika, fotó: Kővágó Nagy Imre © Műcsarnok

A kreativitás egyébként a nemzedék erősségének tűnik, a magvas ötleteket azonban nem mindenki tudja meggyőzően alkotássá formálni. A már dicsért Antal Balázs az egyik kivétel. A Kispálya című műve talán az említett manipulált tervrajzánál is jobb. Pusztán egy fricska, de annak hibátlan. A munka egy csupasz terepasztal, amelyen untig köröz a 4-es, 6-os villamos makettje, oldalán a kormány egyik megmosolyogtatóan magabiztos propagandareklámjával. A Kispálya pimasz és találó „vizuális szóvicc”, mindazonáltal akaratlanul azt is eszünkbe juttathatja, hogy a kormány kritikusai ugyanúgy egy helyben járnak, mint a célpontjuk. A többi izgalmasabb konceptuális alkotás többet vállal, mint Antal Balázs a villamosával, de ezek megvalósításai általában kevésbé sikeresek. Brückner János eszes ötleten alapuló like printjét néhány nap alatt túlpecsételték a látogatók, így nem vehető ki olyan élesen a Facebook és a világháló segítségével mindent látó nagy testvér-szem sem, mint ahogy az alkotója tervezte. Az újfent sziporkázó Felsmann Istvántól a Gyönyörök kertjét emelném ki. A művész Bosch-parafrázisán van mit nézni, Felsmann ügyesen vonta be a középkori–pokoli orgiába a 20. századi művészet ikonjait. A kollázsa azonban annyira összetett és popkulturális utalásokkal terhelt, hogy a nyomatát szerencsésebb lett volna önmagában kiállítania ahelyett, hogy a lassan védjegyévé váló legófalra kasírozza. Így túlcsavarja a művet és a „legómédium” inkább erőltettnek hat, semmint izgalmasnak, ahogy a korábbi reliefek esetében. (Szerintem Felsmann a Családi porcelánkészlet című akcióját továbbgondoló videóinstallációját is túlhajtotta azzal, hogy üvegszilánkokat szórt a filmet bemutató képernyőre.)

Felsmann István: Gyönyörök kertje, 2014, print, legó, fotó: Kővágó Nagy Imre © Műcsarnok

Felsmann István: Gyönyörök kertje (részlet), 2014, print, legó, fotó: Kővágó Nagy Imre © Műcsarnok

Szanyi Borbála is ígéretesen ötletes. Bár Az ágy közös, a párna nem című munkáját megszóltam az ormótlansága miatt, el kell ismernem, hogy az ágy deszkájára felfestett, a múló idő rostáján átfolyva emlékpöttyökké felbomló párnál ritkán lehet látni érzékletesebb párkapcsolat metaforát. Míves és erős Szanyi videója, a Pax is, akárcsak az abban szereplő, kifúrt fenekű, rusztikus réz szenteltvíztartó. Hiába próbálja meg visszaöntögetni két gondos kéz az edényből kicsurgó (szentelt) vizet, hamarosan mind elfolyik az ott maradt hal alól, amely addig ficánkol kétségbeesetten víz után kutatva, amíg ki nem esik, hogy aztán megdögölve békére leljen. A Pax nagyjából egy percig tart, mégis szinte megrendítő. Szanyi kísérletet sem tesz a feloldásra, és az sem derül ki, hogy a videója egyházkritikus vagy egyenesen blaszfém (nota bene, a hal – az ichtüsz – [ó]keresztény jelkép). A sokadik újranézés után sem tudtam eldönteni, hogy a videómunka készítője szerint a kegyelmet csak az egyház képtelen megtartani vagy abban egyébként sem érdemes hinni, a kérdéstől mégis nehezen szabadulok.

Tranker Kata egyre inkább a nemzedék egyik biztos pontjának tartható. A most látható, ismét szubtilis és okos installációjában sem lehet csalódni: az ismert technikák és motívumok mentén építkezik tovább, miközben idén is nívót ad a Derkónak. A bemutatott anyagának része egy pesszimista világtérkép, amelyen eltávolodnak egymástól a Föld országai, a kompozíciója azonban ettől a térképtől függetlenül is mikrokozmoszt alkot. Ennek részei a személyes emlékek (fotók, érettségi tabló), a közügyekben és erkölcsi kérdésekben formált vélemények (a Műcsarnok portikuszának pengefallal kettéborotvált makettje; metszetre szelt trójai faló) és a természet. A nagy ívű munkához hozzá kell tenni, hogy a korábbi Tranker-művek Jákob lajtorjája motívumát magába fogadó lépcsőzetes kompozíció elfárad a legfelső polcra érve; illetve a szúrós fényű neoncső is kissé kikezdi az apró fákat, nyersfa felületeket és frissen vágott barkaágakat szervesítő esztétikumot. Ezzel együtt a Szép új világból és A trójai faló állhatatosságából összeállított műegyüttes ha nem is olyan nagyszerű, mint a tavaly ugyanitt látott könyvinstalláció, a Normal state of mind, az új munka összetettsége és kicsiszoltsága újfent elismerésre, illetve belefeledkezésre érdemes.

Kaliczka Patrícia: Az éhezők fája, 2014, olaj, vászon akril, szén, fotó: Kővágó Nagy Imre © Műcsarnok

Kaliczka Patrícia: Az éhezők fája, 2014, olaj, vászon akril, szén, fotó: Kővágó Nagy Imre © Műcsarnok

Bár sok jót el lehet mondani néhány nem klasszikus médiumú munkáról, az idei mezőnyből a festmények emelkednek ki a leginkább, a 2015-ös mustra elismeréséért a festők teszik a legtöbbet. Kaliczka Patríciának az élesdi művésztelepen készített önarcképeit már dicsértem korábban (a Várad 2014/10-es számában), s a Műcsarnokban ismét meggyőződhettem ezeknek a képeknek a sokat ígérő festőiségéről. A figyelmet most inkább a festőnő még újabb, sienai és középkori festmények szentábrázolásait és más jellegzetes képi elemeit átemelő munkáira szeretném felhívni. Ez a vizualitás ugyanis olyan ösvényre vezetheti el Kaliczkát, amelyet végigjárva talán karakteres festészeti világot alakíthat ki, amelyben az önjogán is izgalmas ecset- és színkezelés egy önálló jelentésmezejű motívumkörrel társulhatna a súlytalan állatábrázolások helyett. A papírra készült kísérleteknek és az Éhezők fája című olajképnek máris önálló atmoszférája van annak köszönhetően, hogy Kaliczka naiv komolysággal játszik a szakralitással – valahogy úgy, ahogy a ministráló gyerekek.

Szívesen néztem volna meg több képet a megingathatatlanul l’art pour l’art Csató Józseftől, valamint Szabó Ákostól is. Igaz, Szabó elkapkodott Levegőjével kapcsolatban azt sem lehet kizárni, hogy festés közben rángatták el a műteremből, a Philia és a Kórus viszont egyszerre különös és szemrevaló. Mind az aktot, amelynek arca helyén virág nyílik, mind a már említett, nyúljelmezbe öltözött gyerekcsoportot beburkolja valamiféle idegenből ideszüremkedő pára, ami nem csupán a kontúrokat mossa el, de természetellenes(en izgalmas) árnyalatokkal is átszínezi az ábrázolt alakokat. Szabó Ákos olajfestményei körül sűrűbbé válik a levegő. S ennek az élménynek nagy szerepe van abban, hogy a kiállításlátogató nem csak a vérszegény alufóliakarcolatok, papírbabák, videómunkák és a hevenyészetten megvalósított ötletek miatt bosszankodva léphet ki a Hősök terére. A Derkó idén is felemás, de megint láthatunk annyi ígéretes és meggyőző alkotói teljesítményt, amennyi képes ellensúlyozni a csalódást keltő műveket. S úgy tűnik, a Derkovits-ösztöndíjasokkal jövő tavasszal is úgy leszünk, mint a fociválogatottunkkal, amellyel soha nem vagyunk elégedettek, de a bizalmunkat sem tudja végérvényesen eljátszani.

 

veress dani

 

A Derkovits Gyula képzőművészeti ösztöndíjasok 2015-ös beszámoló kiállítása április 5-ig látható a Műcsarnokban. Az idei ösztöndíjasok listája itt böngészhető.

 

(A képeket a Műcsarnok engedélyével közöljük.)

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: