Keep Calm and Be Abstract

Tárlat: Adventures of the Black Square. Abstract Art and Society 1915–2015, Whitechapel Gallery, London

Maurer Dóra: Hét elforgatás, 1–6, 1979, hat zselatinos ezüst, egyenként 20 × 20 cm, Somlói Zsolt és Spengler Katalin gyűjteménye © Maurer Dóra

Maurer Dóra: Hét elforgatás (részlet), 1979, hat zselatinos ezüst nyomat, egyenként 20 × 20 cm, Somlói Zsolt és Spengler Katalin gyűjteménye
© Maurer Dóra

A nagy múltú, londoni Whitechapel Gallery falai között nyílt A fekete négyzet kalandjai. Absztrakt művészet és társadalom 1915–2015 című tárlat vállalása igen nagy ívű: 100 év absztrakt művészete több mint 100 művész munkáján keresztül, egyetlen galéria tereiben összezsúfolva. A kiállítás reklámképe pedig – feltételezem, sokaknak nem mondok újat ezzel, de legyünk rá büszkék rögtön itt az elején – Maurer Dóra pár éve az Art Review címlapját is megjárt Hét elforgatás című sorozatának egyik darabja. Sikerült természetesen egy vasárnap délutánt választanom látogatásom időpontjául, a galéria terei pedig annak ellenére tele voltak, hogy szemben a legtöbb Angliában megtekinthető kiállítással, ide bizony csak borsos belépő fejében léphetett be az érdeklődő. Azt mindenesetre nagyon jó látni, hogy ebben az országban, de különösképpen Londonban, a kiállításra járás ennyire magától értetődő szabadidős elfoglaltság – arról nem is beszélve, hogy nincs is annál jobb, mint a váratlanul megeredő eső elől egy galériába, múzeumba menekülni és mindenféle határozott terv nélkül elveszni a műalkotások rengetegében. Én viszont ezúttal nagyon is határozott tervekkel érkeztem a Whitechapelbe, absztrakt művészetre éhes szemeimet akartam jóllakatni, ami, ha őszinte akarok lenni, sikerült is.

Kazimir Malevics: Fekete négyszög,  1915 k., olaj, vászon, Szaloniki, Görög Állami Kortárs Művészeti Múzeum – Costakis Gyűjtemény

Kazimir Malevics: Fekete négyszög, 1915 k., olaj, vászon, Szaloniki, Görög Állami Kortárs Művészeti Múzeum – Costakis Gyűjtemény

A címben meghirdetett kalandozás az 1915-ös petrográdi Utolsó futurista festménykiállítás 0.10-zel veszi kezdetét, melyet nemcsak Malevics egyik ikonikus fekete négyszöge – még ha nem is a moszkvai Tretyakov Képtárban őrzött és talán leghíresebb Fekete szuprematista négyzet, hanem a Szalonikiből kölcsönzött Fekete négyszög – idéz meg, hanem a kiállítás klasszikus anyagát bemutató tér rendezési elve is. Sűrűn egymás mellé sorakoztatott, kisméretű képek, elszórt vitrinekben kiáltványok, relikviák; az ember szinte érzi a vállán száz év történelem súlyát. Szeretem azt a korabeli fotót, ami szinte bárhol látható, ahol írnak a kultikus kiállításról. Van valami igazán forradalmi abban, ahogy azok a fehér alapon fekete geometrikus formák beborítják a teljes falfelületet, s a térben ott egy szék a falhoz tolva, de ember egy szál se. Elgondolkodtam, hogy ehhez képest milyen végtelenül paradox a helyzet most itt a Whitechapelben, ahol 2015 egy esős vasárnapján, (absztrakt) művészetre éhes szemmel járom végig ezeket a szűkös tereket, kerülgetem a hozzám hasonló éhes – és ki tudja mennyire értő – szemű, jellemzően sötét árnyalatú ruhákba öltözött, mellkason összefont karú látogatókat, és a teremőrök elől kommandózva, titokban fotózom a látványt, miközben ennek az egésznek azt hiszem, eredetileg valami egészen másról kellett volna szólnia.

A szerző felvétele

A szerző felvétele

Igen, ennek az egésznek, mármint az absztrakt művészetnek. A fekete négyzetnek. Vagy a fehér alapon fehér négyzetnek is, ha már itt tartunk. A houstoni Rothko Chapelnek vagy John Cage csendjének. Az önmagáért létező és önmagáról önmagának szóló, abszolút művészetnek. Ami Malevics esetében még megbotránkoztató, szakmai közeget megosztó vállalás volt, majd később egy meditatív, magába forduló, szinte ösztönös magatartásformává vált. Felmerül viszont a kérdés: hogyan lehet mindezt a nagyközönség számára is fogyasztható formában bemutatni? Először is sehogy, Esetleg a lehető legminimalistábban, egy óriási kiállítótérben, falanként egy munkával. Vagy úgy, ahogy arra a Whitechapel vállalkozott: elfogadva, hogy egy kortárs kiállítás valahol mindig egy téma kreatív, ámde tagadhatatlanul szelektív újragondolásán alapszik, valamiről és valakiknek szól. Ebben az egyenletben pedig szükségszerűen ott van az ember, a lény, a társadalmi konstrukció is: az alkotó maga, továbbá a néző, a közöttük fennálló viszony, a befogadó és a be-nem-fogadó. Valamint a kurátorok (Iwona Blazwick és Magnus af Petersens), akik jelen esetben Huckleberry Finn, Sherlock Holmes és Picasso kalandjai után egy kiállítás formájában megírták a fekete négyzetét is. Ami egyébként majdnem ugyanennyi erővel lehetett volna a sárga háromszögé is, ha a petrográdi kiállítás helyett mondjuk Vaszilij Kandinszkij A szellemiség a művészetben című, először 1910-ben, németül megjelent írásából indul ki a kurátori koncepció. Bár elfogadom, a fekete négyzet erősebb, reduktívabb motívum, vizuálisan egyértelműen könnyebb koncepciót építeni köré, és persze a száz éves évforduló apropóját is mindig jó meglovagolni.

Kazimir Malevics: Fekete és fehér. Szuprematista kompozícó, 1915, olaj, vászon, 80 x 80 cm, Stockholm, Moderna Museet

Kazimir Malevics: Fekete és fehér. Szuprematista kompozícó, 1915, olaj, vászon, 80 x 80 cm, Stockholm, Moderna Museet

Itt vagyok tehát 2015-ben, egy – főként geometrikus – absztrakt művészetet, annak is leginkább az urbánus, (poszt)modern társadalomra gyakorolt hatását bemutatni kívánó szelektív tárlaton, ahol ugyan sok minden nincs, ami szerintem absztrakt és alapvető (Kandinszkij, Paul Klee vagy akár absztrakt expresszionizmus sem), de nem is vagyok benne biztos, hogy én voltam a célközönség. (Magamfajta mazochista művészettörténészeknek amúgy is szerveztek egy külön szimpóziumot Absztrakt művészet és társadalom címmel, ott bőven akadt lehetőség az esetleges szakmai elégedetlenségek artikulálására.) Amitől a kiállítás mégis izgalmassá, vállalása pedig őszintén elismerendővé válik, az az, hogy a kurátorok a nagy nevek kizárólagos durrogtatása helyett a szimpatikus mértékű politikai korrektséget tartották irányelvnek. Értem ez alatt azt, hogy Buenos Airestől Teheránig, Londontól Berlinig, New Yorktól Tel-Avivig igyekeztek felrajzolni egyfajta geometrikus absztrakt térképet, melyen műfaji és gender vonatkozásban is egy sokszínű művészgárda kap helyet. Így pedig egyszeri látogatóként is könnyű pozitívan viszonyulni az amúgy igencsak nehezen emészthető és sűrűn szedett alaptematikához. Ahogy én is büszkén jeleztem az elején Maurer Dóra kiemelt szerepét – és persze emlegethetném még Moholy-Nagyot is –, úgy recenziójában a The Guardian újságírója is megtalálta a maga helyi vonatkoztatási pontját: Mondrian apropóján felemlegeti az 1936-os, első Angliában rendezett, nemzetközi absztrakt kiállítást, és méltatja annak fontosságát. De nem kevésbé érdekes Sarah Morris pekingi videója, a görög Kostis Velonis El Liszickijt idéző objektje, vagy az Egyesült Arab Emirátusokból származó Hassan Sharif munkája sem.

Piet Mondrian: Kompozíció sárgával, kékkel és pirossal, 1937–42, olaj, vászon, 72.7 × 69.2 cm © DACS, London/VAGA, New York 2014

Piet Mondrian: Kompozíció sárgával, kékkel és pirossal, 1937–42, olaj, vászon, 72.7 × 69.2 cm © DACS, London/VAGA, New York 2014

A tárlat egyébként négy kronológiai egységre bontva – Utópia, Építészet, Kommunikáció, Mindennapok – rajzolja fel azt az ívet, amely az orosz radikális és egyben utópisztikus forradalmiságtól az új társadalmi tér, rend és hierarchia felépítésén keresztül elvezet abba a mába, ahol az absztrakció a mindennapi vizualitás természetes és könnyedén dekódolható velejárója. Még ha nem is követjük végig szigorúan ezt az ívet, a kiállítás végére érve – így vagy úgy – mindenképpen levonjuk a kívánt tanulságokat. Az absztrakció ott van mindenhol, a közlekedési táblák, logók és piktogramok sűrűjében, a metropoliszok városszövetében, az IKEA bútorokban, a három éves gyerek rajzában, a céges meetingen kiosztott papír négyzetrácsában és a reggeli kávésbögrében is. Éppen ezért, amikor én veszem a bátorságot, és a mellkason összefont kezű vasárnapi kiállításlátogatón mosolygok, akkor valójában csak azt kérdezem – halkan és leginkább csupán magamtól –, hogy vajon hány százalékuk gondol még Malevics fekete négyzetére, amikor a tárlat végeztével az iPhone-jukról becsekkolnak foursquare-en a Whitechapel Gallerynél?

Dudás Barbara

Zhao Yao: Szellem mindenek felett 1-93A, 2012, akril, farmerszövet, 200 × 222 × 8 cm, magángyűjtemény © Zhao Yao, a Pace London szívességéből

Zhao Yao: Szellem mindenek felett 1-93A, 2012, akril, farmerszövet, 200 × 222 × 8 cm, magángyűjtemény © Zhao Yao, a Pace London szívességéből

A kiállítás április 6-ig tekinthető meg a Whitechapel Galleryben, Londonban.

(A képeket a galéria bocsátotta a rendelkezésünkre.)

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: