Feketemosó: Szerda

feketemoso-kisebbGondolhatok szerelmi bánatra, csalódásra, sikertelenségre, mégis létezik, létezhet hit, és most nem is vallási hitre gondolok, hanem a legalapvetőbb és egyben a legalaptalanabb hitre, amely „minden élni tudó ember sajátja”, szóval hogy ez a hit képes ezeket a szerelmi bánatokat, csalódásokat, sikertelenségeket boldogtalanságuk ellenére is jó színben feltüntetni, „az élet szolgálatába állítani”: hogy mégis értelemmel bírnak. – Mizsur Dániel írja az Apokrif naplóját.

Hány szürke alkonyat lepett meg észrevétlen,
testvéreim, tinálatok!
Sok évig jámborul és együgyűen éltem,
akár a boldog állatok.
A fürge gondolat, ha itt járt, már szaladt is.
Rémképek voltatok. Kinőtt a föld alatt is
a körmötök, szakállatok.

A munkakedv valahogy mindig összefügg boldogtalanságommal, gondoltam, hiszen ha vázlatosan és ezáltal a könnyelműség csábító lehetőségének ellen nem állva fel kell most rajzolnom jellemző, mondhatni szimbolikus állapotaimat, amelyek először eszembe jutnak, ha arra az állapot- és érzethalmazra gondolok, amelyet hajlamos vagyok, hajlamosak vagyunk az életemmel, az életünkkel azonosítani, akkor először is az a fajta boldogtalanság jut eszembe, amelyet képtelenség termékenyen megélni, azaz éppen azért terméketlen, mert nem jól (helyesen?) megélt boldogtalanság. Gondolhatok szerelmi bánatra, csalódásra, sikertelenségre, mégis létezik, létezhet hit, és most nem is vallási hitre gondolok, hanem a legalapvetőbb és egyben a legalaptalanabb hitre, amely „minden élni tudó ember sajátja”, szóval hogy ez a hit képes ezeket a szerelmi bánatokat, csalódásokat, sikertelenségeket boldogtalanságuk ellenére is jó színben feltüntetni, „az élet szolgálatába állítani”: hogy mégis értelemmel bírnak. Ha visszatekintek ittlétem jellemző állapotaira, akkor nem ez a boldogtalanság jut eszembe. Arra csak úgy emlékszem, mint a régi egészségre, amely még visszanyerhető, még mindig, és amire olykor még az úgynevezett boldogsággal szemben is jobban vágyom. De éppen ez a vágy jelzi, hogy úgy még mindig lehetőség számomra, ugyanúgy, mint az egészség. Erre a termékeny boldogtalanságra gondolok, amikor ablakomon keresztül a koraesti langyos esőtől nyálkás járdát figyelem a lámpaoltás előtti utolsó tízpercekben; azokat az időket idézi vissza, amikor ez az egyszerű látvány is órákra le tudta kötni figyelmemet, miközben nem történt semmi, és miközben tudtam, hogy azzal a mesterkélt bűntudattal figyelem magam, amely abból fakad, hogy valamire mégis várok, hogy mégis történjen valami, de nagyon is jól tudtam, hogy nem fog semmi sem történni, és ez egyáltalán nem is zavart. Mesterkélt bűntudat volt ez, álbűntudat, mert a cselekvés totális hiánya jellemzi ezeket a perceket, órákat, ugyanakkor a legkevésbé sem bántam ezt a cselekvésnélküliséget, mert tudtam, hogy ezek sokkal fontosabb pillanatok, órák, mintsem hogy feladjam és elcseréljem őket. Én arra a boldogtalanságra gondolok, amelyet nem is érdemes szavakkal jellemezni; nem is azért, mert olyan jelentéktelen és súlytalan állapotokra utal, amelyek nem érdemlik meg a szót, az emlékezésre szánt szavakat, hanem azért, mert ezeket a boldogtalan pillanatokat, órákat, heteket (már nem is tudom) jellemezve egyszerűen a szavakon esne csorba, valami visszafogott erőszak, mert nem tehetem meg, hogy szavakba foglaljam mit élek át, pontosabban mit nem élek át ilyenkor, minthogy csak arról tudnék beszélni, hogy mi nem történik, milyen reggel hiányzik belőle, milyen egyszerű délutáni napsütés, olyan egyszerű látvány például, mint a koraesti langyos esőtől nyálkás járda látványa. Mintha egy hártyavékony üveglapot helyeznének közém és környezetem közé, semmihez nem tudok közel kerülni, elidőzni a legegyszerűbb, leghétköznapibb cselekvésnél, a legegyszerűbb koraesténél, a leghétköznapibb koraestében a legjelentéktelenebb esőtől benyálkásodó legközönségesebb járdát figyelve. De ez a hártyavékony üveglap nem csak az élménytől zár el, hanem a szavaktól is, az élményt (nyálkásan csillogó koraesti járda, ahogy visszaveri a már éjszakai fényt) megragadó szavaktól, ezért is gondolom, sejtem, hogy talán most, amikor arról írok, hogy a boldogtalanság abban a formájában, amelyben nem lehetséges az egyszerű látvány, abban nem lehetséges a szó sem, nos, mindezt figyelembe véve az jár a fejemben, hogy most már akkor minden rendben lehet talán.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: