Befogadhatás (színházkritika)

Rózsák, rendező: Urbán András, TRAFÓ, 2015. 02. 10.

A szabadkai Kosztolányi Dezső Színház Rózsák című előadása – amelyet Urbán András rendezett Tolnai Ottó A kisinyovi rózsa című hosszúverse alapján – Budapesten, a Trafóban vendégeskedett. Az előadást közönségtalálkozó követte. A közönségtalálkozón az első hozzászóló azt sérelmezte, hogy nem kapott segítséget a mű befogadásához, ezért semmit nem értett abból, amit látott. Hozzászólása szerintem értékes és jelentéses. Azt gondolom ugyanis, hogy az ebben megfogalmazott tapasztalat – a dekódolás kudarca, vagy legalábbis a kudarcosnak megélt dekódolás – alapja általánosan téves elvárás a befogadó részéről mind önmaga, mind pedig a befogadni kívánt alkotás felé. S bár a huszonegyedik század elején, művészi oldalon már bőven túl vagyunk az értelmezés kényszerén, ez a hagyomány, és az ettől eltérő nézői magatartások tanításának hiánya, még mindig megnehezíti a publikum dolgát abban, hogy bármiféle viszonyt kialakítson a nem narratív elvek szerint működő műfajokkal. Meggyőződésem, hogy ez a hiányosság korlátozza a kortárs tánc és a mozgásszínház közönségének létszámát is, hiszen a dekódolás kudarca mindenkor kellemetlen élmény a néző számára. Ráadásul, a szóban forgó előadás kapcsán, a kritikákat olvasva, értelmezői oldalon is zavart tapasztaltam, aminek az okát nem annyira a megfogalmazhatatlanságban, mint inkább a befogadói bizonytalanságban látom.

rózsák_1

Éppen ezért fontos tisztázni, miféle logikát követ az előadás. Észrevételem szerint természetét tekintve olyan játék, mely inkább fordítás, mint adaptáció – a versben lefektetett szabályrendszert követve építi fel saját képrendszerét, amikor beteljesíti az írott metaforákat, költői képeket. Irodalmi nyelvről mozgásszínházi jelrendszerbe fordít, mégis pontosabb azt állítani, hogy két nyelv között létesít átjárást. Az a jelrendszer ugyanis, amely a színpadon megvalósul, annak a költői nyelvnek a logikáját követi, amely kiindulópontként szolgál számára; erőteljesen épít a költeményben meghatározott asszociációs (és) nyelvi játékokra, bár megnyitja saját asszociációs mezejét is. Ilyenformán az előadás nyelvtől meghatározott, annak ellenére is, hogy A kisinyovi rózsa szövegének csak egy rövid részlete hangzik el a legelején – Béres Márta előadásában – utána pedig a hátra lévő egy óra nélkülöz minden verbális megnyilvánulást.

A játékteret fekete leplek határolják körül – ez a keret kisebbre faragja a Trafó színpadát, így kicsi, nyomasztó tér jön létre. Megvalósul a versből ismert furcsa, felismerhetetlen hely, ahol már ”nincsen padlás”, s amely egyszerre elfekvő és bolondok háza. Vagyis felkerül a szövegtér a színpadra; ebben jelennek meg azok a szimbólumok, képek, jelképek, helyszínek, jelenetek és történetek, amelyek a versben olvashatók. Van rácsos vaságy a bolondokházából, íbisz- és teatojás különböző méretekben, zebrák és zebrává festett lükefiú: a színészek egymást fehér fóliába tekerik, arra szikszalagot ragasztanak, majd fekete festékkel fújják le, ezután pedig eltávolítják a szikszalagot – így készülnek a zebracsíkos emberek. Béres Mártát a többiek fonállal szövik át, mintha ő is a gobelin része lenne, bár azt az asszociációt is megengedi ez a mozzanat, hogy pókháló hálózza be. Látunk rubintos kalaptűvel átszúrt agyvelőt és kalapot is, és amikor a tűt a fejre formázott agyagon szúrják át, az nyelvi játékra enged következtetni (úgymint: átszúrt agy(ag)velő). Megjelenik a repülőtér is, amikor a színészek egymás mellett ücsörögve a vaságyon, bőröndjüket szorongatják, mint akik a következő járatra várnak. A felvillantott jelenetek füzérként kapaszkodnak egymásba, így mutatnak meg egy fullasztó, szűkös világot, majd az előadás vége felé a játékosok elkezdik lebontani a falakat, ettől a tér kitágul és teljesen átváltozik. Flamingókkal és zebrákkal teli Afrika lesz belőle, ahol a plafonról tükrökkel borított diszkógömbök lógnak le, valamint a padlón is egy-egy tükör veri vissza a lágy fényeket. Szemet gyönyörködtető látvány tárul a néző elé, ahol a falakon futó fényfoltok akár csillagok is lehetnek; mintha a teljes világegyetem jelenne meg.

rózsák_2

A felsorolt példák mutatják, hogy a színpadon azok a képek láthatók, amelyeket a versben szavak konstruálnak, vagyis megfordul a szó-kép viszony, és megmutatkozik a nyelv vizuális tulajdonsága; a befogadó, aki a verset olvasva vizualizálhatta ezeket a képeket, ebben az esetben a képekhez rendelheti hozzá olvasói élményeit, emlékeit. A bizonytalanság-érzet pedig, legnagyobb valószínűséggel akkor léphet fel, ha a néző nem ismeri a szöveget, és ezért nincs referenciális alapja, amelyhez kapcsolhatja a látottakat; de az ilyen kapcsolatteremtés sikertelensége a vers ismeretében is elképzelhető, főleg, mert egyszeri befogadás során nagy valószínűséggel még a figyelmes tekintet sem képes minden jelet dekódolni. Ugyanakkor az előadásról nem csak a szöveg vonatkozásában alakítható ki releváns értelmezési keret. A képfüzér – mint említettem – további asszociációs mezőket nyit meg, létrehozza a saját utalásrendszerét, vagyis saját világot teremt, amelynek a befogadása nem feltétlenül függ Tolnai művének előzetes ismeretétől. Ahogy a nyelv is használ intertextusokat, illetve, ahogy a nyelv is manipulál nevekkel, ismerős képekkel, ugyanúgy tesz a színpadi jelrendszer is. A látványban működő utalások már nem feltétlenül alkalmazkodnak Tolnai intertextusaihoz, hanem inkább sajátjaikat valósítják meg. Így vált át például az egyik jelenet a keresztre feszítés képévé: ekkor mind a három férfi a színen van, a középen álló Mészáros Gábor egy lécet tart a vállán, úgy tűnik, Krisztust jeleníti meg. A két oldalán Mikes Imre Elek és Pletl Zoltán először mintha a keresztfát segítenének vinni, aztán maguk is megfeszített emberekké változnak, vagyis a Jézus bal és jobb oldalán keresztre feszített férfiakká.

Nagyon pontos vizuális rendszer ez, amelyben a színészi játék is feszes szabályokat követ. A játszók mozdulatai (mozgás: Kiss Anikó) leginkább a mejerholdi színész biomechanikus mozgására emlékeztetnek, ugyanakkor, ahogy a szereplők be- majd kitérnek a játéktérből, több esetben is a burleszkekből ismerős lépéssorokat idézik. Mintha arra reflektálnának, hogy az előadóművész voltaképpen komédiás, ami azért is fontos, mert a vizuális humor lényegi vonása a koncepciónak, és az ilyen irányú törekvéseket erősíti ez a mozgásminta. Az ilyen játék kevés szabadságot enged, ugyanakkor a rendszer precizitását az is mutatja, hogy egy-egy jeleneten belül az egyes színészek mimikája változatlan, egyféle érzelmet, karaktert vagy indulatot mutat meg.

rózsák_3

Hogy a rendszer mennyire aprólékosan kidolgozott, azt egyszeri nézés után is sejtetik a felismert részletek, a kis rácsodálkozások egy-egy finoman kimunkált mozzanatra. Ugyanakkor valószínű, hogy több alkalom után jóval több részlet fedné fel magát a befogadó előtt. Éppen ezért nem csoda, ha a néző néhányszor úgy érzi, a sűrű jelrendszerből nem képes mindent dekódolni. Azt gondolom azonban, hogy az előadás így is hathat: működő befogadói stratégia lehet az is, ha átengedjük magunkat a puszta látványnak, mert a képek önmagukban is élvezhetők, nézésüknek nem feltétele az értelemadás.

Kovács Natália

A képek forrása: trafo.hu.

Rózsák, TRAFÓ:

Szereplők: Béres Márta, Mikes Imre Elek, Mészáros Gábor, Pletl Zoltán
Mozgás: Kiss Anikó
Zene: Mezei Szilárd
Rendező: Urbán András

One Response to Befogadhatás (színházkritika)

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: