Állat az emberben, ember az állatban (sorozatkritika)

a P’tit Quinquin minisorozat

„Nem éppen normális család az övék, sok benne az ütődött. Olykor ő is határozottan érzi magában az öröklött zavarodottságot (…) olykor-olykor, váratlanul elveszti belső egyensúlyát, ilyenkor mintha hézag vagy hasadás támadna benne, melyen át énje kisiklik, miközben sűrű füstféle borít és torzít el mindent.”
Émile Zola: Állat az emberben

P'tit_1Egy tengerparti francia kisvárosban járunk, ahol egy titokzatos elkövető egy szarvasmarhába rejti egy nő holttestét. Egy helyen, ahol az öregek úgy terítenek ebédhez, hogy az asztalra dobálják messziről az étkészletet. Egy mikroközösségben, ahol egy furán tikkelő nyomozónak, és Zolát a legváratlanabb pillanatokban idéző társának kell megakadályoznia, hogy a kisváros végleg az ördög kezébe kerüljön. Ott, ahol egy temetés is képes nevetségessé válni.


Bár a P’tit Quinquin cím egy klasszikus francia képregényt, vagy rajzfilmet sejtet, valójában az utóbbi évek legkülönösebb tévés produkcióját rejti. Felsorolni is nehéz, hogy mi mindenből táplálkozik, de hogy kedvet hozzak, és némileg elhelyezzem a minisorozatot a modern tévétörténetben, nem árt néhány előképet megemlíteni. (A minisorozat kifejezés is sántít kicsit, hiszen a P’tit Quinquint több helyen is mozifilmként mutatták be, de én inkább a részletekben fogyasztását ajánlom.)

A francia ARTE csatorna megrendelésére készült alkotás több szempontból is a Twin Peaks legszebb pillanatait idézi, az amerikaitól teljesen elütő természeti és nyelvi, kulturális közeg ellenére is. A P’tit Quinquin mint a legtöbb jó sorozat, egy kis, zárt közösség különc, titokzatos tagjaira koncentrál. Lynch univerzumához hasonlóan itt is egy gyilkosság indítja be a cselekményt, de a kiküldött nyomozónak (Van der Weyden parancsnok – Bernard Pruvost) egy nehezen megfogható, a dolgok hagyományos értelme felett álló valakivel vagy valamivel kell felvenni a harcot. A P’tit Quinquin azonban egy lényeges elemében nem követi a Twin Peaks stílusát: itt a gonosz, az ördögi egyáltalán nem jelenik meg a felvételeken, csak a nyomozópáros – egyébként szenzációs – párbeszédei engednek arra következtetni, hogy a tengerparti városba egy fékezhetetlennek tűnő sátáni erő tette be a lábát.

Az eddig filozofikus, olykor brutális drámáival (Jézus élete, Emberiség) nevet szerző Bruno Dumont első komédiája, helyesebben tragikomédiája azonban még egy kultikus szériát, Lars von Trier A Birodalmát is megidézi. Amúgy is, ha Dumont négyepizódos szériájának folytatását egy másik rendezőre kellene bízni, akkor a P’tit Quinquin hangulatára ráérzők nagy többsége a dán mozi fenegyerekét nevezné meg. Hogy miért? Mert Dumont ugyanolyan kegyetlenül nevettet az ember csúnyaságával, esetlenségével, és butaságával, mint Trier. Úgy csinál komédiát, hogy azon közben sírnunk kellene.

Ha a Twin Peaks-szel és A Birodalommal már nagyjából belőttük a minisorozat hangulatát, ideje arról is szólni, ami a P’tit Quinquint még a két távoli előképnél is bizarrabb alkotássá teszi. Fontos például megemlíteni, hogy Dumont csakis amatőr színészekkel forgatott. Aki ennek az adaléknak a hallatán egy Kisváros-szerű ripacskodást vizionál, téved. Pont a szereplők „elhasználatlansága” az, ami a lassan előrehaladó, sőt olykor csak egy helyben időző cselekmény ellenére is a képernyő előtt tartja a nézőt. A szereplőválogatás egészen remekre sikeredett, kis túlzással azt is mondhatjuk, Észak-Franciaország összes groteszk arca felbukkan a négy epizódban. A már említett nyomozópárosnál nevetségesebbet még nem produkált a filmtörténelem, de a sorozat gyerek főszereplője, a címbéli kis Quinquin egy-egy közelije is többet árul el minden szónál.

P'tit_2
A történet a nyomozást vezető Van der Weyden és a South Parkot idéző nyughatatlan és kíváncsiskodó bandájával a környéken csavargó Quinquin (Alane Delhaye) köré épül. Kettejük között már a sorozat elején különös viszony alakul ki. A nyomozó a maga groteszk módján mintha meg akarná menteni a környék romlottságától a fiút, míg Quinquint egyre jobban érdekelni kezdi a rendőrség munkája, és az egyre szövevényesebb gyilkosságsorozat.

Mindketten a közösségtől eltérő szemmel figyelik a körülöttük zajló eseményeket: Van der Weydenben végig ott lapul egy nehezen körülírható, mélyről fakadó szomorúság, míg Quinquin kortársaihoz képest tűnik cinikusabbnak, kiábrándultabbnak. Azonban ebben a sorozatban senki ne várjon szájbarágós mester-tanítvány viszonyt a két szereplő kapcsolatától. Az előbb felvázolt érzetek, gondolatok is csak apró jelekből táplálkozhatnak, a cselekmény kihagyásos, már-már a túlzásig vitt epizodikus szerkezete egyszerűen nem enged teret az egyértelműsítő nézői igényeknek.

P'tit_3
Ezzel részben már azt is elárultam, miért ünnepelte a P’tit Quinquint néhány filmes szaklap, köztük a Cahiers du Cinéma, akik konkrétan 2014 legjobbjának nevezték Dumont tévés munkáját. A miniszéria ugyanis több mint háromórás játékideje alatt szinte minden hagyományos sorozatírói fordulatot nélkülöz. Taszító, az értelmes mondatokat messziről kerülő ösztönlényekkel népesíti be a cselekmény helyszínét. A legváratlanabb fordulatokat közvetlenül nem, csak valamelyik szereplő elbeszéléséből ismerjük meg, már ha abból ki tudunk hámozni bármit is. A sorozat legemlékezetesebb pillanatait cél nélküli, a cselekményt megakasztó, különösebb jelentőséggel nem rendelkező jelenetek adják.

Furcsamód pont a kizökkentő írói/rendezői megoldások miatt működik Dumont sajátos tragikomédiája. Igaz, azt sem szabad elhallgatni, hogy ezek a kizökkentő megoldások nem mindig sülnek el olyan jól. Az első hatvan perc például szinte minden későbbi komikus elemet felsorakoztat, és ahogy az ilyenkor lenni szokott, innen már nem is tud sok újdonságot mutatni a hátralévő játékidőben. Azzal is lehet vitatkozni, hogy jót tett volna-e a filmnek, ha a két főszereplő háttértörténetét és motivációt is megismerjük, de nagyon úgy tűnik, hogy Dumontnak más céljai voltak.

Sőt, akár úgy is tekinthetünk a P’tit Quinquinre, mint egy olyan alkotásra, amelynek rendezője minden általa tisztelt rendező munkássága előtt tisztelegni akart. Ahogy ez a kritika rámutat, a repülő tehén a Fellini Az édes életében felbukkanó, Róma felett „szálló” Jézus-szobrának groteszk párja, mint ahogy a cél nélküli, nevetséges zenei betétek Aki Kaurismäki világát idézik. De Dumont sorozata éppúgy eszünkbe juttathatja Leos Carax legutóbbi ámokfutását (Holy Motors), mint Ulrich Seidl arcpirítóan realista történeteit, vagy Haneke felszín alatt fortyogó thrillerét, az ugyancsak némileg a francia vidékhez kapcsolódó Rejtélyt.

P'tit_4

„A mai konformista korban, már majdnem ott tartunk, hogy bizonyos dolgokat kis se tudunk mondani, ki se tudunk nevetni” – nyilatkozta egy interjúban Dumont, és tévés munkájával pont ennek a komformizmusnak üzent hadat. A semmi sem szent-elvét alkalmazva, gúnyt űz a halál misztériumából, a fogyatékosságból, a rasszizmusból, olyan dolgokból, amikről manapság filmekben csak bölcsen elmélkedni vagy hallgatni – nevetni semmiképp sem – szabad.

Természetesen a P’tit Quinquin igazi megosztó mű, nem meglepő, hogy erre a „nem humoros humorra” nem mindenki vevő. De aki szereti, ha valami kizökkenti a kényelmes filmnézési attitűdből, aki szereti magát és a világot is kinevetni néha, és nagyra értékeli, ha egy rendező határokat sért, az nagyon fogja élvezni ezt a bizarr francia krimit.

A P’tit Quinquint a Frankofón Filmnapokon illetve a Scope50 online filmfesztiválon láthatta a magyar közönség. Moziban ezek után aligha, legfeljebb valamelyik televízió éjjeli sávjában bukkanhat fel itthon. De egy kis netes vadászatot megér.

Bicsérdi Ádám

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: