Ének a hajdanvaló költőről (könyvkritika)

Kovács András Ferenc: York napsütése zengő tombolás, Magvető Kiadó, Budapest, 2014.

kaf-yorkSzületés és elmúlás egyaránt kiemelt szerepet játszik Kovács András Ferenc York napsütése zengő tombolás című művében. Éppen ezért egyáltalán nem meglepő, hogy egy alkalmi költemény révén François Villon Ének a hajdanvaló hölgyekről című verse is megidéződik a könyv lapjain. Az egy kötetté fűzött versek alkotta kontextus által azonban kitűnik, hogy egy egészen speciálisan emberi, nevezetesen a szuverén alkotó individuum hajdanvoltsága foglalkoztatja a szerzőt, s úgy vélem, a kötet értelmezésében is ebből a mozzanatból érdemes kiindulni.

Magyarázatért viszont rögtön a könyv végéhez, az utolsó vershez kell fordulni. A Naked Soul című költemény, mint sejthető, egy szójátékon alapul (neked szól / meztelen lélek – attól függően, hogy a hangalakot „magyarosítjuk”, vagy a szóösszetétel jelentését), a megszólított pedig egy száz év múlva leendő olvasó. Bár a számítógép használatára, az internetre történő utalások nem mutatnak fantasztikusabb világot annál, mint amiben manapság is élünk, ám az, ahogyan a szerző élesen különválasztja az egy évszázad múlva talán véletlenül egy versére klikkelő olvasót a jelentől, miközben egy időintervallumba sűríti Homéroszt, Dantét, Villont, Shakespeare-t, Keatset, Szép Ernőt és saját magát, azt is magában hordozza, hogy a jövő valamiben radikálisan más lesz, mint a múlt és a jelen.

Ha abból indulunk ki, hogy szokás a (nem is olyan távoli) jövőt egy poszthumán világnak elképzelni, akkor a jelen posztmodern játszadozásai, a szöveg elsőbbsége az alkotójának személyével szemben, a különféle maszkok mögé bújások, a szándékoltan megsokszorozott identitások végeredményben mélységesen humanista gesztusok. A Naked Soul pedig egy pillanatra letűnt múltként láttatja mindezt az egész európai irodalmi hagyománnyal együtt, de egyben arra is ráirányítja a figyelmet, hogy az intertextuális utalásokon keresztüli kommunikáció ellenére, Kovács András Ferencnek, vagy legalább is a verse megszólalójának fontos (lenne, de hiú remény), hogy fennmaradjon, hiszen nem akárki, hanem épp ő volt, aki ezt a játékot játszotta egykor.

Azért tartom fontosnak ezt a verset rögtön az elején kiemelni, mert az általa megnyitott tágabb horizont hiányában bajban lennénk, hogy mit is érdemes Kovács András Ferenc legújabb könyvéről mondani. Így viszont visszamenőleg más perspektívát kapnak a korábbi szövegek is. A kötet, mint ahogyan a címoldalon olvashatjuk is, kettős kötet. Az első részében (York napsütése) már korábban megjelent versek találhatók, most alkalmilag Shakespeare születésének 450. évfordulójára összegyűjtve. A könyv második fele (Zengő tombolás) viszont az elmúlt tíz év terméséről ad átfogó képet egy kötetbe sűrítve a most először szereplő műveket a régebbiekkel.

Hogy mit értek azon, hogy bajban lennénk, azt azzal a kijelentéssel tudom párhuzamba állítani, amit Radics Viktória fogalmazott meg a Magyar Narancs hasábjain Esterházy Péter Egyszerű történet vessző száz oldal ‒ a kardozós változat című könyvével kapcsolatban: Esterházy poétikája kiüresedett, már csak önmaga szobra, a ‒ kardozós változat ‒ negatív értelemben csak szöveg. Úgy érzem, Kovács András Ferenc esetében is elértünk arra a pontra, ahol az intertextualitásra épülő játszadozás messze nem szolgál már az újdonság varázsával, sőt.

Főleg, ha mindez olyan szövegekkel történik, amelyek már megjelentek más kötetekben, s most egy hívószó (Shakespeare) vonzza be őket egy egységbe. Ám véleményem szerint ez az összekötő kapocs kevésnek bizonyul, nem érzem a valódi kohéziót a szövegek között. Talán egyedül az első ciklus (Északi színház) mutat valami egységességet, ahol a gyermekkor tapasztalatai révén rajzolódik ki az, hogy a sokat idézett „színház az egész világ…” kezdetű mondás a versben megszólaló számára nem tanult (olvasott, hallott), közvetlen tapasztalat, hanem a lét alapélménye, hiszen már magzatkorában is részese volt az előadásoknak: „A színpadon a lenni / Vagy nem lennire / Megmoccantál – így lettél / Minden önmagad” (Északi színház). A téma aztán a későbbiekben tovább variálódik, a már felnőtt ember tapasztalatát is magába foglalva: „Kibírod? Játszod szégyened, / túléled tenhalálod – / papírmasé eszmék között / a helyed hol találod?” (Színház az egész…), hogy aztán eljusson a búcsú gondolatáig, pontosabban annak mindkét lehetőségéig ‒ a halogatás és a most azonnali befejezés lehetőségéig is: „De nem. Ne. Még ne.” (Melyben a színháztól búcsúzik), illetve „Elég a játék!” (Ophelio Barbaro búcsúzik).  Akad a kötetben olyan rövid szöveg is, ami mindenféle harsány játékosság nélkül, csendben, de mégis határozottan képes megérinteni az olvasót (Szatmárnémeti színpad), de aztán újra és újra jönnek az öncélú stílusgyakorlatok vagy stílusparódiák, amelyek közül kitűnik ‒ sajnos nem pozitív értelemben ‒ a verses Litera netnapló, ami III. Richárd monológjára írja át, hogy prózával foglalkozni jobban megéri, mint lírával: „Úgy döntöttem, hogy író is leszek – / Prózában írok, mint unott poéták” (York napsütése: próbanapló).

Ugyanúgy az alkalmi jelleg, az egyszer ‒ és időnként csak szóban, ünneplésre összegyűlt közönség előtt – ellőhető puskaporral való újfent kufárkodás a legnagyobb problémája a könyv második felének, a Zengő tombolásnak is. „Hétköznapi versek” ‒ szól a kötetrész alcíme, és valóban, mintha lehullana a maszk (ne feledjük, ott a legvégén a vers a meztelen lélekről), és azok a versek, amelyek enélkül az időnként túlcsorduló játékosság nélkül állnak az olvasó elé, igazán szerethetőek (Három vázlat hiányra, Sunday’s fantasy). De aztán jönnek újra a stílusparódiák, az alkalmi versek, vagy akár a kettő keverékei (Debreceni rögtönzés), a rímkényszer okozta erőltetett, esetlen sorok: „itt élt Bolyai Farkas, / Ott Petelei István / Odább Bolyai János / Perelt Istennel is tán!” (Városnézés, vendéglátókkal, éjjel), hogy az egész kötet a már említett Naked Soulra fusson ki. Pedig ha nem erről az idővel egyre erőltetettebb játszadozásról van szó, akad egy-egy sor az alkotómunka hiábavalóságáról, ami éppen keserűségében szép: „De lélek híján éhen hal a hit – / A vers sem élhet senkiben tovább, / Mert nála nincsen semmi ostobább.” (Orpheusz ismét alászáll), és sokkal elevenebbnek és frissebbnek hat, mint mondjuk az Apollinaire-parafrázis (Agyő, te őszi öltöny!).

Mindamellett a hétköznapiság hangsúlyozása nem elhanyagolható. Ha a már többször említett utolsó vers adta perspektívából nézzük a helyzetet, nem lehet nem észrevenni azt a hangsúlyeltolódást, hogy nem csak a szöveg a fontos (s a nyelvi megelőzöttség tapasztalata az azt megtapasztaló ember nélkül, önmagában mit sem ér), hanem az a valaki, annak kreativitása, olvasottsága, szakmai tudása, aki ezeket a szövegeket létrehozza. Akár tudatosan más szövegekből válogatva, maszkként maga elé helyezve azokat, akár álca nélkül, egy élményt a hétköznapi szavak szintjén megragadva. Ez a valaki pedig, ez a csak egyszer létező, megismételhetetlen lény természetszerűen vágyódik arra, hogy egyszeri és megismételhetetlen mivolta fennmaradjon, tovább éljen (vö. halhatatlanaság). Viszont ez az attitűd egyre inkább régimódinak hat, és aki magáénak tudhatja, hajdanvolt költő, még akkor is, ha itt él a mi korunkban.

Kovács András Ferenc York napsütése zengő tombolás című kötetét végül azért menti meg a zárlata, mert benne ott van az a végtelenül emberi, amit itt és most még érthetünk és érezhetünk, azt pedig úgysem tudhatjuk meg, hogy miként lesz ez majd száz év múlva.

Pethő Anita 

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: