Feketemosó: A Lámpagömbök felé

feketemoso-kisebb

Miért tűnt úgy számára, hogy az egész bár egy erdő? Nem is a leveleket látta, a leveleken megcsillanó, átütő napfényt, hanem az erdő sűrűségét, a fatörzsek egymás előtt és mögött terpeszkedő rücskös barnaságát, az erdőnek valami tömbjét, és ezt a mély tömböt tagolta a sok szikrázó mozgás; a pultos rovarember tekergő csápja volt az egyik villanás, ahogy a zöld levél mögött betűz a fény. Az egész bár nagyon szellős volt, minden mozgásban ott lebegett az esti lehűlés, kint lilásodtak az óriási acélbolyokon a bejáratok boltívei. Ruggarth a bár egyik szegletében, egy asztalnál üldögélt, egész nap a jelentésein, iratain dolgozott. Utálta és szerette is ezeket a napokat. Néha beleunt a magányba, de jó is volt, mert nem kötötték merev határidők, így kis szünetekre egészen belefeledkezhetett képzelgéseibe, az előtte tolongó potrohokba, néhány nő szárnyának mintáiba. Ez még csak az Első Sötétedés időszaka volt, a lilás-párás idő még nem zavarta Ruggarthot; csápjai kissé ráhajoltak poharára. – Kerber Balázs írja az Apokrif naplóját.

Vízió egy messzi februárról

Miért tűnt úgy számára, hogy az egész bár egy erdő? Nem is a leveleket látta, a leveleken megcsillanó, átütő napfényt, hanem az erdő sűrűségét, a fatörzsek egymás előtt és mögött terpeszkedő rücskös barnaságát, az erdőnek valami tömbjét, és ezt a mély tömböt tagolta a sok szikrázó mozgás; a pultos rovarember tekergő csápja volt az egyik villanás, ahogy a zöld levél mögött betűz a fény. Az egész bár nagyon szellős volt, minden mozgásban ott lebegett az esti lehűlés, kint lilásodtak az óriási acélbolyokon a bejáratok boltívei. Ruggarth a bár egyik szegletében, egy asztalnál üldögélt, egész nap a jelentésein, iratain dolgozott. Utálta és szerette is ezeket a napokat. Néha beleunt a magányba, de jó is volt, mert nem kötötték merev határidők, így kis szünetekre egészen belefeledkezhetett képzelgéseibe, az előtte tolongó potrohokba, néhány nő szárnyának mintáiba. Ez még csak az Első Sötétedés időszaka volt, a lilás-párás idő még nem zavarta Ruggarthot; csápjai kissé ráhajoltak poharára. Az utcán még nem mászkáltak tömegével, mint majd a Második Sötétedéskor fognak, egyelőre valami bágyadtság vett erőt a városon. Néhol egy-egy járatból kikandikált valaki, egyesek sétálgattak a bolyok emeletein, de egyébként üresek voltak az utcák. A hosszú villamosok még nem indultak el a Központi Lámpagömbök felé, valószínűleg még be sem kapcsolták a világítást. Ezek a hosszú villamosok, gondolta Ruggarth, egészen olyanok, lassúk és tohonyák, mint a nagydarab hernyók. Az este olyan, mint egy lekonyuló csáp, a megállóknál rajzás, egészen olyan, mint az őseink képein, vélte Ruggarth, mikor még az erdőben emelték a bolyokat, ilyenkor valóban hasonlítunk a vöröshangyákhoz. Néha egészen elképesztette Ruggarthot, hogy ennyi rovarember lakik a városban, különösen az árvizek óta, amikor mindenki idetömörült. És halad majd az esti villamos, jönnek sorra a megállók, mindenhol kisebb kocsmák, a Lámpagömbök felé egyre több étterem, a fény vonzásában több és több rovar. Lehet, hogy a félelem teszi a növekvő árvizektől és az egyre szaporodó bestiáktól, de Ruggarth úgy érezte, hogy egyre deformáltabb és burjánzóbb a város; nem is értette, hogy a rovarok miért nem vesztik el megint beszédképességüket és merülnek vissza a káoszba, miért nem másznak megint erdei utak mentén, földből túrt bolyokban. Minden civilizált beütést nélkülözött már a környék. Mindenütt csak a hajszolt fáradtság, éhség; este nyomulás a lámpák felé, a villamoskocsikban egymáson lógó potrohok. Mióta nem voltam már nyaralni, merült fel Ruggarthban, és hirtelen felhorgadtak csápjai. Nagyot kortyolt poharából. Egy árnyalatnyit sötétedett odakint, és kezdtek szállingózni sorban a kisebb családok; olyan esetlenül csámpáztak, szorosan egymás mögött az alakok, mintha egy közelben illatozó morzsamezőt indulnának meghódítani, de jobbról és balról is érnék őket különböző szagok. Régen a villamosoknak kellett várniuk, hogy felszálljon rájuk valaki, most meg már minden este gomolyognak a rovarok a megállókban, izeg-mozog a lábuk, csápjuk, még mielőtt befutna az első villamos. Valami hajtja őket, hogy minél előbb felszálljanak, megvacsorázzanak valami fényközeli helyen, aztán be a lámpákba; úgy elnyelik őket ezek a világító gömbök, hogy az már komolyan ijesztő. Ekkor kinyílt a bár ajtaja; Swaprock mászott be, hóna alatt valami dosszié. Mit keres itt, sose szokott mostanában zavarni, fintorgott Ruggarth, és a grimasz még akkor is ott ült arcán, mikor ismerőse lehuppant vele szemben. Swaprock látta, hogy nem okoz túl nagy örömet, de nem zavartatta magát, biccentett egyik kis csápjával, hogy hozzon a pincér valamit inni.
– Ruggarth, csak nem valami éghajlatváltozásra vágysz? – kezdte gúnyosan.
Ruggarth nem tudta, mit feleljen, bambán meredt a másikra, barna csápja ismét poharára konyult.
– Megkapod! – kiáltotta fölényesen Swaprock. – Megint elszaporodtak a rémhírek! Valaki előkapta a jó öreg hangyászsün viccet.
– Ne, ne! Miért?! – vakarózott idegesen Ruggarth.
– Mert nincs jobb, mint tömeghisztériát kelteni! – kiabált Swaprock kissé tettetett vidámsággal, és kitekerte a poharat a felé nyúló csavaros csápból.
– Ezért hirdetik mostanában az arénák ormányos bogarait „sünökként”? – villant be Ruggarthnak. – Szóval valaki tesz róla, hogy még jobb hangulatú legyen a város.
– Így van, így van. – Swaprock kissé lehalkult, míg átadta magát az ivásnak. – Tudod, lassan kezd lejárni az a poén, hogy „a nagy sziklásvidékeken túl ismét embereket láttak”; világos, hogy embereket már csak csontvázformában látsz az archívumokban, úgyhogy kellett találni valami olyat, amivel felborzolhatják az idegeinket…
Swaprock kifejtette, hogy minden valószínűség szerint megátalkodott machinátorok állnak a háttérben, és hogy nekik, a Veszélyelhárítás alkalmazottjainak muszáj további információkat szerezniük. Az összekötő „ember” a Lámpagömböknél várja őket.
Ruggarth kelletlenül felállt, és követte társát, ki a bárból. Pedig már egy nyugodt estére számított! Pokolba minden képzelt és valóságos hangyászsünnel!
Kint már népesebb volt az utca; egy darabot menni kellett a megállóig. Távolról enyhe sárgás sugarak derengtek át az acélbolyok mögül, láthatóan megkezdték a központ kivilágítását. Néhány cingár rovarember tisztította az utcákat valószínűtlenül hosszúkás seprűvel. A burjánzás igazából nem is mostanában, hanem legalább tíz éve kezdődött, gondolta Ruggarth, amikor átépítették és bővítették a várost. Azóta ilyen magasak és állatszerűek ezek az épületek; minden valahogy meghajlik, íves, mintha kitátott torokban vagy alagútban sétálnál. A hatalmas plakátokon vonzó nőstényfejek mosolyogtak kicsinosított csápokkal, de a túlzott smink csak még bestiálisabb külsőt kölcsönzött a városnak. Ez már egész biztosan a káosz útja, gondolta Ruggarth, és képzeletében megjelent egy hosszú, ormányszerű szájszerv, amely beszippantja a várost…
– Folytatása következik! – vihogott Swaprock.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: