Mindenki őrizze meg a nyugalmát: tiltakozunk

Tárlat: Ciprian Mureşan – Egzisztenciátokat szerződés szavatolja, Ludwig Múzeum, Budapest

Ciprian Mureşan: Magam ellen tüntetek, 2011, HD videó, 30’ 35” (társszerző: Gianina Carbunariu)

Ciprian Mureşan: Magam ellen tüntetek, 2011, HD videó, 30’ 35” (társszerző: Gianina Carbunariu)

A Ludwig Múzeum jelenlegi kiállításai következetesen hasonló, már-már homogén szempontok szerint szerveződnek: az állítólag az intézmény elmúlt huszonöt évével foglalkozó újrarendezett állandó kiállítás, illetve Jasmina Cibic építészet, design és politika kapcsolatát vizsgáló kisebb volumenű, mégis erős és jól felépített kiállítása is a kelet-európai régióra összpontosít és a politikai művészet lehetőségeivel foglalkozik. Az Egzisztenciátokat szerződés szavatolja is illeszkedik ebbe a regionális trendbe, ugyanakkor Ciprian Mureşan egyéni kiállításának témái közé tartoznak a posztszocialista örökség felvállalásának és feldolgozásának problémái is.

Az első teremben az Úttörők című grafikai sorozat kapott helyet, amely a posztszocialista Románia szegénységben élő társadalmi rétegének kallódó gyermekgenerációjával foglalkozik. Ugyanebben a térben lett elhelyezve egy akkumuláció, amely Kafka Amerikájának köteteivel tölt meg egy bevásárlókocsit. Ugyanezen kötethez kapcsolódik a központi térben látható Cím nélkül (Kippenberger), amely a címben említett művész The Happy End of Kafka’s Amerika installációjának egy részletét örökíti meg egy százhúsz darabos rajzsorozaton. Az itt megjelenő másolat–másolás probléma és az így torzuló, változó reprezentáció kérdésköre tér vissza a szemközti falon látható Cím nélkül (Szerzetesek) videón, ahol csuhába öltözött képzőművészek másolják ceruzával a nyugati kánon műveinek illusztráció méretű reprodukciót. Ehhez a témához illeszkedik az az interaktív installáció, ami a nézőnek kínálja fel a másolatkészítés lehetőségét.

Ciprian Mureşan: Elaine Sturtevant könyvének minden oldala, 2014, papír, ceruza, 93 x 142 cm

Ciprian Mureşan: Elaine Sturtevant könyvének minden oldala, 2014, papír, ceruza, 93 x 142 cm

Mureşan művészi gyakorlatában gyakran koncentrál könyvekre mint artefaktumokra, mint képek és szövegek gyűjteményeire, információhordozókra vagy mint kitüntetett, a disztópia lehetőségére rámutató szellemi termékekre. Ilyen A Pierro della Francesca könyv és Az Elaine Sturtevant könyv, amelyeken a művészeti albumok oldalainak egyetlen kompozícióba rendezése látható. A hozzáférhetőség kérdése is gyakran felmerül a könyvalapú művek esetén, például egy ledarált és szemétkosárban kiállított vagy éppen egy fehér lapokkal láthatatlanná tett oldalakból álló könyv esetében. Az emberléptékűségtől való eltérésből következő hozzáférhetetlenséggel játszik a Cím nélkül (Intervenció a Kolozsvári Művészeti Múzeumban), illetve az embermagasságnál nagyobb plakátszobor, amely egy grafika több ezer másolatából áll, de maga a grafika rejtve marad. Igaz, másik teremben áll, de ehhez kapcsolódik egy makett, ami a berlini Kottbusser Tor környékét ábrázolja. A terepasztal konfettiszerűen papírlapokkal van teleszórva, modellezve azt, hogy a szél miként hordaná szét a papírtornyot a szabadban, nem pusztán láthatóvá téve a grafikát, de egyszersmind azzal szinte beterítve, megfertőzve a környezetet. A kiállítás címét adó műrészlet is egy könyvhöz kötődő projekthez tartozik. Elias Canetti magyarul Káprázat címen megjelent emblematikus könyvéből származik az idézet, amely graffitiként került fel utcai felületekre 153 további szövegrészlettel együtt, végül az így készült falfirkák dokumentációja került hatalmas kiterjedésű műként a múzeum falára.

Ciprian Mureşan: Káprázat 2, 2008 (részlet), 154 színes fénykép, egyenként 50 x 37,5 cm

Ciprian Mureşan: Káprázat (részlet), 2008, 154 színes fénykép, egyenként 50 x 37,5 cm

Ciprian Mureşan: Káprázat 2, 2008 (részlet), 154 színes fénykép, egyenként 50 x 37,5 cm

Ciprian Mureşan: Káprázat (részlet), 2008, 154 színes fénykép, egyenként 50 x 37,5 cm

Két hosszabb videómunka, két bábfilm is helyet kapott a kiállításon. A Kutyaszívvel Mureşan a 2009-es Velencei Biennálén szerepelt, a Tiltakozom magam ellen pedig a kiállítás kulcsfontosságú és önmagyarázó műveként értelmezhető és pozícionálható. Ebben a félórás videóban egy bábfigurát – és néha a bábost – láthatjuk egy fém hulladéktárolóban átlagos utcai, külvárosi környezetben elhelyezve. A báb mintegy mantraként ismételgeti ugyanazt a gyónásjellegű felsorolást, hogy mi ellen is tiltakozik, vagyis mi ellen tiltakozna, hogy ha nem tiltakozna az ellen, hogy nem mer tiltakozni, vagyis mindennek origója az, hogy maga ellen tiltakozik, ahogy ezt a kezében lévő transzparens is hirdeti.

Ciprian Mureșan, fotó: Glódi Balázs

Ciprian Mureșan, fotó: Glódi Balázs

Ez a mondat hitelesebb címe lehetne a kiállításnak – nem csupán azért, mert ma már a szerződések sem szavatolnak egzisztenciákat. Adott egy kiállítás, ami arról szól, hogy egy romániai művész miként igyekszik témává tenni a kommunista–szocialista múltat, a rendszerváltás sikertelenségét, a politika túlburjánzását Romániában. Itt van ez az összetett szociális és politikai kérdéseket felvető anyag, és mindez kiállításra kerül a magyar művészeti élet kitüntetett helyén, ami szintén különböző politikai, hatalmi harcok terepe lett. (Nem mehetünk el szó nélkül, amellett, hogy a Ludwig 25 címet kapó állandó kiállítás természetesen semmilyen módon nem beszél a közelmúltról, hanem az alapítás diadalmas pillanatára koncentrál.) A kiállítás (és kísérőszövegei) egyáltalán nem reflektálnak arra, hogy mennyiben közös ez a sors, mennyire nevezhető mindez kelet-európainak, posztszocialistának. A falakon olvasható kurátori megjegyzések inkább csak naiv, szinte bárgyú magyarázatokként árválkodnak a művek mellett. Kérdés, hogy ez konfliktuskerülés vagy finom öncenzúra, vagy áttételes beszéd; hogy ha már a téma a politikai művészet, a terhelt múlt és az élhetetlen mindennapok, akkor miért kell nekünk Románia ahhoz, hogy erről megtudjunk valamit?

Az Egzisztenciátokat szerződés szavatolja nem pusztán olyan elvárásoknak nem tesz eleget, amelyeket explicit módon nem is vonz a látóterébe. A tárlat elrendezése egészében szellős, ami hol elegánsnak, hol foghíjasnak nevezhető. Talán érdemes lett volna a Cibic-kiállításon bevált eszközhöz nyúlni, és szűkíteni a téren, nem pedig félig-meddig kitölteni az összes rendelkezésre álló helyet. A kiállítás azzal kecsegtet, hogy „a művész által válogatott friss művek […] egyetlen nagyszabású installációt alkotnak”. Ez sajnos nem történik meg. Még a kukákból álló kisvasút sem elég ahhoz, hogy egybefűzze a kiállítást, mert bár találhatóak egymásra válaszoló művek, felfejthetőek tengelyek és vonatkoztatási pontok a terekben, de a változatos művészi praxis bizonyítékául szolgáló munkák (videók, bábfilmek, grafikai sorozatok, installációk, fotó- és videódokumentációk) megtagadják azt, hogy bármiképp organikus egésszé rendeződjenek.

 

Margl Ferenc

 

A kiállítás március 22-ig látható a budapesti Ludwig Múzeumban.

(A képeket a Ludwig Múzeum bocsátotta a rendelkezésünkre.)

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: